.svg)
Mircea Cărtărescu ne kiáltsd sohasem segítség című kötetének már az első versei is arról árulkodnak, hogy nem a szerzőtől megszokott hangulatú és tartalmú kiadványt fogunk olvasni. Ez a benyomás az utolsó oldalig tartja magát, amolyan rendhagyó tételt generálva ezzel az eddigi életműben. A méltán neves írónak ezt a kötetét nem kell minősíteni. Másabb, mint amit a szerzőtől megszokott olvasója. Mondhatni, a költő élt azzal a jogával, hogy teljességgel szabadjára engedje rosszkedvét, depresszióját. Így születtek meg a lehangoltság, a kedvetlenség, az elkeseredettség, olykor egyenesen a kilátástalanság versei. Hogy levertségét, negatív hangulatát időnként közhelyes sirámokba, szenvelgésbe fojtja, arra már felkapja a fejét a Cărtărescu-szövegek poétikai eljárásait valamennyire is ismerő olvasó. S ezen sajnos a szikár, cifrázások nélküli fogalmazások, az olykor már-már aszkétikus sorok hibátlan versekbe szedése sem segít.
Joggal tehető fel tehát a kérdés – számít-e a név? Ha nem Cărtărescu a szerző, vajon mekkora impaktja lenne e verseknek? Vagy a kérdést meg is fordíthatjuk: a román irodalom legnevesebb szerzője nem fél, akár a pongyolaság határát is súrolva, őszintének, gyengének mutatkozni – hogy a kötetet végigolvasva egy tisztán látó költő portréja bontakozzék ki. Az elkedvetlenedés, a kiszolgáltatottság, a fájdalmak, az egyedüllét versbe vetülése, az élet lecsupaszított szemlélése kettős kifutású lehet. Pusztulásba torkollhat, vagy egyfajta (le)tisztulási folyamatként értelmezve – kezdete lehet egy új életnek.
A ne kiáltsd sohasem segítség versei az alaphelyzet ismertetésével indítanak: a magány, a kiszolgáltatottság érzése a címadó vers alaptémája: a magány és a reménytelenül önmagunkra való utaltság lecsupaszított sorai előrevetítik a költői dikció szikárságát: „ne kiáltsd sohasem segítség / nem fog meghallani senki / mert nem létezik senki / körülötted (…) ne higgy a csodákban / csoda az hogy még lélegzel”. Ennek dísztelensége, minimalizmusa fontos megközelítési szempontja lehet az értelmező olvasónak: létezése nem rövid idejű, nem szétfoszló – tartós, legkevesebb egy egész kötetnyi vers épül fel általa.
A folytatásban valamiképp a fokozatosság elve érvényesül. A múlt, a jelenbe vetett én aktuális közérzetének ismertetése után a konok, majdhogynem fájdalmas ismételgetésekkel és tiltakozásokkal, a makacs nemekkel a mélybe zuhan: „nem remélek tovább / nem hiszek tovább / nem akarok tovább / nem akarok tovább / nem akarok tovább”. Banális és mindent meghatározó kérdések együttes szemlélete mentén váltakoznak a versek erőterei, általuk rajzolódik ki a kötet legfontosabb állítása: itt és most a kezdetektől jelen levő halál elkerülhetetlen: „nem várok mást csak a saját halálomat / nem akarok mást csak sírni az ágyam fejénél / egyedül ott a halálos ágyam mellett / a holttest mellett amely egyszer csak az én / arcomat és testemet ölti magára”. A megsemmisülés különböző módozatait más-más kifejezésekkel erősíti: az utolsó lélegzetem, a sorozatos nemek, a hangsúlyos mulandóságok, a fantasztikus saját temetés vagy a halál szavak mind ennek a végső, elodázhatatlan kérdésnek a szinonimái.
Az egykori élet kellékei, melyek továbbra is mindössze kéznyújtásnyira vannak, fölöslegesek. az asszony akivel megosztom a takarót című vers nagy valószínűséggel nem véletlenül került a kötet első harmadába, és nem pontosan középre. „az asszony akivel megosztom a takarót / és akivel kéz a kézben sétálok (…) együtt evezünk az életen keresztül / mint két kajakos a hegyes csónakban (…) mellettem van mintha az árnyékom volna / mellette vagyok mintha az árnyéka volnék”. Ezekkel a sorokkal és a szétszórva található kislány, a szépséggel, meleggel, boldog gyerekekkel és a kereszttel a szabadulás irányát is kitapogathatjuk, ha egyensúly lenne a kint és a bent között. De nincs egyensúly, az önmarcangolás felülkerekedik tűnt boldogságokon, illúziókon: „én és a lenni / azonos dolgok / és / azonosak/ a fájdalommal”.
A ne kiáltsd sohasem segítség kötet versei a magány tengelye körül forognak: „amikor szeretsz és szeretnek / egyedül vagy / amikor mindennel bírsz amivel bírhatsz / egyedül vagy / amikor tehetetlenségből az ajkaidat harapdálod / egyedül vagy / amikor félelemből és kétségbeesésből sírsz / egyedül vagy / egyedül az emberek között / egyedül a pusztában/ egyedül a pokolban/ egyedül a paradicsomban / egyedül fiatalkorodban / egyedül öregen // egyedül az életben / egyedül a halálban”. Ez a forgás azonban hengerré erősödött, nincs kezdete és vége. Nem lehet kikezdeni. Csak bentről, annak, aki megéli ezt a magányt. Az emlékek, a leépülés stációi, a közöny, a szomorúság bugyraiból azonban nincs mód kitörni, még ha néha ki is szól, intő példaként, az olvasónak: „nem tudok hátrahagyni semmit neked / semmi mondanivalóm nincs számodra / az utolsó lélegzetemmel / nem rontom el az utolsó lélegzetemet / hogy üzenetet hagyjak hátra neked / legalább ez maradjon / makulátlan / tiszta”. Ezekből a versekből nincs kijárat, nincs másik út, nincs gyógyulási lehetőség. Hogy mégis miként sikerült innen megmenekülni? Nos, azt nem ebből a könyvből tudjuk meg. Nem csoda, ha úgy érzi az olvasó, Mircea Cărtărescu nemcsak az olvasó, de a fordító türelmét-erejét is próbára tette. A szándékolt szálkásság nyelvi átültetése elég átütő erejű lett ahhoz, hogy elhiggyük: Cărtărescu ezúttal semmi mást nem akart, mint kilátástalanságát megosztani olvasójával.
Visszafordíthatatlanság vagy terápia e kötet? Önmaguknak ártó gondolatok megélései, „odaöntött”, központozás nélküli versmonológok, valahol a versállapot határán. A valamitől szabadulás versei. Segítségkérés nélküli segítségkérés. Mert ne kiáltsd sohasem segítség.
Mircea Cărtărescu: Ne kiáltsd sohasem segítség. Fordította és az utószót írta Visky András. Bookart, 2024.
