A lovas cigány

Részlet A polgármester szeretője című regényből

A huszonegy nap szabadságomból tízet augusztus végén, szeptember elején veszek ki. Augusztus közepétől gyérülnek a legyek, hűl az idő, lehet lovagolni, még időben fedél alá tudom hordani a tűzifámat, és iskolába sem kell rohanni. 

De idén a hőség nem hagy alább nyár végére. A ló az udvaron próbál túlélni, a sötét lópajtában, ott a szénája, két lépéssel kintebb tele a vödör friss vízzel. Néha lassan, komótosan kisétál az almafáig megnézni, a madarak nem vertek-e le az almákból. Hunyorog, ahogy a pajtából kijön, vörös farokszálai közt széna lóg, tudom, hogy nemrég kelt fel. Harap kettőt a fűből, elsétál felém, de nálam nincs semmi érdekes, rázza a fejét, a szeme körül tele apró léggyel, menekül vissza a sötétbe. Az apró legyek kitartanak októberig, de azoktól mi még vígan ellennénk. A pucolásnak, nyergelésnek nekikeseredni igényel némi önfegyelmet, előbb a kutyákat megkötöm, egy se kell most odakint. Aztán fogom a lovat, kikötöm az udvar szélére, eddigre az udvaron már árnyék van, a harminckettő helyett csak huszonnyolc fok. Mindenekelőtt körbespriccelem légyriasztóval, hogy álljon nyugodtan. A tyúkok egész délután nyitott csőrrel, széttárt szárnyakkal kóvályognak a ház körül, összeterelem őket, menjenek a helyükre. Szinte sötét lesz, mire hazaérek, szeretném, ha az ólban ülnének el, nem pedig az erdőben szanaszét.  

A huszonkét fokos házból kivackalódni, felöltözni a legnehezebb. Úgy érzem, nincs fizikai erőm emelgetni a lószerszámot, egyáltalán nadrágot venni ebben a hőségben és térdig érő csizmát. A kobak is meleg, a mellény is meleg, mellény nélkül nincs zsebem, a zseb márpedig nélkülözhetetlen. Ha engedem, az agyam ezer kifogást talál, miért ne menjek ma lovagolni. Nem engedem. Ha otthon maradok, és nézek egy hülye sorozatot, vagy a Facebookot görgetem helyette, lelkiismeret-furdalásom lesz. Volt már ilyen. Erőt veszek az erőtlenségen, és mire a lópucolással végzek, önmagam vagyok ismét, serényen és rendszerezetten mozgok az udvaron. Az átgondoltság fontos, gyűlölök kétszer menni ugyanoda, mert elfelejtettem valamit, nem találom ezt meg azt. Igyekszem mindennek állandó helyet teremteni, adott tárgyat adott helyen tartani, ahol egy hét múlva, egy hónap múlva is megtalálom. A kor-e az oka, vagy a sok észben tartandó információ, esetleg a rutin, vagy hogy egyebeken is gondolkodom, de eléggé felejtek. Ez a második lovaglás, amikor nem tudok kesztyűt húzni, mert nem találom a lovaglókesztyűmet. Bosszant, jobban szeretem kesztyűs kézben fogni a gyeplőszárat, simogatni az izzadt lovat, csapkodni a legyeket a nyakán. Indulás előtt keresem, de nem sokat, bosszankodok közben. Az bosszant leginkább, hogy tudom, minden indulás előtt le kell zavarnom a rövid keresést, míg egyszer csak felbukkan valahonnan, amikor nem keresem egyáltalán. Vehetnék egy új pár kesztyűt, az is megoldás.

Kutya nélkül sokkal több vadállatba botlunk. Őzek, nyúl, róka kerülnek utunkba. A ló is nyugodtabban vágtázik, ha nem rohangálnak körülötte és mögötte, a kutyákkal vagy versenyezni akar, vagy eljátssza, hogy farkasok, és menekülnie kell. Hazafelé a keleti égbolton hízik a fényes hold. A karom, ahol nem fedi ruha, hűvös, de nem fázom, a testem bemelegedett, minden izmom a helyén, semmim nem fáj, semmi bajom, nem érzem a negyvenegy évemet, azt végképp nem, hogy az ötven felé tartok. Csend van, csak a rigók, szajkók mozdulnak. Olyan szép az este hazafelé, hogy hangosan felsóhajtok: „Milyen kár! Hogy a végén mégis meg kell halni…”  

Ha nincs kutya, az őzek bevárnak. Kesztyű nélkül gyorsabban kapom elő a telefont, keresem ki a videógombot, lefilmezem, ahogy fülelnek a magas fűben, majd kecsesen elszökdelnek az erdő felé. Rakom fel a Facebookra azonnal. Más a tengerrel dicsekszik, azúrkék vizekkel, gyönyörű, egzotikus tájakkal. Én az őzekkel. Látván, hogy ott lovagolok a környékbeli erdőkben, rám ír a falu végéről a cigány: „Megfog a maci.” Csak másnap válaszolok, ugyancsak a ló hátáról, ugyancsak az erdőből: „Dehogy.” Hajtogatja játékosan: pedig de. Mondom neki, egyet se láttam mostanában. Megegyezünk, hogy a medvék most lent vannak a mezőben, a magas kukoricában, és hogy ott sok van.

– Arrafelé nem járunk.

– Jó akkor. Mindig egyedül lovagolsz – kérdi. Kérdőjelet nem tesz.

– Mindig.

– Egyedül unalmas.

– Dehogy – mondom. – Mindig kerül valami érdekesség.

Csatolom a videót, amin a két lipicai ménje összenyerít a kancámmal, amikor megállunk mellettük.

– Ezek az enyémek. Tudod, hogy mindkettő csődör.

Tudom. Tavasszal egyiket szabadon találtuk a falu végén. Ha nincs nálam a hosszú lovaglópálca, bajban vagyok. Szembefordítom a lovamat az udvarló ménnel, a pálcával suhogtatok az orra felé, hogy ne jöjjön közelebb. Állítólag ha összeszagolnak, onnan egy másodpercbe telhet, hogy a kanca hátára ugrik. Sosem kerültem ilyen közel szabad ménhez. Szerencsére a házak felől indul egy férfi, kezében kötél. Amikor odaér a lovakhoz, felnéz rám, és azt mondja:

– Régettvan.

Nem értem.

– Régettvan.

Most sem értem.

– Ré-gett-van?

Most már megértem valahogy. Csak az a fránya kérdőjel hiányzott, amit nálunk felé sem írásban, sem a beszéd hangsúlyában nem használnak.

– Nem rég. Pár perce.

Elvezeti a lovat. Kezes mén és nagyon szép is, egyszer lovagoltunk együtt. Sokkal fegyelmezettebb, mint az én kancám, aki folyton parádézott, hogy ő milyen ügyes és gyors, mindent bemutatott, az összes trükköt, amire képes. Alig bírtam tartani, hogy ne rohanjon el, magam rajta, hogy ne essek le. Fájt a kezem, fájt minden porcikám másnap. Nem sokkal később vettem egy erősebb zablát, gondoltam, azzal jobban tudom tartani, ha társaságban lovagolunk. Azóta sem lovagoltam másokkal együtt, és annak már jó két éve.

– Tudom – válaszolom a cigánynak. – Az egyik szerelmes a kancámba.

– Na, és melyik az.

– A szebbik.

– S az melyik. A kisebb vagy a nagyobb.

– A kisebb – vágom rá. Valójában fogalmam sincs. Mindkettő szürke, egyik világosabb. De szín szerint sem tudom biztosra, melyik.

– Én is az lennék beléd, ha lehetne.

– Nem lehet – válaszolom gyorsan, hátha nem eszkalálódik a dolog.

– Na, és mért nem.

– Mert van ki szeressen.

– Engem vagy téged.

– Engem. A tégedet nem tudom.

– S attól én nem szerethetlek.

– Nem. Egy elég.

Belenyugszik valahogy. Hazáig sem érek el, jön az üzenet, hogy együtt lovagolunk-e valamikor. Mondom, én minden este lovagolok, mondja ő, neki mikor jó. Holnap. Jó, mondom, hétkor ott vagyok a tetőn, ahol az a gyenge kukoricatábla van, a farm mellett. Azt mondja, rendben.

Hatkor nekifogok készülődni. Mielőtt csizmát húzok, megkötöm a kutyákat. Ha lovaglócsizmában lépek ki a házból, nehezebb őket összefogdosni. Ha nem kötöm meg őket, az eszesebbje kitalálja, hogyan jut ki a kerítésen, a kisebbek kibújnak alatta, a nagy kiront a hátsó kapun. Nem viszek kutyát, ne legyen balhé Miklós, a félkarú szomszéd kutyáival, a kis Jack Russel nincs egyéves, de azt hiszi, ő a világ közepe. Legutóbb Hétfő kutyám elcsípte a bundáját, egyszer még meg találják enni, s akkor a világ közép nélkül marad. A ludak és récék továbbra sincsenek bekerítve a tehénfarmon, több baromfit nem szándékozok venni. A nagyobbik lovaglókörön érintjük az esztenát, juhok, lovak, tehenek és tucatnyi haragos kutya. Szeptember végéig arrafelé nem jöhetnek, különben ők lesznek felfalva.

Bezárom a tyúkokat. A lovat alig kell pucoljam, szárazság van, ha hempereg is, nem látszik rajta sár, sem por. Kifésülöm sörényéből az apróbojtorjánt, kitakarítom a patáit, rakhatom fel a nyerget. Igazgatom az alátéteket, mostanában az izzadságfolton látom, hogy bal oldalon szinte felültet a gerincére. Jó lenne szimmetrikusabbra nyergelni vagy lovagolni. Gyorsan megtisztítom a csizmámat, a hevedert, a kantárt. A tiszta, ápolt lószerszám emeli a lovas presztízsét. Csakis magasra emelt presztízzsel vagyok hajlandó társaságban lovagolni.  

A szárazság miatt-e, vagy a napi lovaglások teszik, végre egy lyukkal feljebb tudom húzni a hevedert, amivel roppant elégedett vagyok. Felszálláskor nem mozdul a nyereg, ha lenézek, az izzasztó a két oldalon egyforma hosszan leér, végre nem nyergeltem félre. A kutyáim orgonálva bőgnek, ahogy elindulunk, hosszan elkísér a hangjuk. 

A félkarú szomszéd hiányzó karja helyén kampós protézis. Éppen nyulat nyúz. Szeretem-e a nyulat, kérdi. Nem eszem nyulat, mondom, amolyan hipokrita vagyok, nekem a nyúl túl szőrös és túl édeske.

– Mióta nincs víz, különben sem eszem olyasmit, amit főzni kell, s mosogatni utána.

– Hogy a lócsecsbe – mondja –, vissza kell csaptatni a vizet.

Rántok a vállamon.

– Odalent locsolnak vele, s medencét töltenek.

– El kell menni kontrollra.

– Dehogy megyek. Egyedül nálad merek járni, s itt is csak kutya nélkül. Ugye nem baj, ha a kerten át rövidítek?

– Menjél nyugodtan – inti.

Végigvonulok a kaptárok mellett a magas sarjún. Nem megyek el a halastóig, tudom, hogy abba is folyik a forrásvíz, amiből nekem alig jut.

Indulok az erdei úton, ahol hazaereszkedni szoktunk. A lovam éber és figyelmes, minden furcsa neki, mint amikor én egy alkalommal a városban kihajtottam a piac mellől az egyirányú utca rosszabbik irányába. Minden épület ismerős volt és mégsem. Pontosan így nézi Larissza az árokparton heverő gumiabroncsot, a bokor alá összegyűjtött ághalmot. Ismerős neki, de nem tudja, honnan. Jókedvvel, jó tempóban menetel kifelé, mintha érezné, hogy valami különleges vár rá ma. Mire kiérünk a tetőre, megizzad a nyaka, a fekete szíjak körül megjelenik a hab. Meleg van. Még van nyolc perc hétig. Megállunk legelni a sarjún, ahol hazafelé szoktunk, oda már elér az árnyék. A mező fürdik a napban, a napon még mindig sok a légy. Ötvennyolc perckor felveszem a fejét, indulunk a megbeszélt találkozási pontra. A fák között átsejlik a templom fehér tornya, a fehérre meszelt házak oldalai. Minden fehérben a lovasomat keresem. De a lovasom nem bontakozik ki a bokrok takarásából, és nem legeltet a kukorica mellett sem rám várva. Nem jön az úton felfelé sehol. Elindulok a falu felé, egyenesen becélozva az utolsó házat, ahol lakik. Megszólal a harang. Pont hét óra.

„S még azt kérded, miért lovagolok egyedül”, morgok magamban. Az udvaron nincs mozgás, nem nyergel senki lovat. Eszembe jut, talán elkerültük egymást, két kukoricatábla is van, lehet, egyiknek pont a másik végében vár. De nem. Kicsit beljebb ereszkedve látom a méneket a legelőn. Mindkettőt. Az udvaron a férfi, aki múltkor megmentett az elszabadult, fiatalabb méntől. Köszön. Köszönök, és folytatom utamat a patak felé. A mének hörögnek, nyerítenek, Larissza ellenkezik, nem érti, hova akarok menni. Szerinte megérkeztünk. 

Ekkorra már rég eldöntöm, hogy ugyanazt a kört tesszük meg, amit szoktunk, csak most ellenkező irányból. Nem ereszkedünk a patakig, jön az üzenet, hogy nem tudott jönni lovagolni, most ért haza.

– Azt látom.

– Legközelebb.

Ha lesz olyan, gondolom. Cikcakkban haladunk a hepehupás legelőn, látom, ahogy immár két férfi néz utánam a faluvégi ház udvaráról. Elrakom a telefont a nadrágzsebembe, fogok egy rövidebb gyeplőszárat, és igazítom a lovat a patakmederbe, ha tetszik neki, ha nem.

Az erdőszéli patak, az én mesésen kanyargó kicsi patakom nem folyik. Még a medre is kiszáradt, fehéren árválkodnak a kisebb és nagyobb, életlenre csiszolt kövek. Csak az utakon van némi zöld fű, amiből harapni lehet, a legelők szikkadtak, csupán értéktelen gyomok ágaskodnak rajta. Az öreg gyümölcsöst középen kettőbe vágja egy telek, amit idén véglegesen bekerítettek, paradicsomot, tököt, mindenféle zöldséget termeszt rajta a tulajdonos. Sohasem találkoztunk, de most látom az autóját. A kertben vékony, gyerekes alkatú nő mozog, s egy kisebb fiúgyermek, hétéves lehet. Megállnak, bámulják a közeledő lovat.

– Jó estét! – köszönök mosolyogva. A gyereknek intek is: – Szia!

A nő jó estét köszön. Tekintetében, mosolyában ott bujkál egy rejtegetett álom. A gyermekecske moccanatlan. Ha én lennék a gyermek, a lábujjamig zsibogna az irigység. Hogy a másik ott lovagol, szép lovon, szépen felszerszámozva, szabadon. Mi mást is érdemes csinálni egy nyárvégi estén, mint lovagolni egyedül, szabadon, erdőn-mezőn át?

A férfi éppen bepakol az autóba. Az autó és a tágra nyitott kertkapu akadályoz, a köves úton kell kikerülnöm. 

– Jó estét! – köszönök a férfinak.

– Bună seara! – köszön vissza.

Románul is kívánok neki jó estét, nem kerül semmibe.

Amíg a nap lemenőben, nem sietünk. Megállunk a magas bogáncsoknál, a nyárutó kedvenc csemegéje a szúrós máriatövis és mácsonya virága. 

Az esztena most az utunk végére kerül, a kutyák észrevesznek, de nem támadnak ránk. Egy csorda juh és kecske a legelőn, másik a karámban. A lovak békésen legelnek. Nagy ívben kikerüljük őket, de végül két kíváncsi csikó elindul utánunk. Biztatom a lovat, hogy lépegessen, a csikók egyike ügetésre fogja. Majdnem utolér minket, amikor rányerít a vezérkanca, rászólok én is, hogy nyughasson. Megáll, távolabb megáll a második. Hosszan néznek utánunk. 

Rálátunk innen a városra, már teljes árnyékban az is, a tömbházak ablakai nem tükrözik vissza a lemenő napot, nem fehérlik tüntetően a kastélyszerűre épített futballstadion. A nyugati hegygerinc legszebb kontrasztját fitogtatja az aranysárga ég alatt, szemben, kelet felől egyre ragyogóbb a telő hold. Fölötte rózsaszín boltívet rajzol egy vékony felhő. A boltív alatt korán kelő denevér cikázik rovarok után.

 A kert sarkában, amin keresztül Miklós engedélyével rövidítünk, találunk egy meglepett őzsutát. Larissza is megállna harapni egyet a jó sarjúból, de most nem lehet, még szeretném letörölni a lószerszámot, ne marja a drága bőrt a kiizzadt só. Miklós paradicsomokat locsol, észre sem veszi, ahogy kiosonunk az udvarról.

Ismét szépet lovagoltunk. Megint csak magunkban. Reggel csodák csodájára elindul a konyhában a víz. Gyorsan elmosogatok. Ki tudja, meddig folyik. 

‍