Nem is az a legrosszabb, hogy meghalok

Nem is az a legrosszabb,

hogy meghalok.

Hanem hogy minden

ennyire megalázó közben.

Hogy minden nap

valaki emel,

húz,

forgat,

igazít,

mint egy rosszul összeszerelt,

szemétre való,

régi

bútort.

Pedig nem vagyok régi,

alig negyvenéves.

És közben belül üvöltök.

Hogy hiába mondom,

a térdem nem arra áll.

Hogy hiába mondom,

nem tudok nyelni,

a nyál nekem a halál.

Hogy a fulladás

másnak csak türelmetlenség.

Hogy a kanál

olyan,

mint valami büntetés.

Hogy reggelente

fogdarabok vannak a számban,

mintha éjjel

valaki titokban

szétvert volna bennem valamit.

Hogy a nyálamnak

ilyen íze van.

Hogy az ember

képes megszokni azt is,

hogy géppel szívják le róla

az éjszakát.

Hogy alvás helyett

csak ájulások vannak

félórákra.

Hogy a párna

lassan élőlény lesz.

Hogy a saját szagom

idegenebb,

mint bárki másé.

Hogy nem tudok beszélni,

és ettől lassan

mindenki úgy néz rám,

mint aki már nincs is teljesen itt.

Pedig mindent értek.

Talán túl jól is.

‍