.svg)
Hatalmas széllökésekkel érkezett a kora délutáni
zivatar, levelek, ágak, kéregdarabkák hulltak
a járdára, útra és a fákat övező füves területekre,
majd úgy mosták el azokat a már-már szabályos
merőlegesekként becsapódó esőcseppek
kíméletlen félegyenesei, olyan ellenállhatatlan
sodrással, mintha soha nem lett volna levél az
ágon, ág és kéreg sem a fákon, és köze sem is
lett volna levélnek, ágnak a ragaszkodáshoz,
így mosta végül az eső némára a zizegés
meg az ágreccsenés emlékeit is, aztán milyen
fékezhetetlen indulattal irigyeltem ezt a letisztult
tájat, talán a hirtelen megtisztulás képességét
és hajlamát kívántam magamnak, s eltűnődtem,
hogy ennek a lármás „nagymosásnak” a résztvevői
közül vajon melyiküknek a szerepét vállalnám,
melyikük lennék szívesebben, a fa, a levél,
az ág, az eső vagy maga a föld?, ez a kiszikkadt,
megviselt, elvásott föld, ami a hetekig elhúzódó,
kínzó hőség után mohón szürcsölte magába
e minden józan megfontolás szerint is kései
megváltás zavaros vizét, kései, hisz aligha
pótolható pusztán ezzel a föntről alázúduló vízzel
mindaz, ami elpárolgott, elszállt, bármekkora is
legyen, bármilyen kegyetlen a zuhatag, az áradás,
valamit magában is találnia kell, föl kell hoznia
valamit a mélyből, önmagából, másképp csupán
egy köz- és mindennapi föloldozás lenne, amit
ő most megváltásnak vél, és előjön valaki a fák
mögül, a part felől, a tenger és a találkozás illatát
hozza magával, s jól, rosszul megnevezi az eltelt
idő perceit, azt mondja, megszámlálhatatlanok,
mégis valami kezdet és vég közé szorultak, kezdet
és vég közé, s úgy mondja ezt, olyan könnyedén
rugaszkodva el kezdettől és végtől, s annyira
lágyan sorolva elő hangzóit s kedvesen, mintha
valaminek mégis a közepét, legbelső velejét
keresné, vagy pusztán a jókedv előérzetét kívánná
megteremteni, körülnéz, és elindul abba az irányba,
minek a nevét ismeri, járása, esetlen billegése
az első szerelem suta mozdulatait idézi, és olyan
elszántan int kezeivel, mintha a sorba, miből
úgy tűnik, kilóg, szeretne visszakapaszkodni,
vagy valami biztatót elmutogatni velük, de
mozdulata a test imbolygó vonalába olvad,
a merre? s a honnan? fölösleges íveihez hasonul,
és csak ujjai sziszegnek végig az emlékezet
bedeszkázott birtokán, és mintha minden más
lehetséges időt gyűrne maga alá, egyenesedik ki
benne a múltja, amit most az eddigiek fölé emel,
ahogy cipőjét, ruháját tartaná feje fölé, ki
mocsáron gázol át, úgy tartja ő is a magasba,
minek a tisztaságát óvja, mit félve kímélni akar,
haját a szél cibálja, mintha szőke járulékát tépné
ki magának onnan, életet adó, sirató vizek
fakadnak körben a meredély homlokán, tartja
az irányt, és már csak az ember földjét s a szív
kezdeti állapotát keresi, majd táncra perdül, forgása
hiány, forgása többlet, és táncol hajnalhasadásig,
ing- és égszakadásig ropja szédült táncát, szakad
a víz az ő homlokáról is, szemeiből a nevetés
sós szikráit sírja, és megteszi, mit emberként tehet,
kibújik a táncból, megáll a parton, nézi a tengert.
