A tigris, a mókus és a vándorpatkány
XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 21. (947.) SZÁM – NOVEMBER 10.
Sorsodból, ha éppen akarsz, csinálhatsz példázatot, de hát az sem bizonyos, hogy többet ér, ha mások csinálnak belőle.
Csukás István
Az autofikciós munkák elterjedése kissé kiszorítani látszik az olyan – főként hétköznapi – történeteket, amelyekben az elbeszélő „személye” nem egyezik meg a főszereplőjével. Benedek Szabolcs Tényleg szeretem a jalapeñót – és más történetek című novellagyűjteménye nem ül fel a kortárs irodalmi trendek hullámára: egy olyan klasszikus narratív hagyományt örökít át, ami a lehető leghatékonyabb módon képes életünk apró-cseprő mozzanataiban is megtalálni a nagy jeleneteket. Az évek során különböző folyóiratokban megjelent szövegek három ciklusba rendeződnek, amelyek közül az első kettő – Zakkant az egész világ, Ki ad karácsonyra festményt ajándékba – kivétel nélkül napjainkban játszódó élet- és krízishelyzeteket mutat be.
A tigris és a mókus című nyitószövegben Sára férje bejelenti, hogy más nőbe szerelmes, de a gyermeknevelésbe menekülő asszony továbbra is azon töpreng, hogy kisfiuk születésnapjára melyik címadó plüssállatot vegye meg. Balázs tovább ecseteli titkos viszonyát, de felesége „minek is figyeljen oda, ha ez a történet nem róla szól” (14.). A Nyárdélután a tóparton fásult főszereplője „még kinyírni is unja magát” (47.), a Nem vagyok nyár típusú irodistája abban leli örömét, hogy ételt csór magának hazulra, és A zarándok prostituáltja plusz költségnek számolja fel a csókot, miután visszatér egy távoli lelkigyakorlatról. A kiégett és/vagy életközépi válságban sínylődő szereplők képtelenek szakítani az emberi kapcsolataikat meghatározó mérgező mintákkal, nem látnak ki a monotonitás mindent felőrlő semmitmondósága mögül, és nagy rohanásukban legtöbbször észre sem veszik saját nyomorukat.
Benedek – kíméletlen iróniája ellenére – mégis nagy empátiával fordul blazírt és gyámoltalan szereplőihez: nyelvileg is teljes mértékben szolidarizál velük. Sallangmentes, köznapi beszédüket alulpoetizált prózanyelvében tükrözi. Poétikai megformáltság helyett kollokviális fordulatokkal, nyelvi feszültség és metaforikus rétegzettség helyett pedig lecsupaszított közlésmóddal találkozunk. Először arra gondolhatnánk, hogy tudatos nyelvhasználat ez, hiszen a rövid forma dramaturgiai sűrítése gyanánt alkalmazandó valamiféle narratív leegyszerűsítés – de jelen esetben ilyesmiről nem beszélhetünk. Ugyanis a kötetben szereplő novellák anekdotikus jellegük ellenére javarészt formájukon túlmutatva terjengősek. Gyakran fordulnak elő indokolatlan túlírások – „Vagy száz méterrel arrébb a fizetős partszakasz majdnem üres volt, ám a szabadstrandon ilyen időben is nyüzsögtek az emberek. Helyet legalábbis alig lehetett találni” (43.) –, parttalan, a cselekményhez nem feltétlenül kapcsolódó, a dramaturgiai feszültséget óhatatlanul oldó kitérők –„(...) ahonnan egy kisbaba nézett vissza rá. Helyesebben nézett volna, ha nem alszik. Ez a kisbabáknál gyakori szokás, Krisztina mégis meghökkent” (39.).
Ezek a narratív zsákutcák elterelik a figyelmet a tényleges cselekményről, de sokszor az elúsztatott, tétova zárlatok hiányérzetének is megágyaznak. A nyelvezet és a történetmesélés nem hoz létre semmiféle önálló esztétikai teret, az anekdotikusságot pedig a kötetet végigkísérő nyers humor is tovább erősíti. Bajor Andor Irodalmi lexikonjában azt állítja, hogy az anekdota „az életből merített elbeszélés, amely abban hasonlít az élethez, hogy nem tudni, honnan jön és hová tart.” Akárcsak Benedek céltalanul sodródó, esetlen szereplői, akik eletük derekán hajszolják a boldogságot egy húzósabb válás közben vagy után – legtöbbször felszarvazva aktuális partnerüket.
A Zakkant az egész világban két fivér lakást bérel, hogy legyen hova felvinniük titkos szeretőiket, a Befejezem, amit te félbehagyszban Petiék újszülött gyermeke kísértetiesen hasonlít az apa legjobb barátjára, és a Szar most a szeretőknek című írásban még megtörténése előtt kudarcot vall a régóta tervezgetett házasságtörési kísérlet. A hűtlen korporatisták és csalfa háziasszonyok történetei kissé kiszámíthatóak, a bőbeszédűség nem kedvez a csattanóknak, az esetleges csúcspontok által kiváltani kívánt hatásoknak, langyos befejezéseket kölcsönözve a novelláknak. Fejünkben visszhangozzanak tehát Kosztolányi intelmei: „Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.”1
Az első két ciklus köznapi krónikái közül egyetlen szöveg mégis emlékezetes marad számomra. A 4D egy, a szülőség küszöbén álló irodalmár pár lassú és kínkeserves elhidegülését mutatja be. A férfi külföldi kutatómunkájának ideje alatt intim viszonya a várandós nővel végképp megromlik, aki így érzelmileg is egyedül marad a terhesség utolsó heteiben. A szívszorító epizód nyelvezete kimunkáltabb a ciklus többi darabjához képest, tempója feszes, dramaturgiája pontos. Benedek pattanásig feszíti az olvasó idegszálait – tehetetlenül merülünk el a nő fokozatos megaláztatásának történetében. Ösztönös, gyermeki bevonódást tapasztalunk, ahogy mélyebbre furakodunk a történet pontosan megrajzolt szereplői közé. Legszívesebben igazságot szolgáltatnánk, megváltoztatnánk a végkifejletet, „ugyan mi baj lenne?” (163.) Persze ezzel összeborzolnánk a történet gondosan egymásra illesztett rétegeit, intelligens kompozícióját, szépirodalmi tétjét. Jobb tehát, ha békén hagyjuk ezt a nagy mesterek kéznyomát viselő novellát.
A Más történetek címet viselő, harmadik ciklusba rendezett novellák üdén hatnak. Kissé elrugaszkodnak a hétköznapi epizódoktól, illetve megtelnek abszurd, mágikus realista elemekkel, de akad olyan szöveg is, ami a krimi, a horror vagy a tudományos-fantasztikus irodalom zsánerével kacérkodik. A szövegek nyelvi megformáltsága – és annak esetleges hiánya – itt sem különbözik. A szereplők ezekben a történetekben is szexuálisan túlfűtöttek, alpárian nyilvánulnak meg, és többnyire boldogtalanok, ugyanakkor a különböző szüzsék logikai követelményei felülírják a hétköznapi dilemmákkal való bíbelődést. A Négy magyar gól Wolverhamptonban Anglia ellen című szöveg a ciklus legsikerültebb munkája. Párhuzamosan írja le a magyar labdarúgó-válogatott 2022-es wolverhamptoni győzelmét egy hidegvérű gyilkos szemszögéből, aki nem mellesleg focifanatikus. Könnyűvérű barátnőjével sajátos játékot játszanak: a nő aktuális udvarlóit, szeretőit teszi el láb alól, mire párja újabb áldozatra veti ki hálóját. A novella kellően feszes, nem lövi le a poént, tehát dramaturgiailag „rendesen” fel van építve, és nagyszerű párhuzamot von a focimérkőzés meg a krimi között – Benedek remekül teremt atmoszférát, otthonosan mozog a zsánerirodalomban.
A Nézd meg a malacokat! házaspárjának lakását démoni vándorpatkánysereg lepi el, mert: „Hajnali három. A szellemek és démonok órája” (259.). Bármennyire is nevetségesnek tűnik a zanzásított történet, a szerző pont annyi információt adagol – jókor és jó helyen –, hogy a horrorsztori kellően hátborzongató legyen. A férj című novella váratlan sci-fi eleme szinte humorossá lényegíti át az addig csak sejtető, feszült történetet, és A második fanyűvős sztori szinte annyira komolyanvehetetlen, mint amennyire rémisztő – a szerepjáték miatt gyilkoló férj pánikrohamot kap, miközben egy titokzatos lény a fa tetejéről figyeli.
Benedek Szabolcs nem nyelvi bravúrral vagy allegorikus beszédmóddal igyekszik megragadni az olvasót. Történetei napjaink eszeveszett rohanását, a ma emberének robotikusságát igyekeznek életképekkel, válságepizódokkal szemléltetni. Téveteg szereplői esetlenek – akárcsak mi magunk – és jócskán erkölcstelenek. Ha pedig az olvasó véletlenül magát látja bennük, nem kell megijedni, mert „tudjuk, hogy nem az egyén, de maga az emberiség sincs soha állandóan saját legjobb színvonalán”.2
Benedek Szabolcs: Tényleg szeretem a jalapeñót – és más történetek. Atheneum, Budapest, 2026.
Jegyzetek
1 Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról. Pesti Hírlap, 1932. november 27.
2 Lászlóffy Aladár: „Gloria in extremis!”, In: Korunk, 1997/7., 73–78. o.