Ezek

Ezek megint elvették a villanyt. Adják meg, veszik el, így megy ez. De a gépeket, azokat ki fogja megfizetni? Ezek? Ugyan! Most cseréltünk kazánt, ezer euró, de érdekli is az ezeket! Még csak ki sem írják, hogy elveszik, csak elveszik. De nem csoda, mert milyen a hálózat is, milyen? Szedett-vedett az egész. Hatalmas ma a fogyasztás, de a hálózat a régi, nem bírja ezt a mai terhelést.

Aztán a nagy számlát küldeni, azt bezzeg tudják! Minden kicsi apróságot felszámolni! Sohasem akkora a számla, mint amekkorát az ember előre kiszámol. Azt tesznek rá, amit csak akarnak. Ezek.

Lehet menni reklamálni, de azt is minek?

Hát úgy beszélnek ezek az emberrel, mint a kapcaronggyal. Ha beszélnek egyáltalán. Ha szóba állnak egyáltalán. Kiállja az ember a sort, aztán valamit kitalálnak mindig, csak dolgozni ne kelljen. Hogy nem ide kellett volna állni. Vagy hogy ez nem rájuk tartozik. Nem az ő hatáskörük!

El akarsz intézni valamit, hát szevasz! Veheted a nyakadba a hivatalokat. A hatásköröket, hehe. Mert a hivatali hatáskör mindig máshol van, sohasem ott, ahol te ügyintéznél.

A hatáskör hivatali varázsige.

Kimondják, hogy hatáskör, s a probléma eltűnik. Legalábbis onnan, ahol éppen vagy. A végén meg kiderül, hogy a központba kell telefonálni. De ezekhez nem lehet telefonálni! Telefonálsz, töltöd az időt, hallgatod a robothangot, aztán a zenét. Ha zenét akarok hallgatni, elmegyek egy koncertre, hát nem?

Hát nem. Ilyen árak mellett? Ezek úgy felvitték az árakat, hogy csak pislogni lehet. Ugyanazért a pénzért felét nem veszi az ember annak, mint két éve. Megyünk visszafelé, az már bizonyos. Kezdjük úgy meggondolni a vásárlást, mint régebb. Amit ír a listán, és annyi. S a listán is csak azt írja, amit nagyon muszáj. Láttad mennyibe kerül a csokoládé? Komolyan mondom, lassan luxus egy jobb csokoládé.

De érdekli is ezeket, miből él az ember! Én már lassan minden terméket cserélek le az olcsóbbikra, a saját márkásra. Lassan elgondolkodom azon, hogy gyalog megyek vásárolni, kevesebbet bírok, kevesebbet veszek, a benzin sem fogy, hát nem? S még mozogtam is, hát nem? De hogy ezen kelljen gondolkozni megint! Hogy ide vagyunk jutva megint!

De amikor felelősséget kellene vállalni, ezek lemondanak gyorsan vagy keresnek egy bűnbakot.

És nyilatkoznak, hogy nem tőlük függ. Hanem a körülményektől. Amelyek válságosak. Visznek egyik válságból a másikba. Ezek. Te, amennyi válságot én már megéltem! Már röhögök, amikor jön az újabb válság. Illetve röhögnék, ha nem én lennék az elszenvedője. Elmondják, hogy tartsunk ki, s közben ők odafenn jönnek-mennek egyvégtében. Jó, mi?

Nem csinálnak ezek semmit. Mért, csinálnak valamit? Autópálya van? Nincs autópálya. Csak a kátyús utak, hogy megette őket ez a tél is. Ezek arra se tudnak vigyázni, ami van. Megcsinálják, s hagyják elromlani. Állandóan állsz sorban valahol, mert bütykölik az utat.

Mit tudnak ezek az életről, nem valami sokat! Ülnek az irodáikban, de az élet nem ott van! Az élet idekinn van! Ki kellene jönni, szét kellene nézni az életben! De nem rendruhában! És nem kocsiból! Az élet nem olyan, hogy távolról megtekintjük, aztán írunk egy beszédet róla tele idézetekkel! Az élet nem kicsengetési kártya, helló! Köszönöm szépen, nézelődni kifele a jó melegből öltönyösen, miközben mások épp gyalogolnak dolgozni turkálós kabátban. Havasesőben, hétfő reggel, novemberben!

Mit lehet odabentről látni?

Hát azt, ami van, biztos nem! S azt pláné nem, ami nincs! Aztán pedig lehet mondani a nagy szövegeket, hogy az emberekért. Érdekében. Biztonságáért. Jólétéért. Láttak is ezek embert! Tudják is ezek, milyen az ember! Az ember, az nem látszik odafentről. Az emberhez oda kell menni! S még az sem elég!

Majd, ha minimálbérből megpróbálnak egy hónapig megélni, akkor esetleg. Na, azt megnézném, hogy minimálbérből ezek meddig. Jövő hétig, talán. Utána aztán nézhetnének szét. Mondhatnák, hogy racionalizálás meg optimizálás, miközben fizetik ki az ötszáz lejt a bevásárlásra a Lidlben, az ezer lejt a fűtésszámlára. S mennének dolgozni három műszakban, hű, de megnézném! Hogy akkor.

Akkor mind nevezhetnék el a bizonytalanságot rugalmasságnak. A fizetéscsökkentést ésszerűsítésnek. A kiszolgáltatottságot alkalmazkodásnak. Állhatnának ki, hogy stabilitás. Állhatnának ki, hogy a kemény munka és a tudatos tervezés a siker kulcsa.  Állhatnának ki három műszakban, hogy milyen fontos a jó időbeosztás. Állhatnának ki minimálbérből, hogy célok, növekedés, felelős gazdálkodás. Mert annyival maradnának ők is.

Hogyhogy kik?

Akik a villanyt, a gázt, a vizet. Akik a számlákat, a pénzügyeket, a benzinárakat. Akik a munkahelyeket, a fizetéseket, a nyugdíjakat. Akik a szabad- és munkanapokat. Akik a hivatalt, a statisztikákat, a számítógépes rendszereket. Akik az egészségügyet. Akik a tanügyet. Akik a köztereket, a közutakat, a közszállítást. Akik a rendet, a menetrendet.

Azok, akitől nem lehet. Mért, lehet? Dehogy lehet!

Élne az ember szépen, csendben, ha hagynák. De nem hagyják. Ezek.

‍