A Rajna partján, ötven éve

Épp fél évszázada, 1975. január 24-én történt, hogy az akkor huszonkilenc esztendős Keith Jarrett a jazzvilág addigi legnagyobb példányszámban eladott zongoraszóló-lemezének alapanyagát rögtönözte a kölni operaházban. Személyében egy látnoki képességű klasszikus pianista és a jazz fenegyereke egyesült, aki képes volt megunhatatlan ismétlésekből és apró változásokkal mintázott minimalista szövetekből, markáns ritmusokból és romantikus melankóliából, vibráló nyugalomból és összhangzati merészségek kifogyhatatlannak ígérkező sorozatából egy teljes estét betölteni.

Tekintélyes múltja volt már. A tízet sem töltötte még be, amikor hosszú turnékon zenélt profiként az Egyesült Államokban – standardeket, klasszikusokat és saját kompozíciókat játszott –, s miután tinédzser korában számos alkalmi kombóban és szólistaként egyaránt hangos sikereket aratott, egyre tekintélyesebb zenészek fordultak érdeklődéssel felé. Kortársai közül talán ő volt az egyetlen, akinek annyira kiforrott zenei víziója volt, hogy még az érett korában félistenként tisztelt ­Miles Davis habitusa sem hagyott maradandó nyomot zenészi működésén – igaz, Jarrett ekkoriban inkább a kísérletezés izgalmaival kecsegtető elektrofonokon muzsikált és mutatványkodott a nagy trombitás oldalán. A későbbi években két kvartettben játszott, egy európaiban (partnerei: Jan Garbarek, Palle Danielsson, Jon Christensen) és egy amerikaiban (Dewey Rednam, Charlie Haden, Paul Motian).

S ekkor következett Köln. Szerencsétlen körülmények-fejlemények sorozata övezte Jarrett koncertjét. Egy kezdő német promotert, az akkor csak tizenhét éves Vera Brandest bízták meg a koncert előkészítésével, aki lelkiismeretesen ki is választott egy Bösendorfer 290 Imperialt Jarrett küszöbön álló produkciójához, amely helyett egy nem túl jó karban levő próbazongorát toltak be a késő este – majdnem éjszaka – kezdődő koncerthez (előtte ugyanis le kellett díszletezni a korábbi opera-előadást). A korrepetitorok által leharcolt zongorát hosszasan adjusztálgatták a technikusok és a hangoló, de ettől még a legkevésbé sem lett koncertre alkalmas hangszer.

A Svájcból induló Jarrett ötórányi utazást követően ért a kölni operaházba. Csaknem kapásból lemondta a koncertet, amikor a „jobb híján”-zongorát kipróbálta. De persze nem lehetett visszakoznia, hiszen Köln Operaházának történetében a legelső jazzkoncert volt az övé, s az 1400 férőhelyes házba jóval a produkció előtt minden jegy elkelt.

Később egy interjúban Jarrett többek között arról beszélt, hogy a közönsége, amely az éjszakai időpont dacára számára jól érzékelhető koncentrációval, átszellemülten hallgatta, úgy tűnt, épp „az elvárt élményben részesül, s ez megkönnyítette a munkámat. A zongorával történtek miatt kénytelen voltam máshogy játszani. Valahogy úgy éreztem, ki kell emelnem mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket ez a hangszer itt és most tud. És ennyi volt. Tudtam, hogy ezt kell csinálnom, nem érdekel, hogy hangzik az a […] zongora. Megcsinálom! És sikerült.” Utólag persze számos krónikás „megtalálta a magyarázatot”, töviről hegyire lebontotta, miben volt más Jarrett improvizációs stílusa/módszere a kölni koncerten – a korábbiakhoz képest. Hogy a zakatoló forte-pedál így-meg-úgy, hogy a felső regiszterek egy tönkrevágott elektromos csembaló hangján szóltak… miközben az alsók dübörögtek – és így tovább –, s hogy mindezek ellensúlyozására milyen sajátos megoldásokat ötlött ki a pianistazseni. Azt viszont azóta sem vonta kétségbe senki, hogy a modern jazz történetének egyik mérföldkövét hozta el az a három hangfelvétel (a koncert két része – hiszen a rögtönzött produkciónak egy nagylemez két oldalára kellett ráférnie –, de Jarrett még egy bő ráadást is improvizált!), egyetlen más jazzelőadó sem ért el ilyen átütő és ennyire igazolt egyéni teljesítményt, s ez a hangfelvétel volt az ECM Records legnagyobb kereskedelmi sikere is.

Míg Keith Jarrett a kölni Operaház színpadán a meditáció és az eksztázis közötti térben kereste – nemcsak sziporkázó elméjével és kezeivel, de egész testével zongorázva – az autonóm zenei esszé teljességét, hallgatói valami soha máskor nem tapasztalható élményben részesültek. A gyakran használt ostinatók, vagyis az ismétléselvű alapok és a rájuk épített tematikus expedíciók, tűzijátékok, elképesztő eredetiségű variációk mind egy-egy önálló „tétel” felé mutattak, más szóval Jarrett gondosan vigyázott improvizációépítménye tagolhatóságára, szinte szvitszerűvé alakította a két koncertfél kínálatát.

‍