Rodica tanúvallomást tesz

Belépett a rendőr, cipőjéről sár hullt a linóleumra. Félszájjal köszönt, nem nézett fel. Vaskos füzetét bújta. Rodicának az jutott eszébe, amikor kilopták a templomból az úrasztalát, mert akkor is jegyzeteltek, az asztal mégsem lett meg. Ennek már vagy tíz éve.

A lány törökülésben ült egy rozoga ládán. Összeráncolt szemöldökkel nézte a nagydarab férfit, s közben napraforgómagot evett. Nem szólalt meg, mert nyomban elbőgte volna magát. Lassan, módszeresen roppantotta szét foga közt a héjakat; roppantástól roppantásig ugyanannyi idő telt el. A héjakat a pult melletti zománcos vödörbe köpte, amit péntekenként kiürített. Pont egy hét kellett hozzá, hogy színültig megteljen. Aznap szerda volt. Rodica bármikor belenézett a vödörbe, pontosan meg tudta mondani, melyik héj melyik napon került bele.

– Kérdeznék magától pár dolgot – szólalt meg végül a rendőr. Vastagon írt a füzetbe, és jól odanyomta a ceruzát, mintha attól félne, hogy kiszalad alóla a sárguló, kockás papír. A lány nem válaszolt azonnal. Ráérősen kiköpte a héjakat, sós ujjait nadrágjába törölte, és oldalra billentette a fejét. Még így sem tudott ellenszenves lenni. Rodicát mindenki szerette, és nem csak azért, mert az ő boltjában vették reggelente a kenyeret, hanem mert tőle meg lehetett tudni bármit, amire az ember kíváncsi lehet: ki kinek tartozik mennyivel, ki nem beszél kivel és miért. Vallásos áhítattal tudott pletykálni, s olyan szépen sorakoztak a történetek a fejében, mint a halkonzervek a polcon, a betörés előtt. Körülnézett, látta a lisztes lábnyomokat, a szétgurult krumplikat a földön, a pókhálósra repedt ablakot, a mennyezetről lógó csupasz villanykörtét, ami még védtelenebbnek tűnt, mint azelőtt. Még a falióra is megállt, és dermedten mutatta a percet, amire Rodica nem szívesen emlékezett.

– Maga volt itt, amikor történt. Kit látott? Látott egyáltalán valamit?

Rodica elgondolkozott. Sok mindent látott aznap: látta az öreg Sîrbut, ahogy hatalmasat köpött az aszfaltra. Látta az üres zacskót a buszmegállóban, amit ide-oda rángatott a szél. Látta az iskolába igyekvő, majd az iskolából hazaigyekvő gyerekeket. Látta az ablakon benéző postást. Látott kutyákat, sok kutyát. És köveket is. Apró szürkéket az út szélén, nagyobbakat, gömbölyűbbeket a kertek előtt. A képek nehéz masszává sűrűsödtek, és kőfejű kutyák, kutyafejű postások kavarogtak előtte. A reggel összefolyt a délutánnal, mintha minden egyszerre történt volna, és Rodica bénultan állt ebben a torlódó összevisszaságban.

– Nem – mondta végül –, semmi gyanúsat.

A rendőr türelmesen bólintott, majd lapozott. Sok oldalnyi semmi volt abban a füzetben. Az egyik lap be is volt tűrve, és Rodica nem tudta levenni róla a szemét. Biztos volt benne, hogy ott valami régi ügy maradéka lapul, egy olyan korábbi vallomás, amivel rá lehetne akadni az eltűnt úrasztalára, vagy legalább egy hihető történetet kerekíteni belőle. Most azonban az ő temploma volt terítéken, annak pakolták ki a perselyét, ráadásul jól fejbe is kólintották őt valami dögnehéz feszítővassal.

– Értem, hogy megrémült. De ha nem is látott senkit, hallani biztosan hallott valamit.

– Nem hallottam semmit. Vagyis azt hallottam, amit mindig: a falióra kattogását, a zúgó hűtőt, tompán puffanó autóajtókat kintről. Aztán csend lett, az a fajta, amit én nem szeretek. Még a hűtő is abbahagyta a zúgást, amikor belépett az alak.

– Aztán?

– Aztán elkezdett a polcokról leverni mindent, rizset, lisztet, a papírzacskók felszakadtak, és az egész boltot beborította a fehérség, mintha lavina indult volna meg idebent. Lisztízű lett a szám, és alig kaptam levegőt.

– És az alak?

– Az alakot már nem láttam, csak annyit hallottam, hogy kinyitja a kasszagépet. Aztán mögém lépett, és istenesen fejbe vágott.

– Másra nem emlékszik?

– Nem.

– Hát jó…

A rendőr sóhajtott, becsukta a füzetét, és megindult kifelé. Azért visszaszólt az ajtóból:

– Ha még eszébe jut valami, szóljon.

Rodica mélyen bólintott, akár egy szerzetes, majd bekulcsolta a rendőr mögött az ajtót.

A levegőben elázott kabátok és rozsdás fémpénzek szaga terjengett. Rodica nem takarított el semmit. Visszaült a ládára, és a markába töltött egy adag napraforgómagot. Ahogy az elsőt a szájába véve összeroppantotta, a falióra kismánusa kattant egyet. Majd még egyet. Már csak két nap, és ki kell üríteni a vödröt.