A napalm illata és a tőkesúly

Laudáció-féleség Molnár H. Magor Kemény Zsigmond-díjára

„Imádom a napalm illatát reggel.” Bizonyára sokan emlékeznek Kilgore alezredes elhíresült mondatára Francis Ford Coppola Apokalipszis most című háborús filmeposzából. Rémisztő mondat, nem vitás, cinikus és kíméletlen; és nem biztos, hogy számot tudnék adni arról, miért éppen ez jutott eszembe először, amikor a főszerkesztői ujj rám mutatott, hogy én lennék alkalmas megírni Molnár H. Magor méltatását a Kemény Zsigmond Irodalmi Díj átvételének alkalmából (vagy örömére). Molnár H. Magorról sok mindent el lehet mondani, de azt semmiképpen, hogy cinikus lenne; épp ellenkezőleg. Azt viszont, hogy kíméletlen, nagyon is – úgy, ahogyan minden jó költő eljut oda egyszer, hogy kíméletlen legyen, a maga módján, vérmérséklettől függően, természetesen.

A laudáció műfaja megkívánná, hogy ismertessük a kitüntetett életútját és eddigi munkásságát, de ezzel nem sokat bíbelődnék, elvégre a Google a kíváncsi ember legjobb barátja – legyen elég most annyi, hogy Molnár H. Magor hazánkfia is meg nem is, hiszen Marosvásárhelyen született, de író édesapjával és színművész édesanyjával másfél éves korában Magyarországra költöztek, jelenleg Szegeden él családjával, ahogy egy régebbi interjúban olvashatjuk, „megélhetési eszközmenedzserként” dolgozik, közben verset, kritikát, tanulmányt ír, a Helikon hasábjain szerencsére mindezen műfajú írásaiból volt szerencsénk közölni. És most vissza a kíméletlenséghez!

Amikor így nevezem Molnár H. Magor alkotói attitűdjét, nem pusztán az ún. „apaverseire” vagy családi témájú költeményeire gondolok, amelyeket talán leginkább hajlamosak lennénk ilyenformán minősíteni, hanem egy olyan általános és egyetemes írói beállítódásra, ami – irgalom atyja, ne hagyj el! – az igazság feltételek nélküli kimondására irányul. Nem annyira magától értetődő ez. Mondom ezt annak ellenére, hogy alighanem rég éltünk annyira olcsón moralizáló korban, mint most, és a traumák jelentősége is felértékelődött; itt azonban mintha másról is szó lenne. Nem szeretnék az általánosítás fertelmes bűnébe esni, ezért megpróbálok óvatosan fogalmazni: gyakran van az az érzésem, hogy egyes szerzők a mondanivalóhoz keresik a traumát, azaz fordítva ülnek a lovon, gombhoz varrják a kabátot és így tovább. Mintha hiányozna az aranyfedezet, ami irodalmi élménnyé avatja a szerzői szándékot.

Molnár H. Magornál nem hiányzik az aranyfedezet, nem tudom ezt másként mondani: súlya van minden egyes kimondott, leírt szónak, súlyos, erős, pontos – és igen, kíméletlen – mondatok sorjáznak egymás után, minden felesleges cicoma nélkül, kétségbeesett eltökéltséggel, hogy néha az az érzésünk támadhat, a szöveg terhe magát a szerzőt nyomja agyon. Mert Molnár H. Magornak állításai vannak a világról, az ember és a világ viszonyáról, az emberi természetről – és ezek, személyességük és vallomásosságuk ellenére, sosem maradnak a partikularitás szintjén, hanem koherens világképpé állnak össze. Azon költők közé tartozik, akik nem félnek nyakukba venni az emberiség sorsát, a lét elviselhetetlen nehézségét. Vörösmarty juthat eszünkbe: „az emberfaj sárkányfog-vetemény: nincsen remény, nincsen remény!”; és ebből is milyen elhasznált világmegváltó, váteszi pózok következhetnének – ha nem lenne ott az a megfoghatatlan, de minden kétséget kizáróan létező „tőkesúly”, amelynek láthatatlan jelenléte megengedi, hogy költőnk olyan mondatokat írjon le, mint: „Mi vagyunk a teremtés vesztesei”, „Mi vagyunk a teremtés torzói”, „A Szépség halott, és mi öltük meg”, és idézhetnénk tovább a Mostoha című nagyversét (amelynek publikálása kétségkívül sokat nyomott a latban e díj odaítélésénél). A bibliai jeremiádok hangja ez, egy önmagát a legtisztább értelemben komolyan vevő írástudó felelősségérzete egy veszteségeit, vereségeit és bűneit számláló civilizáció romjai fölött, ahol a napalm illata terjeng: Auschwitz, a gettók, Hirosima, Nanking, Ruanda, a Don-kanyar, a vérbosszúba süllyedt Délvidék, a felégetett indiántáborok kénköves bűze.

A Helikonban legutóbb megjelent verseit (köztük az imént idézettet is) egy olyan képzőművészeti alkotással illusztráltuk, amelynek a címe: 1916. november 22. Rejtélyes cím, de némi keresgéléssel kideríthetjük, hogy ezen a napon közölték az újságok – a képen látható, csákóvá összehajtogatott Népszava is – I. Ferenc Józsefnek, az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójának halálhírét. És mint utólag kiderült, napra pontosan 100 évre rá született meg Molnár H. Magor nagyobbik fia. Hogy mekkora valószínűsége van egy ilyen véletlennek? Nem tudom, mi azonban – talán vele egyetértésben – mindenesetre égi jelnek vettük. És ha már jel: az elején említett interjúban szerzőnk valami olyasmire utal, hogy nem szeretne negyvenéves koráig várni az első verseskötete megjelenésére. Molnár H. Magor jövőre lesz negyvenéves. Csak remélni merem, hogy ezzel a díjjal mi megtettük a magunkét az ügy érdekében.