.svg)
Hallottam-e a kisbácsi csillagvizsgálóról – kérdezte tőlem nemrég valaki. Tizennégy éve lakom a Kolozsvár melletti faluban, soha senki nem említette, hamarabb voltak a kisbácsiak kíváncsiak az égiekre, mint a kolozsváriak. Hogy nemcsak a földi halandók kutakodnak az égiek iránt, hanem az égiek is a bácsiakra, arról tudtam – a bácsi erdő paranormális jelenségeiről már hallottam, bár a falut körülölelő erdőség azon részére a számtalan kóborkutya miatt ritkán merészkedem. A tömbházunk fölött húzódó erdő alján, árkon-bokron keresztül, fácánok, rókák, őzek, égő pipacsmezők szomszédságában iskolába menet naponta végigautózom, a reggeli fényektől mindig elakad a lélegzetem. Balra fordulunk, Magyarnádas felől – jobbra lent, nem olyan távol, nyújtózkodik az ébredező város. Délutánonként, hétvégente gyakran bóklászunk lányommal ezen az erdőrészen, gyerekkorom erdei barangolásainak illatát, nyargaló délutánjait keresem. A dombtetőn hajnalosan egy pillanatra mindig megállunk – szemben velünk hömpölyög, hullámzik, morajlik a kisbácsi óceán. Vize hideg, fekete. Sokáig nem tudtam létezéséről. Aztán tavaly, egy eső áztatta novemberi éjszakán álmomban kisétáltam a partjára. Éjszaka volt. Valaki fogta a kezem. Hosszú, vékony földnyelv vezetett az óceán mélyére, tükrén milliónyi csillag. Végigsétáltunk a földnyelven, el, egészen az óceán mélyére – hirtelen egyedül maradtam az óceánnal, lábam alatt talpalatnyi föld, a visszaút ismeretlen. Kozmikus sötétség és rettegés lett úrrá rajtam, az elveszettségnek és kétségbeesésnek az az érzése, amelyet sem azelőtt, sem azután nem éreztem.
Azóta gyakran sétálok fel az óceánhoz. Hol egyedül, hol Flóra lányommal kiülünk a part menti sziklákra, hallgatjuk, mi mélyéről felfakad. Várakozunk. A kolozsvári tengerrel ellentétben, melynek mindig változó helyéről csak a sirályok röpte árulkodik, a kisbácsi óceán látható, érezhető. Nappali fényben nem fenyegető. Tükre sima, fekete. Legtöbbször olyan, mint a csöndes júliusi éjszaka. Vizét nem kóstoltam, de úgy képzelem, sós. Bárkák, hajók, karavellák nem vonulnak rajta. Élettelennek tűnik, pedig tudom, mélyén holt költők suttogják megírt s meg nem írt soraikat:
„Ahogy hullám és szikla
Egymásba van taszítva
S ahogy egy régi jóslat
Van hogy valóra válik
Úgy várok rád a parton
Lady Yo mindhalálig.”
