.svg)
(2001–2010)
Udvar, léckerítés, krumpliföld. A parlagon hagyott, családi termőföldeken túl, keresztben egy ösvény, amolyan szorgalmi út. Aztán megint krumpliföldek. Igaz, errefelé ezek nem krumpli-, hanem pityókaföldek. Azokon is túl a messzi udvarok a pajtákkal, csűrökkel, meg a főút menti házak. A vasúton túl pedig a Gyergyói-medence, az itt még igencsak vézna Marossal. Gyergyóalfalu, Gyergyócsomafalva, Gyergyóújfalu. Aztán a Délhegy. Ami Szárhegy felől nézvést valóban Délhegy. Azt nem tudom, a túloldalról, Sikaszó meg Zetelaka felől nézvést hogyan hívják. A hágó tetején Libán. A kőbánya. Hajdan ott szoktak lefulladni az autók.
Amikor a legelső kép készült, az udvarom végében még állt a csűr. Ma már a kerítés sem áll. A távolban, a krumpliföldeken túl, de még a főút menti kerteken innen kiszemeltem egy kőrisfát. Nem pont a Délhegy alatt volt, de arrafele. Igazából csak egy mozdíthatatlan pontra volt szükségem. Az öreg fákat pedig hajlamosak vagyunk mozdíthatatlan pontnak hinni. Bő fél kilométerre lehetett az udvar hátsó kerítésétől. Közelről soha nem láttam.
Gyerekkoromban néha erre rövidítettünk az állomásról jövet, de azokból az időkből nem emlékszem más kőrisfára, csak arra, amit a börtönből való szabadulásakor az udvar hátsó sarkában ültetett Apám. Nagyapám pedig ’91-ben, az utolsó esztendejében reggelente fogta a fűrészt, és hátrament a kert végébe, hogy Apám kőrisfáját kivágja. Mert már a kommunista Antikrisztust is meg a feleségét is szitává lőtték, de Apám még mindig nem jön haza Erdélybe. Még veszekedni se kellett. Hátramentem, csendben kivettem nagyapám kezéből a fűrészt, belém karolt, visszamentünk a konyhába kávézni.
Eredetileg csak a Délhegy fölötti felhőket akartam fényképezni. Mindig ugyanonnan, úgy, hogy legyen két biztos pontom, a kapusasnak levert vascső, ahol állok, meg az a távoli kőris a középtengelyen. Mindössze pár képet szerettem volna készíteni, négy évszak alatt. Négy képbe még Gyergyó éghajlata is bele kell férjen. Esetleg ötbe.
A címet loptam. Aztán esztendőkkel később, Bodor Ádám hetvenedik születésnapján újra elloptam ugyanezt a címet, csak akkor egy novellához. Amikor 2001 csontrágó telén kiszemeltem azt a távoli kőrist, és elkészítettem az első képet, még sem az nem jutott eszembe, hogy nem tudom majd abbahagyni, sem az, hogy majd pont tíz esztendővel később valamiért mégis abbahagyom.
Az utolsó fotográfia, az ezer-valahány századik 2010 nyarán készült, amikor a kőrist kivágták. Lehet, hogy tűzifa kellett, lehet, hogy a szélben leszakadt egy nagyobb ág, lehet, hogy csupán valaki ki kellett volna vegye a nagyapja kezéből a fűrészt, ezt nem tudom.
Volt, amikor az ég volt fontosabb, s volt, amikor az, ami idelent történik. Nem voltam következetes. Már azt az egyet leszámítva, hogy mindig a kapusastól, és mindig a távoli kőrissel középen. Azt, hogy a horizontvonal hova esett, többnyire a felhők állása döntötte el. A komponálást illetően ennyi szabadságot azért adtam magamnak.
Tíz esztendő alatt néha átment egy kutya, egyszer bárányok legeltek, volt, hogy berepült a felhők elé egy madár. Jött macska is, egyszer egy öregember esőernyővel, de az nem lett használható, valamit elrontottam, biztos, mert nekem is esőernyő volt a kezemben, hogy el ne ázzon a gép.
Egyszer meg ott állt a szomszédom, Pál Csabi a lányával. Nem nagyon hittem a szememnek, pont, mint Millet Angelusa. Pedig mindössze annyi történt, hogy pityókát már rég nem ültetett senki, fű meg gaz nőtte be a krumpliföldet, mondtam Csabinak, nyugodtan kaszálja le a lovaknak.
Szóval nem a fát fényképeztem. De egy évtizeden át mégiscsak az volt középen. 2010 nyarán egy reggel mégiscsak előbb megláttam, hogy nincs ott a kőris, mint azt, hogy lassan kidől a hátsó kerítés. Arra gondoltam, készítek még egy utolsó képet arról, hogy egy évtizeden át örökkévalónak hitt pont hirtelen hiánya milyen kopárrá tette az egész krumpliföldet. Aztán a megdőlt kapusashoz érve arra gondoltam, hogy semmi okom megnyomni az exponálógombot, Gyergyó éghajlatáról az utolsó képet előző nap már elkészítettem.
Bodor Ádám most kilencvenéves. Nem azt állítom, hogy öreg, azt róla valószínűleg még tíz esztendő múlva se mondhatnám. Csupán azt mondtam, ami mérhető. Hogy kilencven. Isten éltesse!
Másrészt minek szépíteni a nyilvánvalót, amit úgyis mindenki tud? Ki ne tudná, hogy Bodor Ádám már hosszú évtizedek óta öregebb, mint volt e képek kőrise, amikor kivágták. Öregebb, mint volt a csűröm, amikor összeomlott, öregebb a már esztendők óta kidőlt kapusasnál.
Öregebb a csonttollú madárnál, a Délhegynél, így nyilván öregebb a hegyen átvezető hágónál. Nagyon öreg. Annyira öreg, hogy kívül esik a vekkerrel mérhető időn.
