A hóegyenlet

A lépesváraljai kocsma ablaka, amikor köd fordul rá, úgy viselkedik, mint egy rosszul kalibrált barométer: jelez valamit, de hogy pontosan mit, azt csak sejteni lehet. Amikor először beszéltem el odabent a történetet a férfiaknak – akik szerint minden történet csak akkor és addig igaz, amikor és ameddig a pohár nem akar kiürülni –, a kocsma tetőcserepein még jéghártya csillogott, pedig a naptár szerint már rendesen a tavaszban jártunk. A kályha pattogott, a padló melegét felitták a csizmák, és a korsókban kihordott sörök tetején olyan krikszkrakszok formálódtak, mintha valaki a hab alá kaparta volna a Karamazán hegyének térképét.

Abrudán Mojzes vagyok. Valaha topográfus, aztán meteorológiai megfigyelő – a kettő között nem sok a különbség, csak annyi, hogy az egyik a helyet méri, a másik meg az idő járását. De mindkettőben ugyanaz a gyanú motoszkál: hogy amit mérünk, csak addig érvényes, amíg pontosan figyeljük. Amint elfordulunk, a domb arrébb csúszik, a hidegfront elterül, s a hó rögvest megindul, mint egy gondolat, amelynek első felét már korábban megjövendölte valaki.

A kolostor felé tartó út a község fölött fut. Két oldalán feketefenyők, közöttük terül el a szél nyalta jég. A kolostor szoros szomszédságában volt a gépház is, a szerzetesek egykoron zöldre festett telepe, tele mérőórákkal és műszerekkel, meg azokkal a fémtestű ventilátorokkal, amelyek a téli hidegben is úgy duruzsoltak, mint a nyárba kapaszkodó vitorlás szélmalmok. Oda hívtak egyszer engem, amikor a hó vízszintesre állt össze a dolinák hepehupázta tájon, ők pedig a csapadékot számokban akarták megérteni. Nem az volt a gond, hogy sok a hó – a Karamazánon a sok hó azt jelenti, hogy hallgass és lapátolj –, hanem az, hogy rosszkor esett. Mintha véletlenül bekapcsolva maradt volna a tél.

Neumann Lukács a gépházban dolgozott. Nem szerzetes volt ő, inkább valamilyen vasúti ember, állomásfőnökből lett matematikus – vagy éppen fordítva. A táblákra fehér krétával írt, olyan apró betűkkel, mintha attól félne, hogy a hosszú számok nagy jelei elgörbítik a jegyzeteit. Azt mondta, a hó képlete megegyezik a tömeg mozgásának egyenletével, csak nem embereket kell beleírni, hanem magatartásokat. Persze.

– A jövő nem véletlen, Mojzes – mondta, miközben a kréta pora karján meredő szőrszálaira telepedett. – A jövő statisztika. Ha elég nagy mintát veszel, a holnap úgy érkezik majd, mint ahogy a tegnap délelőtt távozott: tudni fogod, mire készülj.

– A délelőtt nem jön – feleltem –, a délelőtt mindennap csak úgy megtörténik velünk.

Nevetett, de furcsán, mint aki a kacaját már tegnap este kitette az arcára, és mostanra megszikkadt.

A kolostorban számokat gyűjtöttünk. A született gyerekek súlyát, a temetések számát, az esküvők dátumát. A piaci hiányt, a tej savanyodásának ütemét, a gyóntatások hosszát, a harangszó késését a szélben. Én a hőt jegyeztem – Celsius-fokban és kilokalóriában –, meg a csapadékot, a légnyomás fokait és a hideg fuvallatok dübbenéseit. A szerzetesek az ablakból figyelték, hogyan bővülnek a táblán az oszlopok. Amikor megkérdezték: mire jó ez?, Lukács azt felelte: hogy a véletlent is bele lehessen írni valamibe.

Először azt hittük, a megfigyelés eredményes. A számok szépen gyarapodtak, és mintha az események tisztelettel igazodtak volna hozzájuk. Ha sokat temettünk egy évben, a következőben több volt a keresztelő. Ha a tej gyorsabban savanyodott, cserébe olcsóbb lett a tejföl. Ha a boltban sorok álltak, a gondviselés addig nyomta és emelte az ott görnyedők vállait, amíg kisimult a grafikon. A rend a rend szerint rendeződött.

Mígnem egy reggel elromlott valami. Nem a gépek. Hanem maga a csönd. Váratlanul lyukas lavórrá vált: csöpögni kezdett belőle az idő. Amit tegnap észleltünk, ma ismét megtörtént, bár másképp neveztük. Ami a jövőben esedékes lett volna, korábban érkezett, és félrevonult egy sarokba – várta, mikor mondjuk ki, hogy: né, hát ez is itt van.

– Visszaszámol – súgta az egyik testvér. És ha valaki kérdezte, mit, azt felelte: – Mindannyiunkat.

A városban pedig elindult a pletyka, hogy Lukács a jövőt számolja, és aki a jövőt számolja, az a múltba ír bele. Mert a jövő olyan, mint a hó: ha sok van belőle, beomlik a tető. Mi pedig rádöbbenünk, hogy a szarufákat a magunk hosszas figyelmetlensége és gondatlansága hagyta megrepedni és megkorhadni idő előtt.

Ekkor tűnt fel először a nő. Nem tudom, hogyan érkezett – vonattal, busszal vagy gyalogszerrel. Állítólag többen látták, hogy valamit keresett a templom előtti tér kövei között – egy elfelejtett dátumot talán, vagy egy, az ég felé suttogott panaszt, amely valahogy a padok alá ereszkedett. Kék kabát volt rajta, az a fajta, amelyik nem melegít igazán, csak emlékeztet arra, hogy nem csak fázni lehet. Gyorsan kiderült, hogy Karamazán anyakönyveiben nem szerepel családjának neve, sem a születettek, sem az elhunytak névsorában. Pár nap múlva már a kocsma sarkában ült, a cserépkályha melegében, és amikor valaki hangosabban nevetett, ugyanarra a hangmagasságra válaszolt a pohara peremét csiszálva, mintha helyét keresné az összhangban.

Aznap este tízkor Lukács szokása szerint lefedte a táblára írt képleteket. De tőle szokatlan módon nem krétával, hanem egyszerű ceruzával írt valamit egy lapra: A véletlen emberi tényező. ΔE = N × (T – t). Megmutatta nekem is. Midőn az egyenletet próbáltam értelmezni, azt mondta: – Ez csak emlékeztető. Arra, hogy az eltérés mindig abból jön, akivel nem számoltunk.

A kocsmában a férfiak ekkor szokták megköszörülni a torkukat. Addig mozognak a történetben, amíg a számok tartják magukat a sörhöz meg a rákiuhoz, de amint felbukkan a gyanú, megreszket a pohár. Pedig ez csak a kezdet volt.

***

A szerzeteseknél a kréta pora soha nem ülepszik le végleg: ha rálehelsz, felemelkedik, és mint tüdőben a fagyott levegő, lassan kristályszerkezetet épít. A tavasz végére azonban a gépház ventilátorai is elnémultak, mintha a levegő megtelt volna valamivel, amit nem szabad kavarni. Viszont a táblán a képletek tovább éltek. Néha maguktól rendeződtek át: egy mínusz jel kifordult a sarkából, és kötőjellé változott; egy szorzás pontja elvándorolt, és valamely mondat közepére ült, kettéválasztva azt.

Lukács a kolostor alagsorában lakott akkoriban, a régi kazánház mellett, ahol a csőhajlatokból még ki-kicsapott a hő. Már nem beszélt sokat, csak méricskélt. A csapadékcsészékbe vizet töltött, és nézte, mennyit iszik fel a csönd. Aztán elővette a város könyveit, és újraszámolta a dátumokat. Nem hamisított – azt mondta –, csak igazította a mérőműszert. Ha egy temetés és egy születés egymásra csúszott, egy nappal errébb vagy arrébb tolta az eseményt. Ha egy esküvő túl közel esett a böjthöz, két napot adott az Istennek, és kettőt elvett a Karamazántól.

Egy idő után különös mellékhatások jelentkeztek. A dombra néző házak kicsit feljebb csúsztak az utcán. A naponta a fő terecskén álló kutya hirtelen öregebb lett: bundája megsárgult, szeme körül ránc jelent meg. Egy gyerek – aki tegnap még a betűket csak a táblán követte – másnap reggel olvasni tudott: nem jól, de elég jól ahhoz, hogy a nagyanyja a templom előtt megálljon, és azt mondja: Hála Néked, vagy micsoda.

Ez a telep egykönnyen nem köszön meg semmit. Itt ennek kicsi a helye, mert a hegy nagy és magas, és amúgy is tudjuk jól: a hal is akkor csúszik ki az ember kezéből, ha túl sok szót fecsérel egyéb dolgokra figyelve. Mégis volt néhány nap, amikor mintha minden a helyén lett volna: a kenyér megkelt, a tej nem savanyodott meg, a harangszó nem késett s nem is sietett. Neumann Lukács modellje működött. Míg önálló életre nem kelt.

A nő érkezése óta a kolostorban élt. Nem költözött be, csak úgy létezett, valahol a lépcsőfordulókban, mintha valamelyik szerzetes árnyéka kölcsönadta volna neki magát. Ilkának neveztük, de ezt a nevet mi adtuk neki: valódi neve olyan volt, mint a fenyőfa kérge – ahányszor megdörzsölöd, mindig újabb réteg jön elő. Minden este a régi statisztikai táblákat tisztogatta, mintha ikonok lennének. Nem a számokat őrzi – ismételgette –, hanem a közöttük lévő üres helyeket.

Egy este, amikor a fagy a kémény köré tekeredett, és a telep kutyái egyszerre kezdtek vonítani, a nő lement az alagsorba. A gépek hallgattak, a ventilátorlapátok vastag dér alatt álltak, a kréta keményre száradt. A nő kezébe vett egy papírt. Szélén ott állt az a bizonyos képlet. Ceruzát fogó kezét a papír fölött tartotta, mintha mérni tudná, miből mennyi a hiány meg a többlet. Aztán a képlet alá ezt írta: A hiány nem hibaszám. A hiány a világ szokása.

Másnap elolvadt a hó, pedig reggelre fagyot mondott az előrejelzés. A rádió – amelyről biztosan tudtam, hogy adója három megyével odébb működik – havat ígért délutánra. Ám a nap olyan zavartan kelt fel, mintha nem abba a házba kopogtatna, ahol várták. A tej már a tehén tőgyében megalvadt: az asszonyok akkor döbbentek rá, amikor látták, hogy a sajtárban megáll a kanál. A templom toronyórája pedig két perccel előbb ütötte a delet.

Apróságok, mondta a pultnál ülő férfi, aki mindig akkor beszélt, amikor más már belefáradt. Apróságok, de a világ apróságokból van. És ha a világ megszokja, hogy valaki számokkal igazítja a múltat, ne csodálkozzunk, hogy egyszer csak a jövő kéri számon az igazítót, s talán vele együtt minket is. Lukács ekkor bezárkózott a gépházba, és egy hosszú éjszaka alatt megírta kéziratát: A Karamazáni egyenletek. A végére pedig ennyit biggyesztett: A jövőtörténet a hó alatt születik. A történelem nem írható át, csak újraszámolható.

A nő ekkorra már Lépesváralján is járt. A Szöges partján látták ülni, ujjával a jégre írni. Reggelre sorai elolvadtak, de az első mondat megmaradt: Az, akivel nem számoltak, írja a végső egyenletet.

***

Az elbeszélés itt szokott nehezebbé válni. A múlt kinyúl a korcsoma pultjának deszkái közül, és megragadja az ingujjad: nem mész te sehova, inkább kérsz egy újabb deci seprőpálinkát.

A nő – az a bizonyos Ilka – egy reggelen felment a kolostorhoz, és megkérte Lukácsot, hogy hagyja abba a statisztikázást. Nem azért, mert rossz a modell, hanem éppen: mert jó. Működik, mondta, és ami működik, az ellenáll. A számoknak is lesz akaratuk, ha elég sokáig írják őket.

– Nem állíthatom le – felelte Lukács. – Nem én mozdítom, nem én mozgatom. A tér és az idő együtt mozog, és ebbe mi nem szólhatunk bele.

Ilka a táblához hajolt, és a krétajelekre fújt. A por egyszerre felpattant, s a táblán a jelek elhomályosultak, mint ahogyan a friss hó kitölti a korábban kitaposott ösvényt. Azt mondta, őt kihagyták a rendszerből. Nem balesetből, nem rosszindulatból, hanem csak mert valaki – valamikor – úgy döntött, hogy az ő élete nem fér a rácspontok közé. És ha valakit kivonnak, akkor az, ami marad, nem a világ képlete lesz, csupán egy mindenkire kiható távolságé.

– A kihagyott változó én vagyok – mondta. És amint kimondta, itt, a kocsmában, ahol ezt most mesélem, a pad alatt valami megcsikordult. Valaki a lábát mozgatja ilyenkor, más a lelke zaját hallja. Én, a topográfusból lett hőfigyelő, azt láttam: a kályha lángja egy pillanatra megcsökött.

A hó ekkor kezdett visszaesni. Nem az égből – hanem a képletekből. A számok, mint amikor a naptárban visszakeresünk egy korábbi eseményt, megindultak visszafelé. A születések átmentek más napokra, a temetések megkéstek, az esküvők a böjthöz simultak, mintha valami csendes mechanika kezdett volna dönteni helyettünk. A harang pontban ütötte a delet – majd egy perc múlva még egyszer. Az emberek azt mondták: megkettőződött az idő. A szerzetesek a kolostor ablakába álltak, és először a géphez imádkoztak, aztán a csöndhöz, végül pedig a hóhoz – amelyikről tudni való, hogy már minden imát ismer.

Lukács a kézirat utolsó oldalát még egyszer átírta. Azt, hogy a történelem nem írható át, csak újraszámolható, úgy hagyta, mert az számára igaz volt és megcáfolhatatlan. De írt alá még egy sort: Ha valakit kihagysz, később a számítást a kihagyott fogja elvégezni.

A nő közben eltűnt Karamazán kolostorából, el a körötte lévő telepről, s el Lépesváralja községből is. A folyóparton látták utoljára, a kövek közé guggolva, kezében egy régi ceruzával – mondják, kézmozdulata még sokáig megmaradt a folyón, mintha a Szöges is szeretné egyszer megérteni, mi az, hogy hiány.

A hóegyenletnek két megoldását is hallottam.

Az egyik: a nő eltűnik, Karamazán kolostora és a telep visszaáll a maga rendjébe. A jég a folyón kitágul, aztán összetörik, és a nyár olyan lesz, amilyen itt lenni tud és szokott: kissé rövid és kicsit idegen. A kolostorban a táblák letörlődnek, a gépek megroppannak, a krétapor megül a polcokon, és amikor újra odalátogatsz, csak a padlózat nyikorgása fog feltűnni egyetlen különösségként. A telep házai helyükön maradnak, a toronyóra mindig pontosan az egész órát üti, és ha valaki számolni akar, azt mondják neki, hogy: menj le a lépesi piacra, ott számolj, hány krumpli is kell a levesetekbe.

A másik így: a rendszer önkorrekcióba lép. Nem úgy, ahogyan a tudósok képzelik, hanem úgy, mint a hó. Mindent beborít, legalábbis egy időre. Egyenlővé teszi a lábnyomokat és a gödröket, a jóindulatot és a bűnt. Aztán elolvad, és ami alatta van, kicsit más helyen kerül elő, mint ahol tegnap volt. Aki figyel, észreveszi. Aki siet, az nem. Én figyeltem. A térképemen a folyó kanyarulata fél fokkal beljebb hajolt, mint tavaly; az iránytű mutatója kicsit másképp fordult; és ha a kocsmában a pult lapját végigtapogattam, az erezet is más történetet mesélt.

Egyszer, jóval később, a lépesi postán átadtak nekem egy barna borítékot. Nem volt rajta feladó. A kéz, amelyik a levelet írta, vékony, de kitartó lehetett. Nem nőies, sem férfias, inkább olyan valakié, aki folyóparton ceruzát hegyez. A borítékban egyetlen lap volt, rajta meg a képlet, amit a gépházban láttam. Alatta három sor.

Az eltérés az emberi tényező.

A hiány a világ szokása.

A hóegyenlet nem a havat írja le, hanem az embert, aki a havat nézi.

Amikor a meséléssel idáig jutok, a férfiak a kocsmában felhúzzák a szemöldöküket. Aki alázatosabb, csendben bólint. Aki vitatkozna, mond valami okosat a véletlenről. Én csak annyit teszek hozzá: ha az ember élete ki van számolva – márpedig a molnár is számol, a pap is, meg a kofák is –, akkor a számolás nem a világ rendje, hanem az óvatosságé. Sőt: a félelemé. A félelem pedig nem egyenlet, hanem inkább időjárás: jön, elmegy, dühöng, felenged, és ha marad is, mindig más alakot vesz fel.

Aztán a lajbitépő kályhájában új rönk kap lángra, és a kinti sötétben valaki halkan elindul a kolostor felé vezető úton. Sosem kérdezem meg, hogy ki az. A neveket itt a táj adja, és a táj is veszi el.

Abrudán Mojzes vagyok.

És ha valamit megtanultam számos térképemből és a szelek mindig változó irányából, az annyi: a hó mindent elmond, ha van időd kivárni, amíg elolvad.

‍