Italkimérések, talponállók, kocsmák és sikátorok: zsörtölődői és káromkodói, gyülekezzetek!

 „hanem mert a fantázia fekete

és a fehér dolgokkal lakik jól mindig,

maradéktalanul, a fákon felejtett,

vagy az elsőnek leszakított almával”

Fellinger Károly: Menjünk múzeumba (részlet)

Kevés erőteljesebb gesztus van, mint az emberi lét perifériáit műalkotás tárgyává tenni. Miközben ez a kereszténység talán legfontosabb gesztusa is – a szenvedő és szegény embermivoltának középpontba állítása –, a periferiális lét- és viselkedésformák ábrázolása a provokáció állandó lehetőségét hordozza. Fabrizio De André olasz énekes-dalszerző éppen ezen, az eldöntetlen területen érezte a legjobban magát alkotóként.

De André, a genovai születésű énekes, az énekmondói műfaj XX. századi itáliai történetének talán egyik legnagyobb hatású alakja. Az ’50-es évek végétől megjelenő dalai az olasz posztvilágháborús – politikai szempontból democristiana (kereszténydemokrata) jelzővel leírható korszak – légkörében igazi provokációt jelentettek. Ebben a polgárháborús indulattól terhelt időszakban, az olasz társadalom világnézeti szakadásának idején állt elő De André a nyomorban, szenvedésben és bűnben élők megéneklőjeként. Ebben az értelemben az olasz irodalom régi, Dantétől eredő hagyományát követte: a firenzei költő a Commediában különös erővel mutatja be a mocsok és a bűn kategóriáit. Legvaskosabb, legnépiesebb szavait épp a bűnök és azokat tükröző szenvedések leírására tartogatja a Pokolban, de a legérzelmesebb, legemberibb arca is itt tárul fel. Ezekből a leírásokból látható szolidaritása és a nagy szíve, azonban a középkor embereként ismeri és elismeri a világ objektív, isteni rendjét, s nem szólal fel a büntetések ellen.

De André világában már egyértelműen az áldozatok perspektívája az első, ám ez egyből feladatot is ró ránk. Hogyan kezeljük az olyan helyzeteket, amelyekben az áldozat maga is bűnös? De André állandó provokációként idézi meg azokat alakokat, amelyek oly ismerősek lehettek számára a genovai belváros szűkös, sötét utcáiból. Dantéval ellentétben éppen az esztétizáló hozzáállás, a körülírás, a szövegek emelkedettsége okozza a hatást, amely miatt elszorul a szívünk, morális iránytűnket pedig zavar mágnesezi.

A La città vecchia című dal egy leíró, prózai-szociográfikus képet vetít elénk, amelyet kiegyensúlyozott, megnyugtató, de dallamos zenei kísérettel ellenpontoz. Olyan ez, mint egy balladában, ahol a szörnyű szöveget a megnyugtató zeneiség ellensúlyozza. Ez a katasztrófa itt mindennapi élet menete, hétköznapi mosolyt az arcra, barátaim!

‍

‍

„Nei quartieri dove il sole del buon Dio non dà i suoi raggi

Ha già troppi impegni per scaldar la gente d'altri paraggi(...)”

A dal első két sora olyan városrészt mutat be, „ahova Jóisten napjának sugarai nem érnek be”, hiszen ezeknek a sugaraknak „van elég dolguk: más kerületekben kell felmelegíteniük a lakosságot” (saját fordítói parafrázis). De André valószínűleg saját fiatalkorának helyszínét idézi meg, a középkorban épült genovai belvárost, amely az idők folyamán, sötét, szűkös sikátoraival városközepi perifériává vált. Az „öreg városban” találunk fiatalon prostituálódó lányt, tolvajokat, gyilkosokat és olyan idősödő tanárt is, aki éppen prostituált után kutat. Visszatérő elem a kocsmaasztal, amelyet az élet nehézségéitől és alkoholtól püffedt emberek ülnek körül, zsörtölődő monológjaikat litánia-szerűen ismételgetve, teljes rezignáltságban az évszakok változó rendjével szemben. Mégsem szomorúak, van ugyanis menedékük:

Ci sarà allegria anche in agonia col vino forte
Porteran sul viso l'ombra d'un sorriso fra le braccia della morte

(Agóniában is lehet örülni jó erős borral,

A halál ölelésében is mosoly árnyékát csalja az arcra.)

Csattanóként – mielőtt a hallgató szeretne tanulságot levonni, sőt ítélkezni, De André szövege az ajtó és az ajtókeret közé elhelyezett lábával figyelmeztet:

Se tu penserai e giudicherai da buon borghese
Li condannerai a cinquemila anni più le spese
Ma se capirai, se li cercherai fino in fondo
Se non sono gigli, son pur sempre figli, vittime di questo mondo

(Ha jó polgárként gondolnál bele és ítélkeznél,

Ötezer évre büntetnéd és a perköltségre őket,

De ha megérted és utánanézel igazán mélyen

Még ha nem is liliomok, fiai, és áldozatai ők ennek a világnak.)

Az olasz énekes a dal megjelenése után néhány évvel, 1972-ben jelentkezett Non al denaro non all'amore né al cielo című koncept-albumával. Ezen a lemezen a szövegeken Giuseppe Bentivoglióval, míg a zenén Nicola Piovanival dolgozott együtt. A lemez Edgar Le Masters amerikai költő Spoon River Anthology című kötetének átiratait tartalmazza. Az eredeti műben egy temető halottjainak sírfeliratokkal beszélnek életükről, illetve üzennek az utókornak. Míg ezekben a versekben Masters fiktív névvel szerepelteti őket, addig az olasz énekes lemezén karakterjegyeket személyesítenek meg. Így kerül a vélhetően Wendell P. Bloyd nevű masters-i vers szereplője, a de andré-i káromkodó (un blasfemo) karakterébe.

Masters verse ide kattintva olvasható.

A vers és a dal is egy hagyományos, az Isten jóságába vetett hit rombolására alkalmas vádat fogalmaz meg, ám tartalma nem választható el teljesen a vallási képmutatás, s így a társadalom kritikájától. De André dalának alcíme – Dietro ogni blasfemo c’é un giardino incantato (Minden káromkodó mögött ott van egy elvarázsolt kert) – utal a káromkodó monológjának mélyebb igazságkérésére. Az elvarázsolt kert, az Éden szimbolikája játékba hozza mind az eredendő bűn, így a halál okának, mind a szabad akarat és Isten jóakaratába vetett hit kérdéskörét. A káromkodó blaszfémiája mögött nem csupán a szerencsétlenségének érzete és az ebből eredő kiábrándultság áll, de a Teremtés könyvének radikális interpretációja is. Közben fel-felbukkan a háttérben a társadalmi környezet is, amely nem tud mit kezdeni, ezzel a radikális és kihívó értelmezéssel, az ebből eredő káromkodással. A dal és vers főhőse a „bigott őrök ütlegeitől” leli halálát, amely a vers beszélője szerint azt jelzi, hogy valódi okot, valódi tényállást nem találtak elítélésére – így a nyers erőszak áldozata lett. A zene itt is ellenpontoz, De André bársonyos hangja egy reneszánsz hangzású angol folk song előtt jelenik meg, amelyben a csemballó remegése ad éteri hatást.

‍

A vers és dal közötti lényeges eltérést talán csak a dal első és az utolsó versszaka mutat, az első versszak ezzel a felütéssel mutatja be a csalódott ember életérzését:

Mai più mi chinai e nemmeno su un fiore

più non arrossii nel rubare l'amore

dal momento che Inverno mi convinse che Dio

non sarebbe arrossito rubandomi il mio.

(Nem hajtom meg hátam virág szépségére,

El sem pirít lopással jutni szerelmi ölelésre,

Mióta a tél meggyőzött arról,

Maga az Úr sem ijedt meg meglopásomtól)

Az dal utolsó versszaka azzal többletjelentést hordoz a vershez képest, elemelve a problémát a káromkodásnak az ember-Isten viszony kérdésétől. De André itt felteszi a ’68-as generáció radikálisan anarchista kérdését: mi van, ha mi vagyunk saját magunk börtönőrei és bántalmazói?

E se furon due guardie a fermarmi la vita
È proprio qui sulla Terra la mela proibita
E non Dio, ma qualcuno che per noi l'ha inventato
Ci costringe a sognare in un giardino incantato
Ci costringe a sognare in un giardino incantato

(Hogy két őr volt, aki vesztemet okozta,

Jelzi, hogy a tiltott gyümölcs a földön található,

S nem Isten, de valaki más találta fel,

Hogy állandóan álmodozzunk egy elvarázsolt kertben...)

‍