Arról, hogy mi ünnep (versek)

Arról, hogy mi ünnep

Alkonyatkor szélesebbre nyílnak a kapuk.

Kosarakban krizantém,

gerbera, a fehér mécseshegyek.

Gyászunk terebélyes és egyszerű,

búrát képez körénk illata.

Varjak szállnak a csontszín hó felett,

nem gyújthatok gyertyát,

a húgom kikapja kezemből.

Helyette a fákon ülő halottakat nézem,

lógatják lábukat.

Szépek és némák, mint az ismeretlen.

Menetelünk a hóban,

ragyog a deres reticella a fákon.

Ágaik, mint száz lándzsa, dühösen

szúrnak az ég felé.

Nincs bocsánat, nincs kegyelem.

A Nap végleg lement,

a mécsesek felviláglanak.

Magamba szívom a

ravatal tömjénében ázó

örökzöldek sötét szagát.

Ilyen lehet az öröklét majd,

ében vásznú fényár.

A világ végül egy szagos, egyszerű faoltár,

amit minden jövő újraszentel.

Egyiknek sincs igaza,

és mind ugyanarra vágyik.

Változatok szónélküliségre

           I.

Néha azt hiszem, szavak se kellenének soha.

Elég az, hogy hunyorgunk a Nap alatt.

Hogy szeretlek, és rád bízom mindenem.

           II.

Ő elment, a térded lila és fáj.

Fejedet a vállamra hajtva zokogsz.

Hogy tehette, kérdezed.

Nem tudok olyat mondani, amivel ne bántanálak.

           III.

Álltok a Napon.

Megtörve és egyenesen álltok.

Nem tudok értetek mit tenni.

           IV.

                          Gyöngyinek

Vagyunk a levegőtlen ültetvényben.

Te engem nézel, én téged.

Mindketten egy harmadik után vágyunk egymásban.

           V.

Dühében asztalra csap,

vérben forognak vizes szemei.

Körbenézek. Gyerekek ülnek

homlokukat tenyerükbe hajtva.

Nem tudok rájönni,

végül megölni akartam vagy megölelni.

           VI.

Nyílt az ajtó, és te jöttél.

Én, mint egy őzgida, esetlenül.

Már csak az álmaimban talállak,

te drága kincsem, hova tűntél.

           VII.

Egy szót sem írok le soha többé.

Ha kinézek az ablakon, látom a fenyegető jelt,

a keresztet világítani az égen.

Mi mást mondhatnék ezen kívül?

‍