„A jó vers olyan, mint egy katapult vagy egy madár” – Interjú Balázs K. Attila költővel, íróval

Költőként debütáltál, 2009-ben jelent meg a Vizuáliák című versesköteted, majd azt két prózakötet követte – A ​zöld fotel lakója, Homokóriás –, és többnyire prózaíróként voltál jelen az irodalmi életben. Mondhatjuk azt, hogy tizenhat év után tértél vissza a vershez – mit jelentett ez a hosszas hallgatás/elhallgatás a költészetedben?

Igazság szerint 2009 és 2016 között nem írtam verseket. Azért tudom ennyire pontosan, mert a számítógépemen van egy 2016-os elnevezésű mappa, amelyben az úgynevezett új verseket kezdtem gyűjteni. Ott táraztam be mindenféle töredéket, meg kész verseket is. Ebből lett aztán kiválogatva a 2024 végén megjelent verseskötet anyaga. Tehát nagyjából 7-8 évig nem közöltem verset sehol. A folyóiratközléseim prózára korlátozódtak. Természetesen ebben a prózában is fel lehet fedezni a költészethez való kötődést, nagyrészt ezek a szövegek sem a történetmesélésre koncentrálnak, a narratív szerkezet sok esetben csupán ürügy arra, hogy elmondjam, mit gondolok a világról vagy az emberi kapcsolatokról.

Hogy a versek elapadtak 2009 körül, az talán annak (is) tudható be, hogy eljutottam annak a versnyelvnek a végső határáig, nem volt már amiről beszéljek, azt vettem észre magamon, hogy a készülő versek csupán a forma bravúrjai legjobb esetben is, hogy működik egy nyelv, amit már képtelen vagyok megtölteni tartalommal. Egyszóval ismételni kezdtem magam, úgyhogy ezzel le kellett állni. Az a kicsiszolt, lecsupaszított nyelv, amivel a Vizuáliák tájait, világát rajzoltam, nem akart valami újba átfordulni. Úgyhogy hagytam az egészet (a fenébe). A költőként való látás és gondolkodás megjelenik mindenképp a Vizuáliákat követő két prózakötetben, gondolom, a Homokóriásban kissé hangsúlyozottabban is. Ott talán már érződik, hogy lassan vissza kellene találnom a vershez. Bár tulajdonképpen volt két-három év, amikor párhuzamosan a Homokóriás novelláival született néhány vers is. Az érdekes az, hogy a nyelv csak picit változott az első verseskötet óta, de határozottan érzem, hogy változott, talán az a pozíció más, ahonnan ezeken a szövegeken keresztül ránézek a világra. És persze a világ is változott, amelyről beszélek, bár száraz, de azért valamennyire személyes. A sallangmentességre való törekvés itt is határozottan tetten érhető.

A tavalyi év végén jött ki a nyomdából a Mélyhegedű című versesköteted, amely a szó szoros értelmében „muzsikál”, hiszen egy kisebb csapattal – Zsidó Ferenc író, Orbán Ferenc zenész és nagyobbik lányod, Balázs Boróka – számos verset megzenésítettetek belőle. A címadás a kötet „zeneiségét” hivatott erősíteni, vagy létezik egy elvontabb értelmezése is?

Kétségkívül a gitár mellett a cselló az egyik kedvenc hangszerem. Nyilván nem arról van szó, hogy meg is tudom szólaltatni, hiszen nem. A hangzásába szerettem bele. A zsigerekben kezd rezegni, kapcsolódni az emberrel, az egyik legszebben rezonáló hangszer szerintem, Bach nem hiába írt rá szviteket. A versekhez így kellene kapcsolódjon a Mélyhegedű cím. Ezek a versek is hasonló regisztereket szeretnének megmozgatni. Persze utal a kötetben szereplő megzenésített versekre is. Aztán az elveszett mélyhegedűt, azt hiszem, végképp nem kell magyarázni. Én egy sokkal közönségesebb hangszeren próbálok játszani, és ez a hangszer a gitár. Nagyjából harminc éve vettem az elsőt, ami egy meglehetősen csotrogány, régeni feles darab volt, iszonyú húrtávolsággal és hangzással. Azóta jó néhány hangszert elnyűttem már. Jelen pillanatban a házban összesen hat használható gitár van, ami egy gitáros szemszögéből cseppet sem sok, sőt.

Zsidó Feri barátommal sokat zenélünk közösen, és egy ilyen alkalommal jött az ötlet, hogy csináljunk valami eredetit is, ne csak mások dalait játsszuk. Hazatérve egy zenélésről elővettem néhány versemet, hogy lássam, nem kérnek-e zenét maguknak. Kicsit szkeptikus voltam velük szemben, hiszen szabadversekről van nagyrészt szó, de végül kiderült, hogy van egy hangzó architektúra mögöttük, egy nagyon is ritmuson alapuló építmény, amely lehetővé teszi, hogy dalszövegként is működjenek. Persze itt elsősorban versekről van szó, amelyek meg kell álljanak a saját verslábaikon. Tehát magukban értelmezhető, egységes egészet kell mindegyik képviseljen, nem támaszkodhat sehol a zenére mint mankóra, amely megmenti, ahol kissé silányra sikeredett, mint általában a popzenei szövegeket maga a zene. Ebben az esetben egy új rétegként kell a hanganyagnak a versre tapadnia, lazítsa fel azt esetleg, hiszen néhol eléggé szárazak a mondatok. Ad egy új értelmezési lehetőséget, vagy az is megtörténhet, hogy eltéríti más irányba az értelmezést – ez egy külön vita tárgyát képezhetné akár. Tudni kell azt is, hogy ezek az első ilyen típusú próbálkozásaim, a hangszerelés is egy kissé talán egyoldalú, hiszen a gitársávokat mind én játszottam fel, és nagyrészt ennyi, Feri meg dobolt, ezen kívül máshoz nem értünk különösebben. Aztán itt jött a képbe Orbán Ferenc barátunk, aki ugyancsak keresztúri származású, bár jelenleg Sepsiszentgyörgyön él, és akinek harminc évnél több tapasztalata van zenekészítésben, stúdiózásban, és nem mellesleg egy halom hangszeren játszik. Így történt, hogy néhány darabban hegedű is van. Boróka lányom is besegített a hangjával négy-öt számban – nagy élvezettel vett részt ebben a tevékenységben, aminek szívből örülök. A nyersanyag Orbán Feri stúdiójába került, és ott ő a technikai tudásával egy másik szintre emelte a végeredményt.

A kötet „halad a korral”, a megzenésített verseket nem CD- vagy DVD-mellékletként kínálja fel az olvasóknak, hanem QR-kódokként, ami azt is jelenti, hogy a dalok megtalálhatók a két legnépszerűbb dalmegosztó oldalon is. Kinek az ötlete volt mindez?

Az egyértelmű volt, hogy a megírt dalokat valahogyan csatolnunk kell a verseskötethez, bár az elején még nem volt tiszta, milyen formában. A CD-t, DVD-t eleve elvetettük, hiszen kinek van ma már olyan eszköze, ami ezeket a hordozókat olvasni tudja? Ekkor jött a QR-kód ötlete, és már gőzöm sincs, kinek az agyából pattant elő. A kész dalok népszerűsítésének több módja is lehetséges: a YouTube-csatornán meglehetősen könnyű megosztani őket, de én szerettem volna, ha jobb minőségben is meghallgathatók lennének, ezért utánajártam, hogyan lehet felkerülni például a Spotify-ra. Van egy kis macera vele, de azért nem annyira vészes, és a terjesztést a zenekiadó kibővíti más zenecsatornákra is. Tehát így történt, hogy minden megzenésített vers alá bekerült a zeneszám QR-kódja, egyszóval az olvasást egy multimédiás élménnyé bővítettük: az ember egy fülhallgatóval és egy okostelefonnal vagy valamilyen multimédiás eszközzel kapja meg a maximumot, amit a kötet adhat. És hogy lesz-e folytatás? Kapcsolatom a zenével, azt hiszem, meg van pecsételve. Nem lehet ezt abbahagyni. Már vannak új számok is, zajlik az élet, és az alkotás nem hiányozhat belőle. Van olyan tapasztalatom is, hogy könyvbemutató alkalmával a fiatalabb generáció képviselői kifotózták a Spotify-kódot a kötet hátlapjáról, ami azt jelenti, hogy ha a szöveghez nem is annyira, de a zenéhez kapcsolódni tudnak vagy akarnak. Így viszi át a zene a szöveget is majd számukra valamilyen szinten, ami jó dolog.

„Én először jó verseket szerettem volna írni.” „Jelen pillanatban is egy verseskötettel úgymond »vesződöm«, és ahogy az idő telik, nemhogy több, hanem egyre kevesebb vers van benne.” Egy korábbi helikonos interjúdból ragadtam ki ezt a két mondatodat, mert arra lennék kíváncsi, mit jelent számodra verset írni? Ezen két kijelentésed alapján egyfajta szenvedéssel járó alkotói folyamatot feltételez, valamiféle katartikus megtisztulással a végén, amikor megszületik számodra a jó vers. Milyen számodra a jó vers?

Ezt, ha jól emlékszem, arra mondtam, hogy nem szeretnék olyan verseket kiadni a kezemből, amelyeket én magam sem tartok százszázalékosnak. Abban a kétezertizenhatos jelölésű folderben sokkal több késznek gondolt vers volt, mint amennyi a Mélyhegedűben benne van. Első körben én rostáltam meg őket, azután meg nagyon jó szemű szerkesztőnk, Gáll Attila, aki teljesen jogosan kigyomlált az általam kiválasztottak közül is néhányat. Ezért merem remélni, hogy ami a kötetben benne maradt, az a termés legjava, a vállalható hányad. És hogy a kérdésedre is megpróbáljak válaszolni, számomra a jó vers olyan, mint egy katapult vagy egy madár, ami elemel a sötét és mindent magának akaró földtől, még ha csak néhány pillanatra is. Pontos mondatokat kell kihalászni a beláthatatlanból, és épp ezért – ahogy Háy János is mondja – a vers vagy bármely irodalmi szöveg nem lehet semennyire sem demokratikus. Itt csakis a te saját preferenciáidra támaszkodhatsz, hogy megragadd azt, ami felvillan előtted. Ez az egyetlen feladatod. Írás közben nem gondolhatsz a befogadói preferenciákra, elvárásokra. Ahogy egyik versben benne is van: hárman vagyunk a zárt hullámverésben. Vagyok én a tudásommal és a tapasztalataimmal, olvasottságommal és rálátásommal a világ dolgaira, aztán van a nyelv, aminek az anyagából dolgozom, és végül ott van a legfontosabb, a létezés gyökérzete közül szivárgó sejtés vagy a határhelyzetek vonalán felfeslő szövet alatti tőkesúly, vagy ahogy Pilinszky látta: vasgolyó, aminek az árnyékát be kell szőni a sorok közé. Gőzöd nincs, mikor jelenik meg a versmondatok mögött, honnan bukkan elő, de egyszer csak ott van, és akkor ráz ki a hideg. Persze, ha ott van. Enélkül nincs vers.

Tömör, képszerű versek, zárójelbe tett verscímek, amelyek a versek kezdőmondatai is egyben. Még mindig „fragmentumokat”, „töredékeket” írsz?  És itt téged idézlek, egy korábbi interjúdból.

A fragmentumjelleget, azt hiszem, inkább a munkamódszer adja: a versre várni kell, darabokban érkezik. Igen ritka, hogy együltömben megírjak és be is fejezzek egy verset. Pihennie kell, vissza kell térni hozzá, érezni kell, akarnak-e még tapadni sorok, mondatok az éppen készülő maghoz, s ha már nem, akkor addig kell bíbelődni vele, míg eléri a legjobb alakját. Van eset, hogy ez sem elég, és akkor el kell tüntetni a süllyesztőben. Az embernek elég ereje kellene legyen ehhez. Ami a zárójelbe tett verscímeket illeti, hát ezek általában álcímek, nem igaziak, a versmondat első szava van kiemelve a vers elé, hiszen az egy-két mondatból álló szöveg nem igényel külön címet. Ez az oka. Vannak persze versek, ahol úgymond rendes cím van, itt fontos szerep jut neki az értelmezésben.

A kötet három ciklusra oszlik. Találunk verset gyermekkorról, felnőttkorról és férfikorról, ugyanakkor monológ, portré és számos önarckép is szerepel benne. Az irodalomban hódít az autofikció, így felteszem a kérdést, mennyire írtad bele magad ezekbe a versekbe? Esetleg azért választottad a verset mint kinyilatkozási formát, mert mondjuk az „önéletrajzod” a prózában sokkal nyilvánvalóbb lett volna?

Bármilyen fikcióként meghatározott szövegben a papíron kell megépüljön a valóság. A próza is, a vers is el kell rugaszkodjon a valóságalapról, hogy kötődni lehessen hozzá. Mindenki magáról akar olvasni, magáról akar valamit tanulni azáltal, hogy elfogadja a szöveg működési szabályrendszerét. Amit persze az alkotó határoz meg, épít fel. Ha ügyes, akkor hiszünk neki, belemegyünk a játékába, függetlenül attól, hogy úgy tűnik, mintha magáról beszélne, vagy az sem számít, ha a történetét a Marsra helyezi. Ezek tükrében úgy beszélnek rólam a Mélyhegedű versmondatai, hogy mindenkiről beszélnek, aki látni, gondolkodni akar. Egy bizonyos ponton nem számít nyelv, bőrszín, semmi, ott valahol mélyen mind egyformák vagyunk. Idáig kellene visszavezessenek egy-egy vers sorai. Az autofikció atyja, Knausgård a prózájában újraépíti a sajátjának bemutatott valóságot az utolsó csavarig, és teszi ezt úgy, hogy lehetetlen nem kapcsolódni hozzá, mindenki látja magát szembejönni a sorok között. Ezzel szemben a vers nagyon kevés dolgot mond ki, és így nagyban támaszkodik arra a tudásra, tapasztalatra, amit az olvasó hoz be a vers terébe. A vers így valami közös tudás szublimátuma, míg a próza a papíron az utolsó patkószegig megépített világ. Persze ez így két véglet: az igazság mindig valahol a kettő keveredésében van. Én személy szerint a prózát is szeretem eltolni inkább gondolati síkra, picit a vers irányába, ha lehet, a történetre csupán ürügyként tekinteni, hogy elmondjam, ami bennem forog.

A verseidben nem mesélsz történeteket, inkább gondolatindítóak. A címekben szereplő szögletes zárójel mintha azt a kijelentésed erősítené meg, hogy létezik egy nyelv a szavak rácsa mögött, a sejtelmeké, érzéseké, és te ezeket akarod pontosan megfogalmazott mondatokkal, képekkel rács mögé zárni. Hogy érzed, sikerült ezt elérni? Nem aggódsz azért, hogy a zebrapinty belehal a rabságba, mert nem lesz, aki kiszabadítsa?

A zebrapinty szárnyal, függetlenül a versektől. Ahol történetesen éppen zsebben van, és vérzik. A történetmesélést hagyom a prózaírókra, akik igyekeznek a megépített világba belopni a transzcendenciát is, mert csak így lehet teljes az a világ. A Mélyhegedű versei, azt hiszem, inkább a transzcendenciára fókuszálnak, és az olvasók kell odaképzeljék azt a világot, amely fölött létrejön ez a lila pára. A tőkesúly meg csak ott van azon a mohaágyon, ha jól figyelünk, a világba való bambulásunkból néha felriadva megpillanthatjuk nyomát itt-ott. És merem remélni, hogy sétálnak köztünk emberek, akik belemennek a játékba, visszabontják a mondatok, metaforák rácsát, és egyszer csak ott találják magukat abban a pontban, ahol ezek a versek fogantak.

‍