A hovatartozás ismérvei

Nobel Alfréd díja robbanékonyabb, mint a találmánya. Azt is bizonyítja, hogy egy nép kultúrájának legmeghatározóbb eleme az irodalom. Nem a gazdaság, a tudomány, a zene vagy a festészet, hanem az irodalom. Nálunk, magyaroknál, ez megkérdőjelezhetetlen. Egy kémiai, fizikai, orvosi, közgazdasági vagy matematikai Nobel-díj feltétlen örömet és büszkeséget ébreszt a magyarban. Mindegy, ki kapja, repesünk a boldogságtól, dagad a mellünk. Bezzeg, ha irodalmi Nobel-díjat kapunk! Igen, mi. Mi akkor vagy becsapva érezzük magunkat, Dunának akarunk menni, szomorkodunk, gyűlölködünk – vagy triumfálunk, indiántáncot járva, lázas örömmel, kárörvendő diadallal ünnepeljük, hogy a másik becsapva érzi magát és Dunának akar menni.

Túlzok, hiszen én is tudom, remélem, hogy akad olyan is, aki egyszerűen örül. Az elismerésnek, amit egy súlyos, nagy (és feltehetően még lezáratlan) életművet produkáló magyar író kapott. És azt is tudom (remélem, ezt rosszul), hogy az ország nagyobb részét hidegen hagyja az ügy. Könyv, próza, író és irodalom.

Másodszor örvendezhetünk a nagy díjnak, és másodszor is olyanokat kell hallanom és olvasnom, mint huszonhárom évvel ezelőtt: „nem is magyar” – „miért éppen ő?” – „azért, mert zsidó” – „különben is: lenéz minket, szégyelli a hazáját” – „olvashatatlan, hiszen egy sorát sem olvastam” – stb.

Ezekben a morgolódásokban lehet igazság. Talán tényleg zsidó (cigány, sváb, tót, oláh vagy hottentotta) is. De mindegy, nem? Viszont tényleg bánthatja a korlátoltságunk, provincializmusunk, szűkkeblűségünk, melldöngető nagypofájúságunk, önemésztő ostobaságunk és önsorsrontó kishitűségünk. A tehetségtelenségünk. Mindez lehet, hogy igaz. És akkor mi van? Krasznahorkai László és Kertész Imre két magyar író, akik világraszóló elismerést kaptak. Szomorkodhatunk, hogy miért csak ők ketten, hogy miért nem a kilencedik és tizedik magyar irodalmi Nobel-díjasok ők, miután Ady, Krúdy, Móricz, Füst, Weöres, Illyés, Juhász és Gion már rég megkapták. (Sorolhatnék még ötven-hatvan nevet.) Szomorkodhatunk, de mire jó szomorkodni akkor, amikor ünnepelni és örülni kell? Ráadásul a két kitüntetett tehetetlen, ők magyar írók, és bármit csinálnak (vagy csinálunk), azok is maradnak. És ez így van jól.

Még valami. Fontos. Miért volna kötelező szeretniük? Minket. Engem. Annyira szerethetők vagyunk? Különben sokan önmagukat sem szeretik. És vannak szeretetre képtelenek. Minket akkor is? Kötelezően? Ráadásul a művészi szabadságról eddig szó sem esett.

Még-még-még valami. Ez is fontos. Mindegy nekem, hogy szeretnek vagy sem. Még az elfogultságaik, a torzításaik és az elhallgatásaik sem érdekelnek. Azt értékelem, azt szeretem, azt becsülöm, azt élvezem a Nobel-díjasainkban és a munkáikban, amit szeretni, becsülni és élvezni tudok. És néha éppen a komor zsörtölődésük, a ravasz morgolódásuk, az indulatos, türelmetlen, olykor igazságtalan kirohanásuk az. A megtagadás ismétlődő gesztusai. Amik különben az idetartozásuk kétségtelen bizonyítékai.

‍