A hegedűtanítás nagymestere

„Bár úgy gondoljuk, hogy egy hiteles művészi életmű soha nem évül el, a kortársak, emlékezők lassan elfogynak, az emlékek elhalványodnak, a dokumentumokat eltüntetik a történelem hektikus fordulatai és az enyészet. Hisszük, hogy kutatásunk, monográfiánk a 24. órában született” – mondta a Papageno számára Gyenge Enikő¹ zenetörténész, aki a kolozsvári hegedűiskolaként emlegetett szakmai műhely szép emlékű megteremtőjéről, Zsurka Péterről írta, illetve állította össze a fent említett monográfiát.² A többes szám használatát nyilvánvalóan az indokolja, hogy Gyenge Enikő nem kevesebb, mint huszonkét egykori Zsurka-tanítvány emlékezéseinek hanganyagából egy gondos, tematikus építésű fejezetet is összeszerkesztett, azt, amely az olvasót a legendás hegedűtanár emberi arcával, pedagógusi habitusával, értékrendjével ismerteti meg – utóbbit a „hegedűpedagógiai vesszőparipákról” szóló alfejezet rendkívül hangulatosan, ugyanakkor pedagógiatörténeti tanulságokkal is megjeleníti.

Zsurka Péter (1916–1982) zenészi életívének három nagy szakasza különíthető el. Az első Magyarországhoz, kivált szülővárosához, Budapesthez köthető. A Zeneakadémia és a Fodor Zeneiskola falai közül kész, érett hegedűművészként került ki. Zsurka már a húszas évek végétől többé-kevésbé rendszeresen koncertezett, 1937-ben pedig egy bécsi nemzetközi hangszerverseny döntőse is volt. A Magyar Rádió több ízben közvetítette élőben a koncertjeit. A második bécsi döntést követően Vaszy Viktor Kolozsvárra hívta Zsurkát, hogy itt a Nemzeti Színház zenekarának koncertmestere legyen. A ’41-ben kezdődött második pályaszakasz azonban 1945-ben sem tört meg: bár szerette szülővárosát, Zsurka nem telepedett vissza (haza). Az ismét Romániához tartozó Kolozsvár filharmonikus zenekarának elsőhegedűse, koncertmestere, illetve szólistája lett (1941 és ’58 között 109 szólófellépésének sikerült a nyomára akadni a dokumentumok között), emellett pedig tanított is. A harmadik pályaszakaszt egy sajnálatos esemény nyitotta meg. Mindössze negyvenhárom éves korában Zsurkát agyvérzés érte, amelynek nyomán bal karja megbénult. Ettől kezdve kizárólag hegedűpedagógusi munkát végzett 1977-ben történt nyugdíjazásáig: a kolozsvári Zenelíceum tanára volt (ahol egyébként már 1949-ben alkalmazták).

A Zsurka-monográfia előszavában Gyenge Enikő összefoglaló beszámolót ad a kezdetben fenyegetőnek tűnő forrásszűkéről csakúgy, mint a hálás tanítványok, Zsurka-tisztelők lelkes közreműködéséről és az egykorvolt tanár élettársának és állandó zongorakísérőjének, Ütő Máriának a gondosságáról is, amelynek nyomán végül igen tekintélyes – bár ellentmondásokat is produkáló – listák, nyilvántartások, méltatások kerültek elő. Zsurka maga igen visszafogott volt, magáról és a környezetét illető vélekedéseiről nemigen számolt be. Meg hát ezek az évtizedek óvatosságra szoktatták az embert. „Olyan időkről beszélünk – olvashatjuk Gyenge Enikő tollából –, amikor nem készültek minduntalan fotók, és egyfajta szemérmes (hanyag?) személyes mentalitást is mutat, hogy a művész papírokat, plakátokat, sajtókivágatokat, leveleket a költözködések hektikus körülményei között nem őrzött meg. Minden adatnak utána kellett járnom: levéltári, könyvtári, Arcanum és Digitéka kutatásaim nyomán azonban lassan kirajzolódott egy jellegzetesen 20. századi, a történelem viszontagságai (és önsorsrontó személyes döntések) által alaposan leterhelt művészi életút.”

A ritka szavú, de „közepébe találó” ítéletű, az oktatói munkában mély lélekértésről tanúskodó Zsurka Péter tanítványai, úgy tűnik, még ma is amolyan családi kapocsként élik meg egykori mesterük emlékőrzését. Ami pedig életének mérlegét illeti, a biográfiai rész végén ezt olvashatjuk: „Életútja, a bécsi hegedűverseny döntőjéből a kolozsvári Zenelíceumba és a Bolyai utcai lakás betegágyához vezető életút a megvalósulatlan remények és a mellőzöttség történetének is nevezhető. Hogy egyben beszélhetünk-e személyes sikertelenségről? Igen, amennyiben egy reményteljesen indult szólistakarrier alakulására és kényszerűen korai végére gondolunk. És nem, ha az átadott szilárd mesterségbeli tudásra, szakmai hitelességre és arra a karizmatikus hatásra gondolunk, ami tanításán keresztül tanítványainak nemzedékeire befolyással volt. Egy olyan tudásra, amitől csillogóan, messziről fel lehet ismerni (tartás, vonókezelés, hegedűhang, szemvillanás) a »Zsurka-család« neveltjeit.”

Jegyzetek

¹                  A kolozsvári születésű Gyenge Enikő a kincses városban, majd Magyarországra való kitelepedését (1988) követően a fribourgi (Svájc) Université Miséricorde-on tanult. Zongoratanári munkáját fokozatosan háttérbe szorította zenetörténészi hivatása. A Hungaroton szerkesztője volt, majd a Könemann Zeneműkiadónál Brahms összes zongoraművének partitúraanyagát készítette elő publikálásra. Ő végezte el Michael Haydn egyik Requiemének kottarekonstrukcióját. Számos más munkája mellett a Gramofon c. klasszikus zenei és jazzfolyóirat egyik rovatát, a Felix Austriát írja-vezeti.

²                  Gyenge Enikő: Zsurka Péter Budapest–Kolozsvár. A hegedűtanítás nagymestere. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2025.

‍