A mélázás művészete

Van egy város New Jersey államban, a neve Paterson. Vagy százötvenezren laknak benne, úgyhogy nem mondható kisvárosnak, legföljebb amerikai léptékkel. New Yorkhoz vagy Los Angeleshez – a filmtörténet talán legtöbbet szerepeltetett településeihez – képest viszont mindenképp kicsi. Jarmusch filmje ebben a városban játszódik, és főszereplőjét szintén Patersonnak hívják. Paterson buszsofőr, de közben költő is. Nem véletlenül hívják ugyanúgy: személye tükrözi a várost, amiben él, a film maga pedig – ami ugyebár szintén Paterson – mindkettejüket tükrözi.
Még egy Paterson kapcsolódik a filmhez: William Carlos Williams (1883–1963) amerikai költő hasonló című verse, amit Joyce Ulyssese inspirált. Paterson (Adam Driver), a filmbéli költő versírási módszere kicsiben tükrözi Williams versírási módszerét: Williams is egy nyolcvanöt soros versként kezdte el a Patersont, ami aztán lassan-lassan, hosszú évek alatt dagadt tovább, ötkötetesre. Jarmusch is így „írja” filmjét: Paterson (a sofőr) egy napja töredékeivel kezd, amit majd a következő napokon egyre jobban kiegészít, kikerekít. Egy héten keresztül. W. C. Williams természetesen Paterson legnagyobb inspirációja, fel is olvassa egy versét a feleségének. Paterson egyébként – ha habitusban nem is, de – világnézetben mindenképp távoli rokona az Ulysses Leopold Bloomjának – csak ugyebár Bloomnak egy napját, Patersonnak meg egy hetét követhetjük végig. Ez a hét viszont olyannyira az egymásban – nem akarom kimondani: a rutinban – tükröződő napok összessége, hogy akár rá is foghatjuk: egy egész életet tükröző dublini nap helyett egy egész életet tükröző patersoni nap ez. Vagy hét. Vagy év. Mindegy, mert az idő teljesen relatív lesz Jarmuschnál.

Ezt az időrelativizálást úgy teszi, hogy szinte teljesen megfosztja dramaturgiai erejétől. Hiszen ha belegondolunk, az idő a legdrámaibb dolog a világon: telik, könyörtelenül. Ha viszont úgy telik, mint Patersonnak (s most legyen az város és buszsofőr egyaránt), kedves, emberi beletörődéssel, szemlélődéssel, akkor már nem is akkora antagonista az a fránya idő. Paterson a maga kis, intim módján küzd az idő ellen: feljegyzéseket készít, krónikás lesz. Versben szemlélődik. Saját érzéseit is belerejti a sorokba, de mintha arról is csak úgy írna, mint valamiről, amit éppen látott. Kívülről tudja látni és láttatni magát. Formailag nem, de szemléletükben mindenképpen haikuk ezek. A semmi megfigyelése, a bölcs beletörődés, a csendes szeretet versei. Erre a zen-attitűdre erősít rá Jarmusch azzal, hogy behoz egy titokzatos japán férfit a film végén, aki viszont ironikus módon azért érkezik Patersonba, hogy lássa William Carlos Williams nagy amerikai költő városát. Azt sem lehet feltétlenül mondani, hogy a klasszikus értelemben vett mozgóképes poézis filmje ez: semmi sincs benne abból, amit hagyományosan költői filmnek ismerünk. Nem epikus (mint Williams Paterson című ötkötetes verse), nem fennkölt, nem használ szimbólumokat, költői képeket, hanem szűkszavú, sztoikus. Zene is alig van benne. Formailag nem, de szemléletében mindenképpen haiku.
A Halhatatlan szeretők extravagáns, bizonyos értelemben kivételnek számító kitérője után Jarmusch tehát azt az utat folytatja, amit Az irányítás határaival hagyott abba még 2009-ben: a cselekményellenesség és a dedramatizálás nyugodt, csendes útját. Csak míg az Isaach de Bankolé-protagonistával készült filmjében még ott volt a titok mint szervezőelv, sőt akár műfajparódiának is fel lehetett fogni, a Patersonban már az sincs. Ez tényleg a kontempláció filmje, Jarmusch egészen messzire merészkedett minden hollywoodi történetmesélési konvenció elutasításával. Ami attól csak még bravúrosabb lesz, hogy a legújabb Star Wars-főgonosszal a főszerepben teszi ezt. Adam Driver zseniálisan visszafogott alakításának köszönhetően még azt sem tudnánk biztosra mondani, hogy a főhős boldog. De nem is egykedvű: nem lehet megmondani, milyen. De lehet, hogy nem is kell, ő ugyanis a versei által, konfliktustalanított obszervációi által érez a leginkább, mi pedig az ő szemein és pennáján keresztül lépünk be kicsit ebbe a világba, ami Paterson. Vers, költő, város, rendező, néző.
Persze, van némi cselekmény, mert másként a huncut Jarmusch nem tudta volna belopni filmjét a forgalmazók repertoárjába és ezáltal a mozikba: vicces, apró dolgokat talál ki Patersonunk szeretett feleségével/csajával, Laurával (Golshifteh Farahani), aki countryzenészi és sütikirálynői aspirációktól szenved, de érdekes módon leginkább a fekete–fehér dizájnba van belebetegedve (ezek a fekete–fehér mintázatok is Jarmusch lecsupaszítási, megfigyelői mániáját tükrözik). Ott van még vicces bulldogjuk, vagy egy-két fura találkozás különböző emberekkel, s ezek azért erősen meg tudják idézni Jarmusch kilencvenes évekbeli sikereit. S arról még nem is beszéltünk, hogy Patersonban furamódon sok ikerpár van, ők plusz ritmust és mintát adnak a fehér hajú rendező filmköltészetének.És hogy miért buszsofőr? Nos, a busz bizonyos értelemben tökéletes képe a főhősnek: mehetne bárhová, de mindennap ugyanott megy. És embereket visz. És magától értetődik. Nem szoktunk rácsodálkozni, hogy jé, busz.
Befejezésül pedig inkább lefordítanám Paterson egyik versét (Ron Padgett költő alkotása, ő írta ugyanis a filmbéli költő műveit), aminek a címe csak úgy egyszerűen Vers (Poem):

A házban vagyokJó idő van künnMelegNap a hideg havonA tavasz első napjaVagy a tél utolsó napja A lábaim fel a lépcsőnÉs ki az ajtónA felső felem itt ír


Paterson, színes amerikai film 116 perc, 2016. Rendező és forgatókönyvíró: Jim Jarmusch. Operatőr: Frederick Elmes. Zene: Jim Jarmusch, Carter Logan. Vágó: Affonso Gonçalves. Szereplők: Adam Driver, Golshifteh Farahani, Rizwan Manji, Method Man, Kara Hayward, Luis Da Silva Jr.