„A versek az ősversből jönnek: ez Isten beszéde az emberhez” - beszélgetés Makkai Ádám költő-nyelvész-műfordítóval

– Van olyan, már megjelent munkád, amelyet nem tekintesz véglegesnek?
– Ismét elkezdtem foglalkozni Goethe Wandrers Nachtlied című versével. A vándor éji dala. Ennek korábban összegyűjtöttem különböző fordításait – magyarul is többet, itt van Weöres Sándor fordítása, Kosztolányi Dezsőé, Szabó Lőrincé, Móricz Zsigmondé, de Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő, Lermontov és mások is, két verziót én magam csináltam –, és minden nyelvről visszafordítottam az alapnyelvre, mert nem mindenki ír és olvas ennyi nyelven egyszerre. Ebből lett egy kétszázötven oldalas könyv, a Cantio Nocturna Peregrini Aviumque – tehát ugyanaz a vers különböző formákban. Egy adott jelentéshalmaz realizálódik hol angolul, hol németül vagy más nyelven. Ez a munkám két kiadásban is megjelent már, a fordítások mellett van benne egy magyarázat is, és az egyik kiadásban megjelent egy beszélgetés is Goethe és jelentéktelenségem között. A beszélgetést még le kell fordítani magyarra. Idáig ezt tartom a legfontosabb munkámnak.
– Hogyan kezdtél el Goethével foglalkozni, kikerülve a Faustot?
– Goethe Frankfurt am Mein-ban született, és az évenkénti Frankfurti Könyvvásár először Magyarországot tette meg díszvendégnek, kellett valami magyar–német kontribúció, és volt egy évem, hogy összekalapáljam ezt a fordításantológiát. Engem ez mindig nagyon izgatott. A mi vallásszerű filozófiánknak, az antro­po­zófi­ának egyik fő alakja volt Goethe. Rendkívüli tudományos munkái vannak, fantasztikus polihisztor volt. Egyik elve, hogy a növények egy ősnövényből fejlődtek ki. Ennek az analógiájára nálam a versek az ősversből jönnek le – ez lehet Isten beszéde az emberhez. Lehet hármas tagozódású. Az Édenkertben van egy nyelv, amikor Isten parancsba adja Ádámnak, hogy nevezzen meg minden élőlényt – ez a paradicsomi nyelv. Ezek után jön a dekadencia, amikor elzüllik a világ, és az ember gőgjében Bábel tornyát építi, de az Isten bosszúból összezavarja a nyelveket – ez a bábeli nyelv. A harmadik pedig a pünkösdi nyelv, amikor mindenki érti egymást. A nyelvészetben is nyitva kellene állnia az útnak a paradicsomtól a pokolig és vissza a paradicsomba. Ez is egy goethei gondolat.

Az idén Kossuth-nagydíjjal kitüntetett Makkai Ádám költo, nyelvész, mufordító budapesti otthonában 2016. március 23-án.
MTI Fotó: Czimbal Gyula
– Korábban mesélted, hogy amikor benned az iskolában tanított világnézet és az itthoni protestáns neveltetés végképp összekuszálódott, édesanyád Török Sándorhoz vitt el, hogy majd ő elmagyarázza neked, hogyan működik a világ.
– Török Sándor életműve borzalmasan el van hallgatva, pedig egy Krúdy Gyula nagyságrendű író. Fantasztikus történetei vannak, az emberi lélek mélységeibe lát bele. Négyen-öten gyűltünk össze hathetente, és Sándor bácsi elmesélt nekünk mindent. Így lettem antropozófus. Török Sándor tanításait később kiadtam egy könyvben. Michael Alexander: Az „Én”: címszavak a világhoz és az emberhez. Franciából fordította: Makkai Ádám. Franckarikát! Ez az utolsó szóig Török Sándor munkája. De a szocializmus alatt kénytelenek voltunk egy történetet kreálni egy nem létező szerzőről és a nem létező könyvéről. A könyv ajánlása: „Török Sándor (1904–1985), a kiváló magyar író emlékének ajánlom – Dr. Michael Alexander, Basel”. Chicagóban jelent meg 1987-ben, amikor Török Sándor nyolcvanéves lett volna. Bár a könyv nem készült el haláláig, kéziratban, fejezetenként elküldve olvasta és helybenhagyta.
– Tehát Török Sándor, Rudolf Steiner és az antropozófia kapcsán jutottál el Goethéhez. Amikor meséltél a nyelvekről, az jutott eszembe, hogy ebben a sajátos antológiában mintha egymásra tevődne a nyelv e három síkja. Gondolom, te magad sem tartod puszta véletlennek, hogy Ádámnak hívnak, nyelvész vagy és költő, majd egyetlen vers kapcsán közös nevezőt, illetve közös eredetet találsz ezeknek a fordításoknak – lefordítás-visszafordítás mind-mind újabb vers lesz –, mintha ez a könyv is egy pünkösdi rítus volna, amely ideig-óráig ismét leszámol Bábellel. Ezt érzed most a te ádámi felelősségednek, hogy ezáltal megmutasd a nyelv működését, a költészet működését?
– Jól látod. Ez a vállalkozás is tükrözi, hogyan gondolkodom a világról. Hiszen valamilyen furcsa módon nyelvész lettem, pedig sosem akartam az lenni. A filológiánál nincs unalmasabb. A lábjegyzetekkel eltölti az ember az egész életét. De ha már úgy alakult az életem, hogy jól meg kellett tanulnom angolul, nyilvánvalóvá vált, hogy másfajta gondolatok és érzések vannak a különböző nyelvek mögött, és ez kezdett el foglalkoztatni. Rájöttem, hogy a szakmán belül erre sosem fogok választ kapni, ezért megírtam, hogy az antropozófusok hogyan gondolkodnak erről. Ők megragadják ugyan ennek a jelenségnek egy szintjét, de ők meg a technikai részét nem értik. Az igazi nyelvészet tudományszerűségét szintézisre kell hozni azzal, hogy az embernek szellemtudományi meglátásai is vannak, és ez honnan jön.
– A verseidet olvasva is érezhető, hogy nagyon komoly szakmát birtokolsz. Nemcsak költői képeket használsz, hanem olyanokat is, amelyek a nyelv természetére mutatnak rá. Egykori ars poeticád szerint „Szomjúság – embernek lenni. Ecet – a költészet.” Ebben igen erős cinizmus van azokkal szemben, akik a költészetet gyógyírnak, balzsamnak, valamiféle enyhet adó csodaszernek szokták titulálni. Hogy vagy te ezzel a szomjúsággal és ecettel?
– Igen, ez egy régi mondat 1966-ból. A forradalom tizedik évfordulójáról származik. Az volt a probléma, hogy az emigrációban dúltak a fűzfapoéták. Borzalmas szövegek születtek meg. Ezek közül a legjobb-legcsapnivalóbb a Bebádogoztak minden ablakot… Borzalmas. Nem volt olyan március 15. vagy október 23., hogy ezt valaki ne bőgte volna el. A jambus egy vaskaloda. Kannás Alajossal szidtuk nagyon a szerencsétlen szerzőt, és skandáltuk, hogy „Ablakba tettek minden bádogost, / önmutogató, szemérmetlen kisokost”. Mindig úgy gondoltam, hogy a vers ne csak andalító és gyönyörködtető legyen, ahogy olvashatjuk Petőfi és Arany levelezésében, hogy „Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás / egy édes álom a kemény nyoszolyára!” Szerintem ne édes álmot tegyünk, hanem rajzszögeket és sósavat a nyoszolyára, hogy tudja végre az ember, hogy ez tényleg rossz. Düh volt bennem, hogy ne andalítson senki engem. Harmincegy éves voltam – mondom ma nyolcvanévesen –, szóval egy fél évszázaddal ezelőtti hangulatomat fejezte ki. Nem az használja a költészetet hasznos módon, aki andalító balzsamnak szánja, hanem aki a csúfat ki meri mondani. Az olyan, mint amikor egy jó orvos nem fájdalomcsillapítót ad, hanem meggyógyítja a sebet, amibe néha bele kell nyúlni, és az nagyon fáj.
– Szerinted miről érdemes manapság írni? Mit kell ma kimondani, hogy fájjon?
– Ma az ostorozandó elsősorban, hogy mi cifra állatok vagyunk. Nincs felelősség, mindenki azt csinál, amit akar. Előfordulhat az, hogy a világot egy 12. századi tudatállapotban lévő csürhe fenyegeti, akik nem tudják elképzelni, mit jelent az, hogy a másik vallását tiszteletben tartani. Európának sokkal előbbre kellene lennie, mint ahol van. A második világháború kiderítette, hogy Európa egyik legintelligensebb népe, a német – milyen filozófusokat, milyen zenészeket adtak az emberiségnek! –, mennyire fanatizálható, és Európa nem vonta le a tanulságot ebből. A másik gond, hogy eluralkodott a panasz joga: az vezeti a társadalmat, akinek több fölpanaszolnivalója van. Írtam is egy ciklust A panasz joga címmel – ebben él ezzel a joggal a navajo indiántól kezdve a katolikus papig mindenki.
– Ha olyan szerzők írásait olvassuk, akik valamilyen okból kivándoroltak a szülőföldjükről, hangsúlyosnak találhatjuk az idegenség-tapasztalatot. A te szövegeidből az érződik, hogy bárhol ugyanúgy tudsz idegen lenni. Nálad ez a kivándorlás előtti tapasztalat?
– Megtanultam korán, hogy az ember otthon is lehet idegen, vagy hogy idegenben is van otthon. A gyermekparalízis miatt már kiskoromban úgy alakult az életem, hogy Dantét és Vergiliust olvastam, miközben a többiek a közelben fociztak. Ez eléggé elszakított a kortársaimtól, fizikailag és szellemileg egyaránt.
– Mitől jó idegennek lenni Magyarországon, Chicagóban vagy Hawaiion?
– Itthon idegennek lenni azért jó, mert nem borít ki egy csomó minden, ami a bennszülött bennszülöttet dühíti. Amerikában, ha letapostak, akkor azt mondtam, hogy amire lépnek, az egy magyar cipő és egy magyar tyúkszem, de a fájdalom egy amerikai tanáré. Nem érdekelt. 1972-ben tudtam először hazajönni, addig nem adtak vízumot. Kint pedig az volt a jó, hogy nem tudtam teljesen komolyan venni őket, egy társadalmat, ahol például az első televízióban közvetített elnökválasztás, Nixon és Kennedy között, eldőlhetett azon, hogy Nixon nem volt hajlandó kifestetni magát a forgatásra, hanem frissen borotvált, kicsit szürke pofával állt ki oda, mint aki most lépett ki a sírkamrából, Kennedy pedig fiatal volt, napbarnított arcú, üde és szellemes. A hawaii tapasztalataimat összefoglaltam a Szemétláda, lusta lelkem című versben. Határ Győző azt írta magáról: „Én a bolygót tévesztettem el”. Én is így érzem magam.
– Szóba került 1956, és valóban megkerülhetetlen téma. Biztosan többen meg fognak keresni téged, meg Ferdinandy Györgyöt, azokat, akik hazatértek, és szép kerek történeteket akarnak majd kicsikarni belőletek. Hogy érzed, milyen erről most beszélni?
– Tíz évvel ezelőtt nagyobb tétje lett volna. Akkor aktuálisabb volt. Épp egy fél évszázad. Ez a hatvanadik évforduló kissé erőltetett. Persze érthető, hogy még élünk páran, és a tapasztalatainkat, emlékeinket most akarják kamatoztatni. Papp Tibor is hazajött Párizsból. Több pályázatról is tudok, hogy Három életrajz címen megírják az életrajzunkat.
– Hogy érzed, az önéletírásodban milyen hangsúlyt kap 1956? Hiszen sarkalatos pont, emiatt mentél világgá.
– A Kegyelem című szövegemben írtam arról, hogy 1956 elkerülhetetlenül szükséges volt. Ennyi gonoszság, ártatlan emberek kínzása, halálos ítéletek fenyegetettségében élni – ez már tarthatatlan volt, ennek robbanni kellett. Még a bolygók is így álltak az égen. Tényleg elkerülhetetlen volt. Csak egy zárójeles történet: 1956-ban a XI. kerületi tüdőszűrőben ülök gondozásra várva, mert a diákigazolványomhoz szükség van erre a vizsgálatra. Mellettem ül egy öreg bácsi. Kérdi: A fiatalember mivel foglalkozik? Mondom, egyetemi hallgató vagyok. Mit tanul? Francia nyelvet és irodalmat. És ön? – kérdem. Nyugalmazott magyartanár vagyok – feleli. Eltelik negyed óra. Egyszer kérdi: Nem tudja a fiatalember, hogy hány órakor született? Mondom, hogy tudom, mert szó volt erről otthon. 11 óra egy perckor születtem délelőtt, a Rökk Szilárd utca 33-ban lévő Bábaképző Intézetnél. Miért volt ezekről szó maguknál otthon? – kérdezi azonnal. Azért, mert édesanyám kicsit hisz az asztrológiában, de szerintem babonaság. Ingatja a fejét: Nem, nem, nem az. Szeretnél érdekes dolgokat megtudni magadról? Mondom: Miért, a tanár úr asztrológiával foglalkozik? Bólint. Szűrés után gyere fel a lakásomra – suttogja. Egy óra múlva végeztünk a tüdőgondozóban, és vele mentem. Ott lakott a közelben. Azt mondja: Na, fiam, te úgy mész el innen, hogy a lábad se éri a földet. Mondom: Bevallom őszintén, épp ez a vágyam, mert nagyon szeretnék apámmal találkozni, aki tízéves koromban kiesett az életemből, és Amerikában él. Miből tetszik gondolni, hogy engem innen kiengednek? Azt mondja: Á, nem egyedül mész. Százával és ezrivel mentek. Hogyhogy – kérdem –, hát Bécsig sem lehet eljutni. Dehogyisnem – mondja –, ezrivel indultok, ez az egész ország egy olyan robbanás előtt áll, amilyen még a történelem folyamán sose volt. Kérdem a tanár úr nevét. Kiderül, hogy Reisz Sándornak hívják. Kérdi: van egy kis barátnőd? Mondom, hogy van. Na, vigyázz rá, mert vele mentek ki. Így is történt. Kemény Zsuzsával szöktünk ki, ő lett az első feleségem. Majdnem hét évig tartott a házasságunk. Végülis Reisz tanár úr jóslata, hogy a lábam sem éri a földet, úgy megyek el ebből az országból, a szó szoros értelmében is beteljesedett, mert Püski Sanyi és Gabó vittek a karjukba emelve kilométereken keresztül. Ez egy csodálatos történet. Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle. Anyámnak rendkívül fontos szerepe volt a nyelvi tudatom ébren tartásában. Minden hónapban küldött egy könyves csomagot, öt-hat kötetet.
– És édesapáddal a viszontlátás végül milyen volt?
– Apám nagyon kedves és cinikus pofa volt. A menekültlágerből besompolyogtam egy irodába, ahol volt egy telefon. Mondtam, hogy nincs pénzem, de Bostonba akarok telefonálni. Hogy én hívom, de ő fizeti. Mondtam a telefonba, hogy Apu, itt vagyok. Erre ő: Te meg vagy őrülve. Mondtam, hogy ketten vagyunk a feleségemmel. A bécsi lágerben elvettem Zsuzsát. Te teljesen meg vagy őrülve – felelte.
– Mit tudtatok megbeszélni abból, hogy eltűnt egy évtized a közös életetekből?
– Próbáltam elmondani, milyen érzés volt tudni, hogy van apám, de nem remélhetni, hogy valaha is találkozunk. Meséltem anyám és az írók teljes kiszolgáltatottságáról, és hogy kitűnő érettségim ellenére is nehéz volt felvételt nyerni az ELTE Bölcsészkarára. Meséltem, hogy az országba mint valami börtönbe való bezártság mellett milyen hatással voltak rám, ránk, fiatalokra az idősebb generáció elbeszélései a szabad utazásokról, és mennyire felkeltették bennünk a vágyat a nagyvilág megismerésére.
– Az apátlanul felnövő fiúról jut eszembe a Petőfiről szóló, Úristen, engedj meghalni! című könyved, amely az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb költői vállalkozása: egy „lírai családregény”. Ebben megírod Petőfi halála utáni verseit, de közben ott egy család is, amelyben kicsit mindenki író. A hősi halott és a hozzátartozói verseiből egy huszadik századi és nagyon freudi történet kerekedik. Ebben mi volt számodra a kihívás, a Petőfi-kultuszt árnyalni vagy azt a családtapasztalatot kiírni magadból, ami neked adatott?
– Mindez együtt. Ebben a szövegben ezt nehéz szétválasztani. Itt mindenki szerelmes Petőfibe: „Hágj meg engem, óh, Petőfi Sándor!” Szándékomban állt kicsit szentségteleníteni a szabadságharcost, és lehozni őt a földre. Ezt a szentségtörést, hogy Petőfi nem volt mindig kedves, már anyám megtette a Róza leányasszony című regényében. Ő nagyon jó karakterábrázoló volt színészként is. A Petőfi-téma a barguzini csontváznak a sajtóban is követhető karrierje miatt vált rendkívül aktuálissá. Amit Babits is megírt: „Nevét idézik csak, de a szellemét nem”, nahát ezen kellett javítani egyet.


Makkai Ádám költő, műfordító és nyelvész. 1935. december 16-án született Budapesten. 1956-ban Amerikába emigrált, a Harvard és a Yale Egyetemen végezte tanulmányait. Doktori disszertációja, az Idiom Structure in English (Az angol nyelv idiómáinak struktúrája) az angol nyelvészet egyik alapkönyve. Tábori Pállal és Kabdebó Tamással közösen elkezdett gigászi munkája a magyar költészet kétkötetes antológiája, az In Quest of the Miracle Stag (A csodaszarvas nyomában), kétszer 1200 oldalon mutatja be a magyar költészetet az ősköltészettől napjainkig. 2011-ben a munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki, idén az életművét Kossuth Nagydíjjal ismerték el. Tavaly Hawaiiról hazaköltözött szülővárosába.