Arabeszk (Borsodi Lacinak, laudáció helyett)

Ahová én viszlek,

istenek és világok

halnak, megszületnek –

Én vagyok a mindenben,

bennem vannak mindenek

– írod Kaland című versed utolsó szakaszában, és én, suta laudáló találónak éreztem ezzel az idézettel indítani, mert úgy gondolom, hogy önvallomásként is értelmezhető a fenti néhány sor. És aztán, mint igen jól tudod, hiszen nem egy hasonló szöveget kellett írnod pályafutásod során, a szegény laudálónak folyton kapaszkodókat kell keresnie, és egy cseppet sem könnyebb a dolga, mint a díjazottnak, aki ugye most csak ül, és fogadja a gratulációkat, amit igen helyesen tesz. Ezért hát először is gratulálni szeretnék én is, úgy gondolom, hogy ezzel a kitüntetéssel nemcsak a szakma, hanem valamiképpen az olvasóközönség is honorálni szeretné azt, amit immár több évtizede „asztalra teszel”. Gondolok itt nemcsak remek prózaverseidre, hanem tűpontos kritikáidra és az esszékre, tanulmányokra is.

Próbáltam valamiféle listát összeeszkábálni arról, hányféle Borsodi L. Lászlót ismerek: a költőt, aki nem sértődik meg azért, mert remek prózaverssorozatát a Helikon hasábjain simán prózaként kezeltem, azt az embert, akit Erdély-szerte, de talán kis hazánk határain túl is szeretettel fogadnak a ferencesek, a remekül érvelő irodalomkritikust, akinek tollára kerülni már önmagában is megtiszteltetés, vagy a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium magyar nyelv- és irodalomtanárát, akit a diákok szemmel láthatóan kedvelnek, s mi több, nem egy olyan fiatal alkotó van, akiknek indulását te egyengetted, segítetted. De valahogy mindezek fölé emelkedik az, hogy a barátomnak tudhatlak, ami megtiszteltetés, öröm és örökös meghatódás – és belefér ebbe átmeneti könnyezés és nagy nevetések, időnként dalolás is, talán elárulhatom itt és most, hogy nálad szebben kevés székely költő énekel, és mellé még táncolni is tudsz, de ez talán most nem idetartozik – bár ének és tánc az öröm tartozékai inkább, és ma, remélem, örömteli, boldog napodat éled.

A listát mindenképp Baka Istvánnal folytatnám, akinek költészetéről vajmi keveset tudtam, míg meg nem ismertelek, és míg el nem olvastam a versek mellé Maszk és szerepjáték. Baka István költészetei című, a Kalligram Kiadó gondozásában 2017-ben megjelent doktori disszertációdat, amelyhez persze kis szégyenem is társul, hiszen azt terveztem, majd egy nagyinterjúban „beszéljük meg” – de ezt addig halogattuk, főként alulírott miatt, hogy azóta két újabb prózaversköteted is megjelent. Ez utóbbiak kevés megnyugvást hoznak az emberre, ám annál több kérdést ébresztenek, és nem tudom, más hogy van vele, de engem önvizsgálatra és elmélyülésre sarkallnak. Most persze a legegyszerűbb az lenne, hogyha szótlanul megölelhetnélek Téged, de az égiek és főként a földiek úgy keverték a lapot, hogy nem tehetem, de be fogjuk pótolni, ígérem. Nagy hazugság lenne, ha azt állítanám, minden leírt sorodat olvastam, és már mindent tudok arról a költészetről, amit művelsz. Nem, nem tudok semmit, vagy nagyon keveset, ám folyton tanulhatok, például a repülési technikákat mikrokozmoszok, szavak és kifejezések, érzületek és tapasztalások, emlékek és felismerések között, hogyha fellapozom a Feljegyzések a földről (2012), a Parton (2013), az Utolér, szembejön (2016) című köteteidet.

„A prózavers az a ház, amelyet a magam tervei alapján építhetek fel, az alapoktól a kéményig, amelyben jó vendég lenni, vagy amelybe jó hazatérni ” – mondod egy interjúban, és ennél jobban talán senki más nem tudná megfogalmazni, hogy miért a prózavers az a forma, amelyben az a gondolati és érzelmi arabeszk, „ami” Borsodi L. László, ki tud teljesedni. A Szétszórt némaság című köteted, amely 2018-ban az Erdélyi Híradó gondozásában jelent meg, valódi reveláció volt, és gondolom, nem csak bennem, olvasóid hosszú sorában indított el valamiféle késztetést arra, hogy megvizsgálják a ki vagyok, honnan jövök, merre tartok örökzöld kérdését, ám kibővítve ezt azzal, hogy kik voltak felmenőim, ők hogyan éltek és aztán haltak, mit hagytak örökségül szavakban, szokásokban, hajszínben vagy éppenséggel hangban. Szintén a Szétszórt némaság hívja fel a figyelmet arra, hogy baráti kapcsolataink oly törékenyek és főként tünékenyek, oda kell figyelnünk egymásra, míg ezt a Földet tapossuk, ugyanazon időben, mely idő illúzió, és az a rossz szokása, hogy elillan éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Estére megöregszel – ám reggel újra fiatalon ülsz majd íróasztalodhoz, és elnézed a somlyói udvaron ugrándozó barázdabillegetőt, a harangok szólni fognak a megszokott órákban, és talán, majd délután, ha elég meleg lesz hozzá, kiballagsz a Barátok Feredőjéhez, és be-belógatod a lábad, mert a vidék, ahonnan jössz, elvarázsolt vidék, tündérek kertje, de most emberek lakják, költők és barátok. Legyél elnézéssel e kusza arabeszk iránt, és erre kérem a tisztelt ünneplő közönséget is.

Gratulálok tiszta szívből még egyszer – vivát Borsodi Laci, vivát!

Fekete Vince és Márton Evelin laudációi a Méhes György – Nagy Elek Alapítvány által támogatott Méhes György-díjak budapesti, a Petőfi Irodalmi Múzeumban lezajlott ünnepi átadásán, illetve az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten a Méhes György-díjasok tiszteletére, a kolozsvári Bulgakov Kávéházban szervezett eseményen hangzottak el. Király László Temesi Ferenccel megosztva részesült a frissen alapított Méhes György Életműdíjban, Borsodi L. László az Erdélyi Magyar Írók Ligája Méhes György-díját vehette át Estére megöregszel című kötetéért. A Méhes György-debütdíjat megosztva a kolozsvári Bréda Kör és az ugyancsak kolozsvári Hervay Klub képviselői, Nagy Zalán és Péter Blanka vehették át Budapesten.

‍