.svg)
„Fűben heverésző
nőstényálmok kelletik magukat.”
Sziveri
Nyár van kedves
méregzöld fények cikáznak a légben
mit is írhatnék magának ezen a tikkasztó
augusztus végi délutánon
kit mindig csak addig ölelhetek
míg a lélegzet a tökéletességről
óriás szappanbuborékot nem formáz
aztán hirtelen elillan
csak halványpiros illat marad magából
Ez a szerelem nem éli meg
a hétköznapok tökéletlen sóhaját
jó is hogy nem lát
másnapos félmosollyal a számon
szürke bőrrel
üveges szemekkel
amint a hűség alkímiáján töprengek
ki gondolta volna
hogy egyszer erről is írni fogok
állok árván a kókadó délután
poshad vizű tavában
az érzés hasonlít
egy rózsaszín szerelmes versre
amit gyakran likeolgatnak
pihebőrű hosszúcombú lányok
akikre minden férfi vágyik
nevetek magamon
ezen az érzelgős szerencsétlenségen
miközben bokámat csiklandozzák
az aprócska síkos emlék-kavicsok
Milyen jó kedves
hogy az estéket sem látja
amikor magért csinosodom
egy leharcolt külvárosi futópadon
s közben elképzelem
ha pár kilóval kevesebbet nyomna a mérleg
szorosabban ölelne
tán az időtlenségig is el
nem mesélne többé volt szerelméről
maga biztos nem szokott rémálmodni
másképp nem akarna nekem
hideg verítékes hajnalokat
ilyenkor szívesen elfelejteném
mint a kagylóban a mosatlant
vasárnap reggelenként
ha a nőmhöz átmegyek
s szomjam onnan oltom
hol barackédes nedűk
feneketlen kútja forr
Az éjszakák kedves
a hüvös ajkú rózsák ringnak
mint fehér orchideák kelyhében a csönd
elhallgatom sokszor hajnalig
e szokatlan monotóniát
minden olyan nyugodt
a zivatar nem szaggatja szét
a sötét árbocán táncoló illatát
Az illatáról sokszor írok mostanában
ilyenkor illóolaj-versek lakják be a városokat
ahol mindig másképp szeretkezünk
biztos ezt is mondták már magának
vagy valami hasonlót
pedig higgye el
én nem tudok hazug csók-ornamentikákat
festeni a bőrére
Folyton álmokat szövök egy-egy
hosszúversben
dédelgetem ezt a mézszemű délibábot
mint valami buta kamasz várok magára
már egy kötetrevaló ilyen magánversem van
ezek a szikár lázbetűk folyton arra bíztatnak
nem érdemes kibolondulni magából
Amikor nem ölelhet a hangjával
selymesre simíthatná néha libabőrös hátam
tudja ahogy szokta
csak most nem a kezével tenné
vagy legalább virtuálban
megdicsérhetné az új ruhám
ez a gombnyomásnyi idő
elég nekem több hónapnyi
mosolygáshoz
A minap a vonaton elnyomott az álom
amint az öregszemű székely éjszakát
kettészelte a románkék szerelvény
pillanatokig úgy rémlett magához utazom
aztán ébredéskor vacogni kezdtem
ezek a hegyi nyári mínuszok
kegyetlenebbek a magánynál is
Képzelt sálakkal melegszik az éjszaka
hegyek sebhelyén nyöszörög a Hold
hallom a csillagtestek fájdalmát
betakarózom az űrbéli tájjal
itt már nincs miért lelkesedni
hiába mesélnék magának erről a tájról
A világháló áldomása
hogy reggelente idegen
nálamnál rondább nő
arcában moshatom meg a magamét
összevetem a képességeimet amazzal
józan pillanataimban azon nevetek
hogy ez már kissé túlzás
minden szerelemből
aztán megnyugszom lányok üde mellén
néha odaképzelem magát is
ha túl finoman ölelik egymást a nyelvek
Nyár van kedves
a dombmenti város partján
félmeztelen lányok barnulnak
hosszú fűtakarókon
pocakos férfiak kenik napolajjal hátuk
fűnektárt csapolnak a szakadt szárnyú
méhek
elnyúlok a metropolisz vörös szívében
ordítanak fülembe óriás buszordasok
Nyár van kedves
s e ragyogásnak higgye el
semmi tétje
cigipénznyit nem érnek
lelkem hű bársonyfodrai az éjszakák
évszaktalan lett az idő
egysíkú hajnal
néma átmenet
Azért még várok magára
egy keveset itt a téren
hol egymásba harapnak
a tornyok árnyékai
megjegyezték mozdulataink
amikor legutóbb erre jártunk
akkor is nyár volt
kicsit üdébb
kacagóbb
mint ez a fonnyadt arcú
mélabús augusztus
nem tudok újat mondani
magának
kialvatlanok
morcosak
lettek az ékezetek
nincsenek kedves
jó szavaim nekem már
semmiféle szerelemre
