A haza nem hely – állapot

Doina Gecse-Borgovan: Haza: úton. Vallasek Júlia fordítása. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2025.

Doina Gecse-Borgovan Haza: úton című kötete nem útleírás a szó hagyományos értelmében. Sokkal inkább egy belső térképezés kísérlete. A Dobrudzsában, Brăilában gyermekkorát töltött szerző önéletrajzi ihletésű szövegei az 1980-as évek multikulturális világát idézik – egy olyan Romániát, ahol a szerző szülővárosa „titok és az egzotikum fátylába burkolódzik”, ahol a nyelvek, szokások, ízek egy sajátos, sokszínű világot alkotnak.

Személyes és kollektív emlékezetből szövi Gecse-Borgovan történeteinek hálóját – nem a nagy történelmi eseményeket rögzíti, hanem a hétköznapi élet apróságait: a gyermekkori éjszakák, a dohányszedés, a nagymama konyhája, a nyári falusi reggelek mind-mind a könyv textúrájának részévé válnak. Látjuk a házat az író gyerekkorából, „Petrachéval, Neacșuval, Cukor asszonysággal és Tatomirral”, és halljuk a szavakkal, hallgatásokkal, mesékkel és nevetésekkel teli napokat.

A történetek nyelvi gazdagsága nem marad el a gyermekkor emlékeitől – Gecse-Borgovan nem csupán dokumentál, felidéz, mesél, hanem világot teremt: „Mindenki kap egy batyut, akkora, amekkorát el tud cipelni. Szerencsére nem kell messzire mennünk. A falu kicsi, és a mi házunk közel is van.” A gyermeki perspektíva őszintesége mögött mélyebb igazságok rejlenek, a történetek pedig nem válnak didaktikussá.

A könyv címe – Haza: úton – talán a legpontosabb meghatározása annak, ami Gecse-Borgovan prózáját jellemzi. Nem érkezik meg sehová, nem zárja le a történeteket. Párbeszédet kezdeményez velük. Rögzíti „kanyarodó barangolásainkat hazaúton”. A szövegek nem állnak meg, folyamatosan mozgásban tartják az olvasót. Mert a „haza” nem hely, hanem állapot: az emlékezés, a nyelv, az íz és az illat, amelyekkel valaha együtt éltünk. Vallasek Júlia fordítása finoman bánik az eredeti román szöveg rétegeivel. A mondatok megtartják a román nyelv sajátos ritmusát, miközben természetesnek hatnak a magyar olvasó számára is.

A Haza: úton nem ad egyszerű válaszokat. Nem állítja, hogy a múlt visszahozható, nem tartja az identitást rögzített, statikus állandónak. Könyvét olvasva társul szegődhetünk azon az úton, ahol „kétéltűek vagyunk, egyaránt képesek a vízi és a szárazföldi életre”. A Haza: úton nem csak egy helyről szól, hanem arról a képességről, hogy egyszerre több helyen is otthon legyünk – az írásban és az olvasásban, az emlékezetben és a jelenben.

‍