A megbocsátás mechanikája (Versek)

A megbocsátás mechanikája

Az ember arra éhes, hogy úgy szeressék, ahogyan van.

                                        (Polcz Alaine)

Egy újabb roham után megértette,

hogy anyja miért nem mer a szemébe

nézni. Egy újságban azt olvasta, hogy

a szülők addig élnek, amíg van, aki

hangosan kimondja az apa és az anya

szavakat. Ő már nem szólítja így őket,

fél, hogy egyszer elakad a szava, és

csak arra fognak emlékezni, hogy ez

volt az utolsó pillanat, amikor még

képes volt rá.

Azt mondják, a szülőket egyformán

kell szeretni – de az apja nem sír,

amikor beszél hozzá. Minden reggel ül a

karosszékben, lóbálja a lábát,

mint egy kisgyerek. Ilyenkor mindig

azt hiszi, azért csinálja, hogy utánozza,

keresd az élet-jeleket, suttogja.

A korház bűzlik a megbocsátástól,

anyakönnyekkel áztatják a folyosók

padlóit. Harmadnaponta anyja

újra és újra magát okolja, de ő nem

tudja, miért. A daganatot nem ő ültette

el a testében, s amúgy is mindenki Istent

szidja érte. Pedig a betegsége előtt

minden vasárnap templomba jártak,

ők hárman és az Úr – azóta csak azon

tanakodik, hogyan lett a létezéséből bűn,

s miért kér bocsánatot folyton a halál.

Erőltetett menet

Bolond, ki nem bukik le, ha lőnek,

a vibráló égitestek eltompítják az

imádkozók mormolásait. Vigyázz!

Egy újabb. De ez most nem az a

harctér – bár úgyis egyre megy.

Ott emberek ölik egymást, itt az

Úr kínozza a gyermeket. De mit

vársz, hisz azt mondtad, mindegy,

milyen életet ad, csak legyen –

hosszabbra úgysem futja. Hallod?

A halál már a távolban mennydörög.

Hová futsz? – kérdi halkan, előtted

minden út megremeg.

Nincs, ki itt elviselné az anyák

mosolytalan arcait s az apák

elfojtott könnyeit.

Ne féljetek – súgod, a halál csak

a játszótársunk és tréfál velünk.

Elbújik, azt akarja, hogy rátalálj,

s miközben félig csukott szemmel

kémleled a hófehér eget, egy árny

suhan át az ágyad alatt – nem érted,

mit mond és miért, de érzed, nincs

több szavunk a halálra.

Eggyé válunk a porral.

Angyaljövés

Holnapra minden jobb lesz.

Így kezdődött. Azóta csövek

lógnak ki a tüdőmből, és

anya sír, mert meg fogok halni.

Az orvosok erőltetett mosolyokkal

árasztják felém a reményt.

Hiába mondom nekik, én már tudom,

mi a vég – nem kell félni. Múlt éjjel

angyalok énekelték meg nekem.

– Kiszületni a világból, az a szép –.

Újrajátszottam velük az életemet,

nem hiányzott semmi. Megfésülték

és befonták a hajam, kézen fogva

körbetáncoltuk a lobogó tábortüzet,

párnacsatát vívtunk, dunai csónakázásra

hívtak a hullámok. Ekkor ébredtem fel.

A kórházi ágyam felett minden reggel

egy tükör emlékeztet arra, hogy kendővel

fedjük el a kopasz fejemet, és beesett

szemgödrök díszelegnek az arcomon.

Amíg délelőtt anyám mosdatott a kórházi

fürdőben, a takarítónő angyalszárnytollakat

talált az ágyam alatt.

‍