.svg)
Apát ír a vers
Szobám négy fala közt, fénytelen, tompa
ragyogás. A nagy utak elmaradtak, nem
volt örök, amit annak hitt bennem az Isten.
A mögöttem hagyott évek, mint kipusztult fajok
kavarognak a darwini mennyben. Úgy teszek,
mintha mindent tudnék a borzongató éjről,
amelyben újra és újra csak vendég vagyok,
hogy egy nap váratlanul, fizetés nélkül lelépjek.
Minden elmúlik és nem múlik el semmi,
de a mulandóság megszépíti a ráncos valóságot,
szakadó sóhajokat köt össze a költészet csendjével.
Elég, ha lehunynak szemeim, máris mozdulatlan
minden, csak egy cérnavékony, szélcibálta alak
tétovázgat az aranyba mártott leveleken utánad.
Sosem csordogált bennem prófétavér,
és nyomot sem hagyok szerelmünk
haván a fejvadász emlékeknek. Mielőtt elnézek
arcod mellett a szabadság horizontja felé,
hosszan bámulom a szemed. Ne félj, amit elviszek
belőled, visszaadom az örvénylő, tavaszi ragyogásnak!
Pacsirták cérnaszálon
A költészet ócskaságokból barkácsolva segít
elfeledni, hogy létünk részegen összehányt
rozsdatelep, amit folyton továbbpasszolunk
a jövőnek, színes utópiákba csomagolva, hogy
csináljon vele, amit akar, mert nekünk, bár ezt
senki sem fogja bevallani, bébi, nem sikerült.
Abban rejlik minden ígérete, hogy női bokaként
megvillantja a rozsdamarta világ rejtett szépségét,
a korrózió romantikáját, az egymásra dobált,
esetleges zajok és csendek megkomponált
összefüggéseit. Hónapok óta hallgatom, ahogy
hallgatsz, már nem szólnék, de szavaim
mintha csak maguktól hagynák el a számat, hogy
átpártoljanak hozzád és befészkeljék magukat
a némaságodba, mint anyja ölébe egy görbülő
szájú kisfiú. Hiába próbálom elhallgattatni a hallgatásod,
mert az nem mondani-nem-tudás, inkább a szavak
visszavétele, végletekig felfokozott bőbeszédűség.
Egymás hegyén-hátán heverő hangok némasága
egy halott nyelvjárás visszhangzó csöndjében.
Kifordított felhő
Nem várod a reggelt, várod az estét.
Nem várod az estét, várod a reggelt.
Reggel van, este van, harangozik az elbeszélés
szelleme. Nem vársz este, de vársz engem reggel.
Nem vársz reggel, de vársz rám este,
még akkor is, ha dél van, még akkor is, ha nincs dél,
sem este, sem reggel, ha megérint
Isten időtlen nemléte, az elbeszélő halála.
Érte szól a harang, érte harangozik az elbeszélés
szelleme, miközben eléri a reggel a delet, a dél az estét
vagy elűzi a dél a reggelt, az este a delet.
Reggel messze vagy, de este közel. Reggel közel
állsz és este távol. Annyira távol vagy, hogy a közelséged
fáj. Olyan közel vagy, hogy a távolságod perzsel.
Csendben van, amikor beszélsz, és kék mindenség,
amikor hallgatsz. Semmire vágyó kék mindenség a szerző.
Télffy Ármin 1996-ban született Budapesten, a budapesti PPKE magyar–angol szakos hallgatója.
