A hatvanötödik elem

Lehetett volna ennek az írásnak a címe az, hogy Miért nem lettem prózaíró? Nemrég egy társaságban ugyanis azt a kérdést szegezték nekem, hogy miért nem írok prózát, mire én zavartan valami olyasmit válaszoltam, hogy azért, mert nem vagyok prózaíró. Prózát a prózaírók írnak, a költők verseket írnak. Éreztem azonban, hogy ez a kissé tautologikus magyarázat nem feltétlenül meggyőző, hiszen a kettő nem zárja ki egymást. Ahhoz viszont, hogy tudjuk, miért írunk vagy nem írunk prózát, kell legyen egy határozott elképzelésünk arról, mit jelent az, hogy próza. Nem fogok elmélyedni a lehetséges definíciókban, a különböző kategorizálásokban és árnyalatokban, amelyek az egészen triviális meghatározásoktól („az a szöveg, ami kiér a lap széléig”) az olyan finom különbségtételekig és eldönthetetlen dilemmákig terjednek, hogy vajon minek tekintendőek az értekező jellegű szövegek, illetve hol húzódik a (fikciós) próza és az esszé határa – elég annyi, hogy az élet a segítségemre sietett. Elkezdtem újraolvasni A jövő század regényét, elvégre nem múlhat el úgy a Jókai-emlékév, hogy ne próbálkozzam meg egykori kedvenceimmel. Rég nem olvastam Jókait (legalábbis a regényeit, a lenyűgözően éleslátó publicisztikája és a novellái megmaradtak újra és újra előveendő olvasmánynak), de egykor szinte mindent felfaltam, ami a kezem ügyébe került. És – önmagam számára is meglepetésül – azt vettem észre (fenéket, észre sem vettem), hogy ismét elveszek abban a grandiózus építményben, amit Jókai-regénynek nevezünk. És minél távolabbi szobákba léptem be, annál tisztábban formálódott a válaszom a fenti kérdésre. Nem akarom azt állítani, bűnös leegyszerűsítéssel, hogy Jókai miatt – de hogy Jókainak nagy szerepe van ebben, az bizonyos.

Az imént építményről beszéltem: a Jókai-regény egy velencei palazzóhoz hasonlít, évszázadok egymásra rakódó művészeti stílusrétegeivel, amelyben pompázatos termek és kiismerhetetlenül zegzugos folyosók váltják egymást labirintikus elrendezésben, és aki belép, az menthetetlenül elvész benne – de ez csak a kívülállók számára tűnhet így, a palota gazdája mindennek pontosan tudja a helyét, tisztában van vele, melyik sarkon kell befordulni, hogy a félhomályból kijussunk a Canal Grandéra néző teraszra, hogy mi rejtőzik a fegyverterem minden egyes szekrényrekeszének legkisebb polcán is, sőt azt is tudja, miről pusmognak a sarkokba húzódott úriemberek és úrhölgyek; nemcsak nagyjából tudja, hanem pontosan, az összes apró részlet ott van a fejében, mint egy valamirevaló demiurgosznak. A páratlanul gazdag „leírásokon” fanyalogni annyi, mint semmit nem érteni a Jókai-fenoménból. Mert közben ez a felépítmény úgy áll benne az enyésző végtelenben, hogy a talapzata elég erős és magabíró szerkezetű legyen az összeomlás elkerüléséhez. Jókai tudja ezt, mint ahogy Krúdy vagy Móricz vagy Szilágyi István is (hogy csak a „mieinknél” maradjunk). Amit tudni lehet, tudja; amit nem, azt hozzáképzeli. A prózának inkább a képzelethez van köze; a költészetnek, azt hiszem, inkább az intuícióhoz. „Nézd, még nevezni sem tudom, mi az. Új elem? Igen? A hatvanötödik elem. Adtál már neki nevet?” – kérdezi az idős Tatrangi Mózes fiától, Dávidtól, a Mengyelejev-táblázat elemeinek akkor ismert számára utalva. Jókai az, aki nevet adott az ismeretlen, de elképzelhető elemeknek.

‍