A jövőben ugyanazok a történetek játszódnak (?)

Beszámoló a 24. TIFF-ről

Éjjel érkezem, mint Pataki Attila, de egyelőre nem a Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztiválra, nem is Miskolcra, hanem „csak” haza, Kisbácsba, száraz, kiégett aggyal, a budapesti ünnepi könyvhétről. Az elmúlt években többnyire úgy alakult, hogy néhány napos – nagyjából egy hétvégényi – késéssel kezdem el a fesztiválozást, általában valahonnan érkezem („beesek”), mint most is. Nem a kolozsvári fesztivál hibája ez, hanem részben az enyém, részben – mondjuk így – az életé. Az utóbbit nem magyarázom, mindig adódik valami más, fellépés, család, munka; az előbbit is csak egy kicsit. Valaha megveszekedett „tiffar” voltam (román neologizmus azokra, akik a filmszemle kezdetekor úgy elmerülnek a fesztiválozás sűrűjében, hogy amikor vége van, csak néznek körbe csodálkozva, hogy mi történt a nagyvilágban az elmúlt másfél hét alatt), délelőtt nyakamba vettem a mozitermeket – elnézést a képzavarért –, késő este sörök és barátok társaságában kielemeztük a látottakat, majd többé-kevésbé kipihentem a fáradalmakat, és másnap megint elölről. De hát időközben sűrűsödnek a kötelességek, ezzel párhuzamosan pedig fogy az erő és a lelkesedés – elkerülhetetlenül öregszem én is. Ma már nem számolom azt, hogy hány filmet sikerült megnéznem, mert a szám egyre csökken – én ezt úgy magyarázom, hogy hagyok időt az élmények feldolgozására. Azt is észrevettem, hogy egyre inkább kezdem előnyben részesíteni a „biztosnak” tűnő filmélményeket, például nagy klasszikusokat (amelyekből szerencsére minden évben szállít néhányat a Tudor Giurgiu–Mihai Chirilov tandem), amelyeket eddig nem volt alkalmam mozivásznon is megtekinteni. Izgalmas lehet egy indonéz kísérleti film a Határok nélkül szekcióban a jávai szexuális kisebbségek sajátos szubkultúrájáról, formabontó thrillerként tálalva, egy videoesztétikát idéző amerikai független film a lakókocsis nomád vegánokról, esetleg egy kongói dokumentarista musical (a példák természetesen légből kapottak, de akár valódiak is lehetnének), de ha nagyon sok jót hallok róluk, akkor igyekszem elcsípni a következő vetítést – mégis más minőségű élmény Kolozsvár Főterén, varázslatos hangulatú esti vetítéseken megnézni Az édes életet vagy a Casablancát. Sznobéria? Lehet, de már nem érdekel. Az élet rövid, filmből pedig megszámlálhatatlanul sok van. Az egykori mennyiség néha átcsap minőségbe, néha nem; de hát a TIFF mára igazi közép-európai megafesztivállá vált, amelynek könnyű eltévedni a sűrűjében, azaz a kínálatában. És persze néha sikerül felfedezni igazi gyöngyszemeket, csiszolatlan gyémántokat is: az Ezeregyéjszaka világát idéző, elefántcsontparti Királyok éjszakája vagy az Isten földje című izlandi csoda (csak ami kapásból eszembe jut) máig kiragyognak TIFF-es pályafutásom emlékei közül.

Ehhez képest sikerül az idei TIFF-et egy ízig-vérig rendhagyónak ígérkező alkotással kezdenem: egy (minek nevezzem?) posztapokaliptikus/disztópikus kamara-musicallel (vagy zenés kamaradrámával) – és nem is bizonyul ez rossz kezdésnek. Ráadásul passzol is a fesztivál központi(ként beharangozott) tematikájával és az erre épített imázskampánnyal. A jövő izgalmas, de bizonytalan és veszélyes – talán így summázható az a jövőkép, amely kibontakozik ebből az imázskampányból, a kísérőprogramok némelyikéből és a filmkínálatból. Ez önmagában nem nagy újdonság (melyik korban nem így tekintettek a jövőre? – talán a létező szocializmus korszakának gyári optimizmusán kívül), de abban, hogy a jövőtematika került a 24. TIFF fókuszába, kétségkívül szerepet játszik a legújabb, világkatasztrófával fenyegető események és folyamatok sora (a klímahelyzettől a háborúkig), illetve a mesterséges intelligencia egyre látványosabb térnyerése. A fesztivál idei reklámfilmje pedig, mindezek – és főleg a robotizáció és az AI-jelenség – mellett mintha Románia aktuális közéleti történéseire is reagálna, fanyar iróniával. Az online meetingből sunyin kilépő, számítógép előtt alsógatyában unatkozó férfi arra kéri a ChatGPT-t (vagy valamelyik „rokonát”), hogy mutasson egy képet a 25 évvel későbbi Kolozsvárról, mire a gép generál egy képet a törcsvári kastélyról, háttérben felhőkarcolók sokaságával – hősünk méltatlankodására pedig azt feleli, hogy 2050-re Kolozsvár hatalmasra nő, elfoglalja Erdély területének 90 százalékát, majd hozzáteszi, némi (előre elnézést kérek) MAGAkellető kikacsintással, hogy „Ardeal is great again”. Aztán mégis mutat egy képet a jövőbeli Kolozsvárról, amely épp egy főtéri TIFF-vetítést ábrázol – csakhogy közelebbről szemlélve láthatóvá válik, hogy a levegőben egy óriási űrhajószerű tárgy lebeg, a tér szélén román nemzeti viseletbe öltözött robotok állnak, a Szent Mihály-templom futurisztikus létesítmény képzetét kelti, a Mátyás-szobor helyén egy piros-sárga-kékkel fellobogózott, leginkább az Avram Iancu-szoborra emlékeztető monstrum áll. A videó végén pedig a felirat: „A jövő jól hangzik”, ami után rögtön egy kérdőjel kanyarodik. A szpot néhány nappal az elnökválasztás második fordulója előtt jelent meg, amikor még nem volt világos, sikerül-e megállítani a George Simion képében érkező nacionalista, „szuverenista” gőzhengert – érti, aki érti, és úgy, ahogy.

A TIFF külön szekciót is szentelt a jövőtematikának, amelynek a címe már nagyon is egyértelmű: Tomorrow is Fear (A jövő: félelem). A jövővel kapcsolatban én sem vagyok túlzottan derűlátó, de az erről szóló filmek dömpingjének nagyon is örülök: amikor először átfutom a programot, rögtön tudom, hogy idén ez lesz a kedvenc szekcióm a fesztiválon, igazából külön minifesztiválnak is megtenné ez a válogatás, amelyben, szívbéli örömömre, néhány igazi klasszikus is helyet kapott, a friss alkotások mellett, az 1984-től a Fahrenheit 451-en át a Zöld szójáig. Természetesen, ahogy az lenni szokott, pont arról a műről maradok le, amelyet a leginkább vágyok megtekinteni: a 2001: Űrodüsszeiát nyilván nem először látnám, de egészen más élmény a Iulius Parkban, a tóparton, a csillagos ég alatt nézni, mint kisképernyőn – csak a jelek szerint túl sokan gondolják így, mert már nem tudok jegyet váltani rá, még sajtóakkreditációval sem. No more tickets available: a legkellemetlenebb mondat egy „tiffar” fülének, találkozom vele még néhányszor a fesztivál ideje alatt, például Radu Jude új, Kontinental ’25 című filmje vagy a szinte teljes Tarr Béla-életmű esetében – nyolc filmjét hozták el a fesztiválra, de erről később. (Zárójel: ez utóbbi esetben, mint oly sokszor bebizonyosodott már, én vagyok a balfék, mert, mint utóbb kiderül, a Sold Out csak a szabadárusításban kapható jegyekre vonatkozik, a kitűzővel rendelkező fesztivállátogatókra – a „bedzsesek”-re – nem.)

Most tűnik fel, hogy mintha kissé csaponganék. Bár talán nem annyira, mert onnan indultam, hogy az első film, amit láttam a fesztiválon, egy formabontó műfajú alkotás volt – amely történetesen éppen ennek a szekciónak az újdonságai közé tartozott. Joshua Oppenheimer amerikai rendező eddig merész témaválasztású dokumentumfilmjeivel hívta fel magára a figyelmet (Az ölés aktusát, emlékeim szerint, vetítették a TIFF egyik korábbi kiadásán), most azonban a fikciósnál is fikciósabb munkával állt elő. A vég (The End) már címével jelzi témáját és végkövetkeztetését: a posztapokalipszis állapotában vagyunk, de ezt olyan formai keretbe helyezi, amilyenre, tudomásom szerint, nemigen volt még példa. És ki ne szeretne megnézni egy disztópikus musicalt Tilda Swintonnal a női főszerepben? Miután lényegében vége van a lakható, élhető világnak és (elvileg) az emberiségnek, egy felső-középosztálybeli család és legszűkebb köre (apa, anya, fiú, az anya legjobb barátnője, a család orvosa és inasa) egy szuperbiztos föld alatti bunkerbe húzódnak vissza, és igyekeznek fenntartani mindennapos életrítusaikat – mintha mi sem történt volna odakinn, úgy élik ők az életüket odabent/odalent. A család életének megszokott rendjét azonban, mindannyiuk meglepetésére, megzavarja egy újabb túlélő, egy bájos idegen lány, és ez egyrészt súlyos morális dilemma elé állítja (befogadni és vállalni az ezzel járó esetleges kockázatot, vagy kizárni és ezzel a biztos halálba taszítani), másrészt szembenézésre készteti őket saját esélyeikkel, múltbeli döntéseik erkölcsi megítélésével és szerepükkel a helyzet kialakulásában. Oppenheimer filmje kamaradrámai környezetben, a klasszikus musicalek stílusában (van abban némi üde báj, amikor a világvége árnyékában a szereplők dalra fakadnak, à la Ének az esőben, és a fényes jövőről énekelnek) beszél a személyes és közösségi katasztrófáról, és bár helyenként nem mentes az erős didakticizmustól, megmenti az, hogy a pusztulás ábrázolásában tartózkodik a nyomorpornótól vagy a bombasztikus megoldásoktól: a vég mintegy magától jön el, hiába csillan fel a remény egy újabb generáció megszületésével, hosszabb távon mégis elkerülhetetlenül. A vég elkerülhetetlen a Szárnyas fejvadászban is, de ott a jövőbeliként ábrázolt Los Angelest eleve belengi valami vigasztalan keserűség, a sötét kilátástalanság atmoszférája, ahol az esőtől áztatott utcák bábeli zűrzavarában saját démonaikkal küzdő ügynökök vadásznak a humanoiddá válás folyamatában túlzottan tökéletesedő, teremtőiktől emberhez méltó életet követelő replikánsokra – Ridley Scott 1982-es noir/cyberpunk disztópiája manapság, amikor minden korábbinál erőteljesebben került a mesterséges intelligencia a jövővíziók fókuszába, aktuálisabbnak tűnik, mint valaha. A Rutger Hauer alakította haldokló android néhány mondata, amelyet a kékes fényben játszó, zuhogó esőben intéz a Harrison Ford játszotta fejvadászhoz, a filmtörténet egyik legcsodálatosabb monológja, amely ismeretlen kozmikus távlatokat nyit meg, összekapcsolva az individuális sorssal és egzisztenciával: „Én láttam olyan dolgokat, amiket ti, emberek, el sem hinnétek. Lángoló csatahajókat az Orion peremén. Gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser kapunál. Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint esőben a könnyek. Ideje meghalni.”

A jövőnél és a végnél maradva: a fesztivált sikerül egy igazán maradandó filmélménnyel zárni, Oliver Laxe Sirât című opuszával, amelyről nem fogok e helyt áradozni, megtette azt helyettem Gyenge Zsolt a cannes-i fesztiválról írott beszámolójában (a film ugyanis a cannes-i zsűri díját nyerte el idén). Egy minden ízében különleges apokalipszis-parafrázisról van szó, egyszerre groteszk és poétikus road movie-ról a marokkói sivatagban, ahol egy kétségbeesett apa a kisfiával együtt eltűnt lányát keresi egy önmagában is világvége-asszociációkat keltő rave-fesztivál és a háborús (harmadik világháborús?) összeomlás káoszában – mindezt az esti kolozsvári Főtér óriásvásznán. Nem ez volt az egyetlen film, amelyet sikerült elhozni Cannes-ból a TIFF-re: elcsíptem a meglepetésfilmként beharangozott Arany Pálma-díjas iráni alkotást, Dzsafar Panahi Egyszerű balesetét is. Letisztult, feszes és feszült, de a fekete humort sem nélkülöző lélektani dráma ez, súlyos morális dilemmákról egy elnyomó hatalom árnyékában, kiváló alakításokkal és szituációteremtő erővel, amely azonban helyenként túlzottan szájbarágós az én ízlésemnek – de ez egy olyan rendezőtől, aki folyamatos konfliktusban áll hazája hatóságaival, és a rendszer diktatórikus természetét szó szerint a saját bőrén tapasztalta meg, talán megbocsátható.

A pusztulás, világvége, katasztrófa képzeteitől átevezhetünk Tarr Béla munkásságához és a TIFF-en való jelenlétéhez. Tarr azon kevés magyar filmrendező közé tartozik (Jancsó Miklós mellett), akik valódi hatást gyakoroltak a világ filmművészetére, legkülönbözőbb nemzetiségű mozgóképes alkotók sora tekint rá mesterként, tanult tőle, „járt belé”. A kolozsvári fesztivál külön retrospektív vetítéssorozatot rendezett a tiszteletére, a Sátántangón kívül lényegében a teljes életművét levetítették a kincses városban, ő kapta a TIFF egyik életműdíját, és szépszámú érdeklődő előtt tartott mesterkurzust. Alig kapok már ülőhelyet, amikor megérkezem a Radisson Blu hotel puccos előadótermébe, valahol hátul, a pódiumon ülő idős mestert nem nagyon látom, inkább csak hallom – hiába, Tarr Béla tényleg egy világhírű magyar, alighanem ő a legnagyobb név az idei fesztiválon. Rutinosan válaszol a ki tudja, hányadjára hallott kérdésekre, válaszaiból pedig kitetszik, hogy egy rendkívül autonóm (saját bevallása szerint: autokratikus) figuráról van szó, akinek határozott elképzelései vannak a világról és a filmművészetről egyaránt, és túl öreg meg túl híres ahhoz, hogy jottányira is el akarna térni azoktól. Radikalitása fiatal, rebellis alkotóknak is becsületére válna, mint mondja, szarajevói filmiskolájának jelmondatául azt választotta, hogy „no education, just liberation”. Ezt a mesterséget nem lehet tanulni, érezni kell, kíváncsinak lenni az emberi sorsokra, ezért válhatott örök alkotótársává Krasznahorkai László vagy Víg Mihály. Nem vadászik színészekre, mert bár dolgozott remek, világhírű színművészekkel is, nem ragaszkodik ahhoz, hogy filmszerepeit hivatásosok játsszák el – a lényeg, hogy legyen jelenlétük a vásznon. Ami nem egyszerű feladat, mert a forgatókönyvet nem szereti, kis cetlikre írja a jegyzeteit, de inkább csak hozzávetőleges instrukciókat: hagyja, hogy „történjen” meg az alkotói folyamat, maga az idő. Az amerikai filmeket többek közt azért unja, mert az idő helyett az akció a szervezőelvük, ő pedig utálja a történetmesélést, mert nem eredeti történetekre kíváncsi, hanem magára az életre – az Ótestamentum óta pedig amúgy sem tudunk gyökeresen új történeteket kitalálni, minden megíratott. És ez azt is jelenti, hogy – visszakanyarodva az idei TIFF és e cikk origójához – a jövőben ugyanazok a történetek játszódnak, mint a múltban. Ha Tarr Bélából indulunk ki: fekete-fehérben.

‍