A templom függönye

Az első mellbe

Nem fogod itt nekem naplopással tölteni az életedet, ha már ellinkelted a felvételid – mondja apám, és minden további lelki tipródás nélkül beprotezsál egy kolléganője férjén keresztül a könyvtárba raktárosnak. Eszébe sem jut megkérdezni, hogy akarom-e. Elcsesztem, így jártam. Szerinte, ha egy kicsit jobban teperek, lehetnék tápos honvéd Hódmezővásárhelyen, de így pakolhatom a könyveket napszámra a B raktárban, sőt átsompolyogva a referenszen tolhatom a könyves kocsit az A-ba is.

Tulajdonképpen nem okoz nagy nehézséget. Végül is valamit kezdenem kell az idővel, és ha már nem az egyetemen próbálok túllépni frusztrációimon, akkor legalább tapasztalatot gyűjtök. Úgy sem tart sokáig – hiszen jövőre fix, hogy be fogok jutni.

De addig, Phileas Fogg és 80 nap a saját tengelyem körül, mert azért megfordul a világ az érettségi után, és az az abszurd sem volt eredetileg képben, hogy egy könyvtárban a raktáros hajnali hatkor kezd, és mindig több a visszaosztandó, mint amivel nyolcra végezni tud az ember. Ez két hétig érdekes, aztán dögunalom.

Az lenne, ha nem lenne ott az a rakás baromi érdekes figura. Az első néhány napban azt sem tudtam, hol áll a fejem. Mert ahogy belépek a nagy klasszicista épület szolgálati kapuján, és elhaladok a büfé előtt, ahol kis és nagy kínai álnévre hallgató jaffát lehet kapni fillérekért, rögtön ráfordulok arra a végtelen, néma folyosóra. Az ajtókra olyan mély értelmű, ismeretlen szókapcsolatok vannak kiírva, hogy retrospektív vagy kurrens bibliográfia, hungarica névkataszter és periodika gyarapítás. Mire felérek az emeletre, már fulladozva kapkodom a levegőt, és még el kell menni a falnyi katalógusszekrény előtt, amely fiókjaira az ABC töredékei vannak kötőjellel kis fecnikre írva, mint például Kat-Kul és Tör-Tyu, és bennük cédulák ezrei álltak szoros betűrendbe rendezve sorba. Voltak még különböző témák szerint rendezett fiókok is, amelyekben jó ideig képtelen voltam eligazodni, mert számkódok mögé rejtették jelentésüket. Micsoda értelmetlennek tűnő rejtélyek! Micsoda heroikus teljesítmény ezeket egy életen át dugdosni a helyükre! Szörnyű!

Kész megkönnyebbülés belépni a magas üvegajtón át a raktárba. A hosszú, rendkívüli belmagassággal rendelkező helyiség úgy nézett ki, mint az Alcatraz összenyomva. Persze a cellák helyett polcok. Háromemeletnyi fémszerkezet üvegtégla padozattal, keskeny, meredek lépcsőkkel, szűk átjárókkal. Valóságos labirintus, félhomály és hamisítatlan könyvszag. Olyan az egész, mint az első néhány cigi kamaszkorban. Az elején még köhögsz tőle, de ha nem menekülsz el rögvest, akkor rászoksz, és onnan a fene megette, nehéz meglenni nélküle.

Parányit hasonlít az elvarázsolt kastélyra a Ligetben. Nincsenek tükrök, de minden és mindenki görbe. Legalábbis ahhoz képest, ahol eddig jártam, amilyen embereket eddig ismertem.

És ebben az útvesztőben bújnak meg a könyvtárosok, akik ismerik a titkos ösvényeket, eligazodnak a méret szerinti raktározásban, tudják, hogy hol ér véget az A méret és kezdődik a B, hogy a fóliót csak fektetni lehet, mert megrogyik a gerince, és a CS anyag nincs egyedileg jelzetelve. Ahogy egyre mélyebben hatolsz be a raktár mélységeibe, úgy tűntek fel arcok a polcok között. Elöl balra a raktári naplókat apró termete ellenére nagy energiákkal emelgető szép arcú, Koncz Zsuzsa-szerű barna hajzatot viselő Manyi, akiről csak egy óvatlan fordulat után lehet észrevenni, hogy a paralízis áldozataként púpot visel, és ettől még megejtőbben bájos.

Két polcsorral hátrébb, de még mindig közel a bejárathoz székel Mili, vagyis Mildorfer Aladár, az osztályvezető. Nőies tekintetű, jámbor ember, aki pályafutását kozmetikusként kezdte, és egy könyvet éppoly finoman tud kezébe venni, mintha regeneráló krémet simogatna be egy gyönyörű nő csillogóan sima arcbőrébe. Áldott jó lélek, egy légynek sem tud ártani, így a legnagyobb megpróbáltatás számára az italozásra és egyéb kicsapongásra hajlamos raktárosfiúk pallérozása és ráncba szedése. Hősies és eleve vesztésre ítélt küzdelmet folytat, bár szilaj természetű beosztottjai lágyszívűsége miatt szeretik, és megpróbálják megkímélni a kínos botrányoktól. Több-kevesebb sikerrel.

Persze mindkét raktárnak megvan a maga megveszekedett fenegyereke. A B-nek Várszegi Sanyi, akit egyszerű kollegiális ízléstelenséggel magától értetődően vérszagúnak titulálunk a háta mögött. Sanyinak, amire megérkezett a könyvtár oázisába, már jelentős kanyarokat vett az élete. Korát meghazudtolóan és a kitaszítottságra fittyet hányva néhány évet hippiként élt egy kommunában, majd hátat fordítva a bűnnek Jehova buzgó tanújává avanzsált. Én már ezen üdvös, de nem kevésbé üldözött életállapotában ismertem meg. Sanyi érdeklődési köre viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá vált számomra, bár a térítésre vonatkozó vallási kötelezettségét sajátosan szabadon értelmezte, és JHVH követésére való győzködésemen túl, megtérése előtti énjéből még magával cipelte a szexualitás iránti ösztönös, mély vonzalmat és ennek csillapíthatatlan kinyilvánítását is.

Magyarán szólva folyamatosan a nőkről pofázik, a missziót az égiekről való felvilágosítás mellett a testiekre is kiterjesztvén. Bár ez a jehovista tanokban nincs kellően kidolgozva, de bizonyosan nagyobb sikert arat vele, mint az üdvözültek pontos létszámának fejtegetésével. Mert még akkor is kétségtelenül izgalmas azt hallgatni – a művelet technikai kivitelezhetőségéről és módszertanáról is részletes leírást kapva, hogy milyen kéjes élvezetet nyújt egy nő számára a gerincén végighúzott jégkocka az öröm pillanatában –, ha a kipróbálására semmi esélyem sincs belátható időn belül. Azért az lassan enyhülő mély döbbenetet okozott, amikor Sanyi csillogó szemmel, kissé nedves ajkait végignyalva, térdeit ritmusosan és folyamatosan mozgatva megkérdezte, hogy csókolóztam-e már férfival, és heves tiltakozásomra, vallásosságát végképp hiteltelenítve meggyőző bizonyossággal állította, hogy nem is olyan rossz az.

Az A raktárt is egy legalább ennyire fura figura bitorolja. A méretre és felépítésre azonos helyiségbe szinte csak akkor járnak át a könyvtárosok, ha feladatuk van, és az éppen legszükségesebb időt töltik az északi oldalra néző ablakokból napfényt alig látó polcok között. Egyedül Valter érzi ott jól magát. A színtelen, merev arcú ötvenes férfi, szürke köpenyében hasonló egy pincebogárhoz és a leghátsó sötét sarokba húzódva napszámra rádióamatőrködik, és illegálisan beszerzett „olyan” lapok izgalmáról pofázik mindannak, akiknek mégis ott volt dolga. Ha Sanyinak sikerült sebet ejtenie ártatlanságomon, akkor Valter egyenesen lerombolta azt. Egy alkalommal, amikor az utolsó polcokról, a szürke köpenyes félreeső asztalkájának közeléből kellett kiszednem olvasói kérésre egy könyvet, kissé nehezen gördülő, rekedtes, de annál lelkesültebb hangon arra szólított fel, hogy személyesen, tapintással győződjek meg arról, hogy az „olyan” lapok egyik üdvöskéjének plasztikus fotója kőkemény gerjedelembe hozta.

Mindez nagyon megviselt. Buzgó törekvésem ellenére elég hamvas lelkületű gyerek voltam, szépen példázva a „van, aki beszél róla, van, aki csinálja” örök igazságát. Váratlanul és felkészületlenül érintett a testiség ennyire vulgáris nyersesége. Nem is az a mellbevágó, hogy szinte ismeretlen férfiak így kimondják magukat, hanem hogy egész máshol vannak a határok, mint ahogy valaha is elképzeltem. Fantáziálok lányokról, mint mindenki, de ettől a dózistól napokig rosszul aludtam, és vizuális beállítottságú lévén, hiába tiltakoztam ellene, állandóan elképzeltem a hallottakat.

Az első gyomron

Azért az új világ nem csak gusztustalan élményekkel szolgál, hanem a patinás intézmény csodálatát is elhozza. Na nem a falak önmagukban, bár azok is a történelem levegőjét árasztják, hanem a tudás mérhetetlenségének az élménye, és azok személyes hordozói, akiknek a fejében annyi lakik a szellem titkaiból, amennyit egy koponyában el sem tudtam képzelni mindeddig. Ezek pedig, csak úgy jönnek-mennek fel s alá mintha a Duna-parton sétálgatnának.

És mindegyik egyéniség. Már megjelenésükben is megragadóak. Mert itt van például Kőnig Tivadar, aki fújtat, szortyog, néha kis opálosan csillogó cseppecske ül ki lágyan görbülő orra hegyére, és csoszogva jár, mindenki hallja, ha jön, ha megy. Elnyűtt bőr aktatáskában iratokat hordoz, könyvek csúsztak ki a hóna alól, ha óvatlanul meg akar kapaszkodni a lépcsőkorlátban. Fekete zsíros haja hátra van ugyan fésülve, de egy tincs mindig szemüvegére hullik, miközben olvasmánya felé hajol, és még cuppog is lágy ajkaival, ha valami örömteli adatra lel. Mindenki elismeri, hogy kevesen tudnak annyit az irodalomról, mint ő. Lötyögő, gyűrött, izzadságfoltos sötétszürke öltönyében, kijárt félcipőjében szinte összenőtt a munkahelyével. Szíve szakadna meg, ha netán el kéne tőle szakadnia. Egyszer ki is mondta, hogy őt csak a halál fogja elválasztani szeretett könyvtárától. És nincs egyedül a spiritusz ragyogó Parnasszusán, mert Szarka Kálmán is, aki valaha huszártisztnek indult, de lovat és kardot íróasztalra és tollra cserélt, minden bizonnyal nem egészen önként, de a dereka nem hajlott semmilyen csapás alatt sem, így öregségére is méltóságot árasztva egyenes tartással, enyhén bicegve sétapálcával vonul a termeken át.

Ez az érzés akkor hágott a tetőfokára, amikor egy napon azt a feladatot kaptam Manyitól, hogy vigyek át egy kötegnyi kézikönyvet a szomszéd osztályra. Végig a folyosón, a végén jobbra, és ott kopogj be azon a nagy, kétszárnyú ajtón – szólt az instrukció. A kiskocsin két könyvbölcső hordozta a tudomány titkait, németül, latinul, magyarul. Miközben toltam, felé hajolva betűzgettem az ismeretlen címeket, neveket.

A szobába lépve megpróbáltam eligazodni. Áttekinthetetlen kuszaságban könyvkupacok, dossziék – mint később megtudtam, palliumok –, írógépek teljes összevisszasága uralta a terepet. Az egyik falon az alapító életnagyságú festménye komoly méltóságot árasztva uralta az őskáoszt.

Első pillanatban nem vettem észre senkit. Bár a kopogására kaptam választ, ember nem volt a láthatáron. Toporogva nyújtogattam a nyakam, se továbbmenni, se megszólalni nem mertem.

– Na, mi van fiúka, mi járatban? – hangzott fel egyszerre egy különös női hang.

Bár gazdáját titok lengte körül, de a tónus annyira váratlanul és mélyen érintett, hogy kissé elnyílt a szám, és kikerekedett szemmel bámultam a könyvfal irányába, amely mögül a szózat hangzott. A hangszín mély és búgó, a tempó lassú, és az egészet átlengte valami különös dallam. Mindezek ellenére semmi negédesség nem volt benne, inkább flegmának tűnt. Hol rejtezik ez a szirén, ez a bülbül szavú rózsa? Ösztönösen közelebb léptem, és világossá vált, hogy a felhalmozott könyvek mögött egy íróasztal áll, és annak felületén van néhány tenyérnyi szabad felület, ahol újabb könyvet lehet kinyitni, vagy egy Sirály papírt teleírni. És akkor, ott, igen az asztal mögül egy felejthetetlen szempár szegeződött rám. A negyvenes asszony ovális arcát barna Kleopátra-frizura keretezte, szája mintha ecsettel lenne formázva, és még ülve is kétségtelennek látszott, hogy gyönyörű mellekkel és remek alakkal áldotta meg az ég. Mindez nem lett volna olyan rendkívüli a hang nélkül, így azonban egyszerűen lenyűgözött.

Margó lassan felemelkedett az asztaltól. Salome tánca nem lehetett olyan kecses és igéző, mint az a néhány lépés ott a szobában, a csípő apró lágy billenéseivel. Azonnal megérezte bambaságom okát. Odatolatta a kiskocsit az egyik szabad sarokba, és a szférák zenéjét mohón szürcsölő kölyöknek halkan beszélni kezdett a palliumokban rejtező iratokról. Gyerekkorom meséi nem hatottak olyan varázslatosan, mint ezek a szavak.

Aztán hirtelen befejezte és intett, hogy köszönöm. Ennyi volt a káprázat. Néhány mondat, néhány mozdulat, néhány pillantás.

Kibotorkáltam a szobából, búcsúpillantást vetve a szigorú tekintetű portréra, talán valami férfias együttérzést várva tőle.

Egyedül maradtam. Az ajtó bezárult, és ködös térbe zuhantam. Meg kell állnom az első ablaknál. Kinézek a kertre, homlokom nekitámasztom a hűvös üvegnek. Percek telnek el mindenféle értelmes gondolat nélkül. Lüktet a halántékom, és kezem nyirkosan feszül a kiskocsi fogantyújára.

– Fogalmam sincs, fogalmam sincs – ismételgetem.

– Baszki – szakadt fel mélyről, és visszabotorkálok a raktárba.

– Odaadtam – dadogom. Manyi először némi csodálkozással tekint fel a gyarap naplóból, majd hamiskás mosollyal kérdezi:

– Most találkoztál Margóval először?

Aha, biccentek némán.

Hazafelé többször meg kell állnom, mert mindenképpen fel akarom fogni, hogy mi történt, ez pedig tömegközlekedve elképzelhetetlen. Először a könyvtárat körülvevő kertben. Még a padra is leülök, de rövidesen felpattanok, mert ez nem a méla merengés ideje. A feszültség valami megnevezhetetlen érzéssel vegyül. Próbálom analizálni magam. Keresem, hogy mitől és miért, felidézem a találkozást percről percre.

És még egyszer, amikor feljövök a metróból, meg kell néznem a Dunát, átellenben a Parlamenttel, de a haza bölcseinek temploma sem súgja át a vízen Margó varázserejének titkát. Harmadszor otthon a kapu előtt futok neki. Arra jutok, hogy bár semmi nem derült ki, nem adom fel.

Az elkövetkező napokban különféle megállapításokat tettem. Az első, amit sikerült felfedeznem, hogy szégyellem magam. Már a találkozást követő reggelen ezzel ébredek, és a szégyenérzet sokáig nem hagy el, de arra képtelen vagyok rájönni, hogy tulajdonképpen miért. Hiszen nem tettem semmi kínosat – hacsak a dedós zavart, ami rám tört Margó jelenlétében, nem tekintem annak. De ez csak elvi lehetőség, mert ez a magyarázat hülyeség.

Aztán felmerült, hogy a nagy korkülönbség ellenére megkívántam az asszonyt, és egyszerűen a testi inger béklyóz le. Ezzel a vággyal nem lennék egyedül a könyvtárban, mert többször észrevettem, hogy Sanyi szemei majd kiestek, és térdei gyors rángásba kezdtek, ha Margó néha-néha átjött hozzánk egy-egy könyvért. Egy alkalommal meg is elégelte a bárdolatlan lihegést, és a rá jellemző szabadszájúsággal szóvá is tette:

– Mi a faszt bámulsz, Sanyikám? – majd elegáns mozdulattal felemelte a kölcsönzőpulton heverő szellemi táplálékot és kecsesen távozott.

De nem, nem a férfiúi ösztön hajt. Túl jelentéktelen vagyok ehhez, túl nagy a távolság, kevés a bátorság. Bár gyönyörű, de inkább azon szoktam képzelegni, hogy miként festene Madonnaként egy reneszánsz mester képén.

Mohó kíváncsiság tombol bennem, hogy minél többet tudjak meg róla. Finoman kérdezősködök a kollégáktól, és gyakran a raktárajtó közelében álldogálok, hogy az üvegen át meglássam, amint elhalad a folyosón. Édes pillanatokat okoz, ha végigkísérhetem tekintetemmel.

Egy ilyen önfeledt minutumban az a mondat csúszott ki a számon, hogy „hiszen olyan nőies”. Nem gondoltam át, nem fontoltam meg, csak úgy jött. Most kimondtam! Ez lehet az, sőt már biztos is, ez az!

Mert Margóban minden ott van, amit még soha nem tudtam szavakba önteni, csak ködös, öntudatlan alakzatokként úsztak a lelkem mélyén. Akkor sem láttam át, de már rádöbbentem. És nincs is más dolgom, csak az, hogy megismerjem, mert ha őt ismerem, akkor majd magamat is.

Margó magába olvasztja az összes nőt, aki valaha volt az életemben. Az anyámat, a nagyanyámat, akit nagyon szeretek, és az összes lányt, akibe szerelmes voltam vagy akikre vágytam. Nincs neve annak, amit érzek, nem gyermeki odaadás, nem csajozós ösztön, nem veszett szerelmes vágy, hanem valami más.

És a kép egyre gazdagodik! Kiderült, hogy sziporkázóan okos, intelligens, a modern görög irodalom tudósa, otthon van a művészetekben, különösképpen a kortárs festészetet kedveli, és rendkívül jó ízléssel, némi – jó arányérzékű, olcsó túlzásoktól mentes – extravaganciával öltözködik. Mindezek betetőzéseképpen hihetetlen kellemes, diszkrét az illata.

Néha sikerül szót váltani vele. Kedves, ironikus és távolságtartó. Egy ideje tegeződünk. Ezt nagyon megtisztelőnek érzem, és büszke vagyok rá. A közelség egy lépcsőfokának tekintem, bár halvány lila gőzöm sincs arról, hogy ez a lépcsősor honnan indult, hová vezet és hány fokból áll.

Nem sokkal a felvételim előtt Margó váratlanul eltűnt a könyvtárból. Az természetesen rendszeresen előfordult, hogy napokig nem láttam, de a második margómentes héten már rákérdeztem Manyinál, aki a lokális titok tudója. Ugyanazzal a mosollyal tekint rám, mint az ominózus első, kiskocsi-tologató alkalommal, és mintha három fehér kő esett volna ki a szájából, úgy koppannak a szavai: férjhez ment Görögországba.

Az első ágyékon

Mire befejeztem az egyetemet, több fontos apróság megváltozott a könyvtárban. Kőnig például – terveinek megfelelően a porta előtt esett össze és vitte el a szívroham.

Beadtam a munkaügyre az önéletrajzom, feltüntetve benne korábbi könyvtári pályafutásomat és most már a diploma meglétét is. Pár nap múlva – örömteli meglepetésemre – Manyi hívott fel, aki lelkesült hangon újságolta, hogy amikor rám ismert, azonnal rácsapott az osztályok között köröztetett életrajzomra, mert van szabad hely náluk. Jöjjek mihamarabb a főnökhöz, azonnal be lehet tölteni az állást.

Így történt, hogy megtértem a könyvtárba, mint a gyermek anyja kebelébe.

Alig telt el néhány hónap, amikor elterjedt, hogy visszajön Margó is. Nem akartam hinni a fülemnek. Ez nem lehet igaz! Micsoda szerencse!

Bár Margó emléke már elhalványult, de a hír felzaklatott, felidézte az emlékeket, újra éreztem valamit a régi bizsergésből, és vártam a találkozást. A folyosót vizslatva jártam fel s alá, és minden fordulóban a kecses ringású alakot reméltem felfedezni. De Margó láthatatlan maradt, csak a pletykák harapóztak el, amelyek azt pusmogták, hogy valami nincs rendben vele. Hogy házassága csúfos kudarccal végződött, nagy veszekedések közepette hagyta el Görögországot, és már nem a régi, csak árnyéka egykori önmagának.

A mendemonda valami tűzről szólt, ami egy éjszaka tört ki a házukban Athén kertvárosában. Egy szál hálóingben kellett menekülnie az égő lakásból, az utcán egy plédet dobtak a hátára, miközben végignézte addigi élete elhamvadását. A könyvekkel és személyes tárgyaival együtt benne is végleg kihunyt valami, a fecskendőkből kilövellő vízsugár kioltotta az isteni szikrát. A tocsogó, gusztustalan fekete hamu leülepedett a szívében, az üszkös fal- és gerendamaradványok beleégtek retinájába, és az elpusztult otthon őt is végleg kiégette.

Búcsút mondott a pasasnak és az Attikai-síknak, fogta magát – össze sem kellett csomagolnia –, hazatért. Egykedvű lett, barátságtalan, elhanyagolta magát, kerülte volt barátait, és egyre többször nézett a pohár fenekére. Az a szóbeszéd járta, hogy reggel bejön, és ki sem mozdul a szobájából a nap végéig.

A szükség azonban nagy úr, így nem tudta elkerülni a találkozást Manyival, akivel szinte összeütköztek a vécé ajtajában.

Míg Manyi az idő előrehaladtával egyre légiesebbé, törékenyebbé vált, és karcsúságában sejlett fel az apró testi hiba, addig Margó ernyedt vonásaival, táskás, fényét vesztett szemeivel, hájas testét csak félig-meddig leplező, zsákszerű öltözetével szöges ellentéte volt. Megtorpantak, és tudták, hogy ez a nem kívánt találkozás szót kíván. Nem vágyták, de elkerülhetetlenné vált.

– Mi van veled, Margókám? Felkaptál néhány kilót – buggyant ki a suta, megfontolatlan hebegés Manyiból.

– Tudod, Manyi, aki sokat eszik, keveset baszik, az így jár – hangzott a lényegre törő felelet, és ezzel véget is ért a diskurzus.

Az egyik be a mellékhelyiségbe, a másik, döbbenetét rosszul palástolva, levegőt kapkodva, sietős léptekkel el a folyosón.

Ennek persze híre ment. Ki-ki temperamentumának megfelelően botránkozott meg.

A végső szívbe

Már nem kereste a találkozást. Sőt kifejezetten kerülte. Próbált valamit megőrizni az emlékéből, abból a nőből, aki oly sokat jelentett neki egykor éteri lényével. Bár sokat veszített hajdani üdeségéből, lelke mélyén még hitt az eszményekben. Egyre több tapasztalat szólt ugyan létük ellen, de foggal-körömmel ragaszkodott a részek lobbanásaihoz.

Margóról szerencsére keveset hallott, és azok sem voltak szívderítők. Egyre alantasabb feladatokkal bízták meg, és menthetetlenül csúszott lefelé a szakmai ranglétrán. Minden hír elszomorította ugyan, de már könnyen túltette magát rajtuk. Úgy tűnt, külön pályán fut az életük.

Egy napon szüksége lett néhány könyvre. Szakirodalomra, hogy el tudja végezni a feladatát. Katalógus, kérőlap, kölcsönzés. Elemi könyvtári rutin. Ebben nincs semmi rendkívüli, időről időre előfordul. A dolgozóknak éppúgy adminisztrálni kell, mint az olvasóknak, csak nem ott a pultnál, hanem két szinttel lejjebb, az úgynevezett belső kölcsönzésnél. A cédulákat leküldte valakivel, aki épp a saját kéréseiért ment le, neki csak jó másfél órával később érte kellett mennie.

Kissé szórakozottan lépett be a sivár, ablaktalan helyiségbe, el volt merülve gondolataiba, szinte nem is érzékelte a környezetet. Annyira semmitmondó volt a berendezés, a kiadóasztallal, az előkészítő polccal és falhoz tapasztott öltözőfülkével, ahol a szolgálatot teljesítő könyvtáros tehette le a cuccait, hogy csak egy-két perc után tűnt fel neki, hogy egyedül van. Álldogált az asztal előtt, és várta, hogy valaki végre feltűnjön és kiszolgálja. Azt hitte, hogy a kolléga kiment egy percre valahová.

De több idő telt el így, mint ami várható volt. Kezdett bosszantóvá válni a magány. Hová a csudába ténfergett el ez az izé – morgott félhangosan.

– Halló! – kezdte szólongatni a láthatatlan ügyeletest az ajtónyílásból kifelé, hátha a folyosón meghallja a magáról megfeledkezett illető. Az is lehet, hogy itt pletykál a szomszéd szobában valakivel.

– Halló!

Először semmi, aztán váratlan nesz a háta mögül. Megpördült a tengelye körül, és értetlenül bámult az üres szobába. Percekig állt magában. Üres!

Ekkor sejtelmesen megmozdult az öltözőfülke függönye. Csak éppen meglibbent. Odalépett az asztalhoz, és nem értette, bámult. Mi történik? Mi van ott?

A függöny lassan kidudorodott térdmagasságban. Kinyomódott. Aztán kísérteties lassúsággal az alsó szegély alatt kicsúszott egy kéz. Majd egy másik is. Megálltak, némi függönymozgás. Nem lengett, hanem ingott. Egyre nagyobb púp és félrecsúszás, és ott lent egy fej. Már látszott, hogy négykézláb valaki, egy dülöngélő, tök részeg valaki. Még motyogott is valamit. Nem is valaki, hanem maga Margó! Lében úszó, tök értelmetlen, végtelenül szánalmas tekintet és kétségbeesett törekvés.

És nem volt tovább. Sóbálvánnyá vált azonnal. Földbe gyökerezett a lába, elakadt a lélegzete, szét akartak pattanni az erek az agyában. Mint akit víz alá nyomtak és fulladozik. Az életösztön kétségbeesetten rúgta el magát a fenékről, beszívta az életmentő levegőt, és iszonyú átkot kiáltva minden könyvre és tárra, az ott dolgozókra, magára a kőből épült házra és az egész kócerájra mindenestül, rohant az olvasótermen, folyosókon és bejárati csarnokon keresztül, ki a szabadba, fal mentén szaladva, egyetlen látomással dúlt szívében: hogy kő kövön nem marad ebben a velejéig romlott világban.

‍