.svg)
„Akkor minden jót. A viszontlátásig.”
Ideje lenne, hogy levelet írjak Bodor Ádámnak. Olyan levelet, amit a múlt században vagy azelőtt írtak emberi lények e földgolyóbison. Természetesen: nem küldeném el. Mert ennek a levélnek nem az volna a lényege, hogy borítékba helyezzem, azt megcímezzem, akkurátusan odaírjam a TC-t, a tisztelt címzett rövidítését Bodor Ádám neve elé. Ha így cselekednék, azonnal settenkedni kezdene hátam mögött az anekdotikus jelleg baljós árnya. Mi történne, ha a tegyük fel, jól sikerült, legutóbbi életeseményeimről szóló, ám a számára is jelentőséggel bíró levelet fölbontaná egy papírvágó késsel, elolvasná a nappalit a sarokból is uraló hintaszékben, az odafordított asztali lámpa fényénél, sőt, jelen levő családtagjaival is megosztaná a kiemelkedő, megosztásra érdemes részleteket. Biztos vagyok benne, hogy ez pontosan így nem történhetne meg.
Ami visszarettent, nem félek leírni, bizony visszarettent, hogy az Utunk hajdani, közismerten bátor olvasói sem merték ezt csak úgy megcselekedni, inkább K. Jakab Antalnak címezték a leveleket, melyekben szépen körüljárták, mi tetszik, mi nem tetszik nekik Bodor Ádám írásaiban. Ezekre a levelekre pedig K. Jakab Antal válaszolt, miközben a levelek tulajdonképpeni címzettje nem válaszolt, hiszen mégsem neki címezték. Történt mindez fél évszázaddal korábban, tehát még születésem előtt.
Mert a távirathosszúságot csak ritkán túllépő villámpostai küldeményeket alulírott bátorkodott ugyan billentyűre vetni, de levelet, azt nem. Talán azért sem, mert nem tudom, letenné-e a borítékot az asztallapra, vagy fiókba helyezné, a többi közé, mert nem tudom, milyen Bodor Ádám íróasztala, és nem tudok utánagondolni, éppen azért, mert a múlt század hatvanas éveinek végén egyszer azt nyilatkozta: „Jó lenne utánagondolni, hogy mi is van az íróasztalomon…”
Mindeközben az íróasztal nem elsőrendű kérdés. Amit leírt, az érdekel, no meg az a felsejlő derű, ami a szövegeit, távoli, de mégis jelen való személyiségjegyeivel, írói létmódjával körbeveszi, minden szerzői távolságtartás ellenére, aminek olvasóként és levélíróként is csak örülni tudok. Mintha egy Bodor-novella terében lebegne – ez az elküldetlen levél mégsem tűnne el nyomtalanul. Csendek és hallgatások, kamaszos karcossággal felvállalt kimondások mégiscsak továbblendítenék.
Azt, hogy Isten éltessen!, csak a második bekezdésben írnám le, ám abban egészen biztos vagyok, hogy egy jól ismert, megszokott, de mégis családiasnak tekinthető kezdőformulával indítanám, mert: családtagnak tekintem, én, az olvasó, és nem annak okán, gyerekkori emlékeim egyike a családi könyvespolcon sorakozó Bodor Ádám-kötetek gerince…
Mert nem kell borítékba helyeznem, ennyit már most le tudok írni a levélből:
Isten éltessen, kedves Ádám!
