A nagyfőnök Emilia néni

Könnyen előfordulhat, hogy megnézünk egy filmet, kialakul róla egy véleményünk, majd amikor másodszor ülünk be rá, frissebb benyomásaink jelentősen vagy éppen enyhén eltérnek az elsőtől. Amikor először láttam az Emilia Pérez című filmet, a magyar bemutató előtti sajtóvetítésen, úgy gondoltam: indokolt a tizenhárom Oscar-jelölés, működik a mozivarázs. Ez Zoe Saldaña filmje (mindig is az egyik kedvencem volt, bár egyáltalán nem soroltam a legkiemelkedőbb színésznők közé), de Karla Sofía Gascón címszereplőként, illetve Selena Gomez a feleségeként szintén erősek. Nagyon fura, nagyon érdekes, nagyon jó filmként gondoltam rá – bár akadt vele néhány elvi és gyakorlati apró gondom. Amikor azonban – részben erre a kritikára készülve, részben kíváncsiságból – másodszor is megnéztem a nyáron, már kevésbé voltam elragadtatva tőle. Ettől függetlenül továbbra is jó filmnek tartom, bár kevésbé gondolom, hogy valóban korszakos alkotás lenne.

Jacques Audiard (A próféta, 2009; Rozsda és csont, 2012; Ahol a Nap felkel Párizsban, 2021) filmje a mexikóvárosi éjszaka közepén nyit: a fáradt és frusztrált Rita Mora Castro, a kizárólag a munkájának élő harmincas büntetőjogász (a forgatás idején negyvenöt éves Saldaña) épp egy felmentést kilátásba helyező záróbeszédet szövegez korrupt, gyilkosságot elrendelő ügyfele védelmében. A film kategorikusan sugallja, hogy Mexikóban az igazságszolgáltatás megvásárolható, majd az egyre dühösebb Rita érvelését az El Alegato (A védőbeszéd) című zenei nyitány előadásával artikulálja. A Camille francia sanzonénekes által komponált dal tökéletesen elhelyezi a filmet azon a palettán, amely a tárgyalt témák fontosságát jelöli: Rita, bár az ügyről beszél, áttételesen a filmről szól, amikor elmondja, hogy erőszakról, szerelemről, halálról, egy párról és egy szenvedő országról fog beszélni. „No es ningún cuento de hadas / Es una historia de amor” („Ez nem tündérmese / Ez egy szerelmi történet”) – hangzik el a dal elején, és úgy érezhetjük, hogy ez a hamarosan színre lépő Emilia Pérez történetére ugyanúgy illik, mint a korrupt kliens felmentésére. Maga a dal – akármennyire tartottunk először az LMBTQ+ témájú, bűnügyi és vígjátéki elemeket is vegyítő zsánerek zenés-táncos alaphanggal történő keveredésétől – témájában nehéz és zeneileg ütős: alapvetően musicalbetétdal, de az érzelmessége és történetmesélése miatt éppen annyira ballada, mint amennyire Rita helyenként tényleg védőbeszédet idéző előadása miatt spoken word, vagy a felgyorsult, hadarásszerű megszólaláselemek miatt rap; a modern, lüktető és izgalmas zeneisége révén pedig kortárs – pop/elektronikus – zenei jegyeket is hordoz.

A cselekmény szerint Mexikó egyik leghíresebb és legrettegettebb drogbárója, Juan Del Monte, becenevén Manitas¹ (a Carlos Gascónnak született spanyol színész, aki nemátalakítása óta már Karla Sofía Gascón), a tévében is közvetített védőbeszéd után megkeresi Ritát, és azt kéri tőle, hogy dolgozzon neki: segítsen megtalálni a legmegfelelőbb – legjobb és legdiszkrétebb – külföldi klinikát, ahol nemátalakító műtétet hajthatnak végre rajta, majd intézze el, hogy minden hátrahagyott szál el legyen varrva, így többek között gondoskodjon a felesége, Jessi (az egykori Disney-sztár, Selena Gomez, aki a 2016 körül megszakadt sikerszériáját az elmúlt években próbálja visszaállítani) és két gyermekük anyagi jólétéről és külföldre menekítéséről is. Az enyhén szólva merész téma csak a kezdet azon az őrületes utazáson, amelyet Audiard eredetileg egy négyfelvonásos opera librettójának szánt, de végül korábbi alkotótársával, Thomas Bidegain forgatókönyvíróval, valamint Léa Mysiusszal és Nicolas Livecchivel – a stáblista szerint – „együttműködve” írt. (Emilia karakterét Boris Razon francia újságíró, a Le Monde online kiadásának volt főszerkesztője által írt, 2018-ban megjelent, Écoute című, identitást vizsgáló regényének egyik fejezete ihlette.)
  A mexikói társadalom mellett a tulajdonképpen valamennyi latin országot felbőszítő, az LMBTQ+ közösségtől érkezett kritika² igazolásaképpen vagy éppen az ellenvélemények ellenére az Emilia Pérez nagyon abszurd mozgókép. Először is az alapötlet, aztán a téma- és karakterválasztása miatt, majd a fontosabb történéseket tizenhat eredeti, hol gyengébb, hol komplexebb és merész betétdal – akad köztük olyan, amelynek La Vaginoplastia a címe – útján megerősítő vállalása miatt. Mindez azonban inkább a film pozitívuma, mintsem valamiféle hátrány, amely miatt el kellene tartanunk magunktól Audiard legújabb univerzumát: a kreatív megoldások a sokszor nem sokat jelentő vagy limitált hangi adottságokkal rendelkező szereplők által előadott zene mellett a vizualitásban, a stílus- és formakavalkádban teljesednek ki, a sok-sok témába belekapó „mondanivaló” viszont leginkább az újrakezdés lehetőségei, a korábbi döntéseinkért vállalt felelősség megtartása felől olvasható, mintsem az identitás, a nemátalakítás vagy a család felől. Talán már az első képkockától sejteni lehet, hogy Manitas/Emilia sorsa elkerülhetetlenül a boldogtalanság, majd a halál lesz, hiszen a legendásan kegyetlen, emberek százait megölető drogbáró női testben, bujkálásban és álnéven sem kaphat feloldozást a rémtettei alól, a bűnök hatalmas száma pedig maga után vonja a komoly bűnhődést – különösen abban az Audiard-féle Mexikóban, ahol a korrupció, a félelem, az erőszak mindennapos.

Bár az Emilia Pérez még részben sem közelíti meg a „filmes realizmust”, sőt, kifejezetten mindent megtesz azért, hogy egy stilizált, mesterséges, színpadszerű világban játszódjon (Audiard ragaszkodott hozzá, hogy a Párizshoz közeli Studios de Bry-Sur-Marne stúdiórendszerben teremtsék meg a kaotikus, nyüzsgő, fullasztó légkörű Mexikót), rengeteget állít a mexikói politikai és jogi válságról. Elég csak arra gondolnunk, hogy abban az évben, amikor a filmet bemutatták a cannes-i filmfesztiválon – ahol elnyerte a zsűri díját, a legjobb színésznő díjával pedig a teljes női szereplőgárdát ismerték el –, több tucatnyi polgármesterjelöltet gyilkoltak meg a különböző bandák a választások előtt, majd számos hivatalba lépett polgármesterrel is végeztek (a politikai elemzők már a kampányidőszakban „Mexikó legvéresebb választásának” nevezték), maga az ország pedig jelentősen hátrébb csúszott a Transparency International éves korrupcióérzékelési indexén (2024-re Mexikó a mérés történetében a legrosszabb eredményt érte el). Eközben a korrupció mellett az alkotmányos normák csorbulása, a nepotizmus és a politikai befolyásolás is még jobban virágozni kezdett, miközben a gazdasági mutatók szerint az életszínvonal folyamatosan csökken.

Ha kezünket a szívünkre tesszük, nehéz megmondani, mi állt Audiard igyekezete mögött: divatos LMBTQ+ filmet akart forgatni, amellyel letarolhatja az európai és amerikai díjszezont (végül a film két Oscar-díjat kapott: Camille, Audiard és Clément Ducol az El Mal – A gonosz – című rockos-rappes betétdalért, amit Saldaña és Gascón közösen énekel, valamint Saldaña karrierjének első huszonöt éve legjobb alakításáért), „érzékeny” francia filmesként a távoli Mexikó társadalmi helyzetére akarta felhívni a figyelmet, vagy esetleg művészi útkeresésként egy nagyon csalogató, átkozottul gazdag, műfaji határokat feszegető, zenés-táncos, szappanoperai elemeket sem nélkülöző játékfilmmel próbált eltávolodni korábbi realista drámáitól? Meggyőződésem szerint az utóbbi lehet a nyerő válasz, és ha így van, a filmélmény valóban különleges. Olyannyira, hogy az egy ponton túl már az exploitation filmek világát idéző történet gyenge részei és ócska dialógusai felett is szemet hunyunk, mert érezzük mögötte a tudatosságot. Ha viszont mindezt pusztán politikai vagy társadalmi megfelelésként értelmezzük, csalódni fogunk.

Emilia Pérez, színes, francia–belga–mexikói zenés bűnügyi film, 132 perc, 2024. Rendező: Jacques Audiard. Forgatókönyvíró: ­Jacques Audiard, Thomas Bidegain, Léa Mysius, Nicolas Livecchi. Szereplők: Zoe Saldaña, Karla Sofía Gascón, Selena Gomez, Adriana Paz, Édgar Ramírez. Operatőr: Paul Guilhaume. Vágó: Juliette Welfling. Zene: Clément Ducol, Camille.

Jegyzetek

¹                  A spanyol manitas szó szerint „kis kezeket” jelent, a mano (kéz) kicsinyítő képzős formája, amely játékos fricska: egyrészt azért, mert a rettegett kartellvezérre minden helytálló, csak éppen nem a szeretetteljes becézés, másrészt előrevetíti, hogy a hagyományosan macsókultúrájú ország legkeresettebb bűnözőjének van egy finom, nőies oldala.

²                  Audiard kezdetben nem válaszolt a mexikói kultúra „felületes és nem autentikus” ábrázolása miatt kapott kritikára, majd miután elismerte, hogy nem végzett kellő háttérkutatást, mivel amit tudnia kellett, azt már tudta, végül elnézést kért a mexikói nézőktől. Az LMBTQ+ közösség érvelése szerint Manitas/Emilia ábrázolása nem hiteles: sztereotípiákból építkezik, szenzációhajhász és karikatúraszerű.

‍