Ferencz S. Apor: Kettős portré házzal és kutyával
No items found.

Az élet, amely nem akar élni – Kertész Imre regényeiről

XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 17. (943.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
Ferencz S. Apor: Kettős portré házzal és kutyával

Korunk kollektív képzelete képtelen kivergődni a növekedés igézetéből. Az önmegvalósító, nagybetűs Ember humanista képzetéből, amit Auschwitz szétzúzott, ennyi maradt: kényszeresen fejlődni a globális komfort felé, még ha tudjuk is, ez egy újabb tömeges kihalási eseményhez vezet. A legtöbb, amire eddig futotta, hogy a növekedést átkereszteltük fenntartható fejlődéssé. Mintha a szükségszerű növekedés és az élet fogalmainak fatális összetévesztése nem puszta menekülés lenne, ahol rég nem az a kérdés, hogy mi felé tartunk, hanem hogy mi elől menekülünk.

Kertész Imre regényei (Sorstalanság; Kaddis a meg nem született gyermekért) ebből a képzetből olvasva igazán nyugtalanítóak. Mert lényegi, hogy megmutatják, hogy nem engedik nem látni: a haláltáborok nem valamiféle történelmi anomáliák, nem az emberi szellem kiteljesedésének megmagyarázhatatlan megbicsaklásai, hanem társadalmi rendszerünk logikus és szélsőséges lehetőségei. Van folytonosság demokrácia és totalitarizmus között, aminek a tüneteit ma is tapasztalhatjuk, amikor demokratikusnak tudott államok saját állampolgáraik ellen fordulnak (mintha más állam polgárai vagy, ne adj Isten, állam nélküli emberek ellen fordulni nem lenne ugyanakkora botrány), vagy amikor a globalizált világunk egy új, kollektív ellenséget, sőt bűnöst próbál meg éppen kitermelni a muszlim közösségekből és a vándorló emberek tömegeiből, mintha azok ellenállnának a civilizációs fejlődés történelmi folyamatának. Azonban ezek a regények nem merülnek ki a történelmi figyelmeztetésben, abban, hogy rámutatnak: a megmagyarázhatatlannak tűnő embertelenség sosem puszta anomália; hanem egy sokkal intimebb kérdést is megbolygatnak, azt, hogy mégis mi a viszony az ember és a saját élete között.

Pedig lehetett volna olyan Auschwitz-regényt írni, amely beágyazódik a fejlődéseszme neurotikus szükségszerűségébe. Elég lett volna annyi, hogy Köves Gyuri helyett Citrom Bandi mondja el a történetet, a tragikus hős, aki egy pillanatra sem veszíti el az élni akarását, aki mindvégig megőrzi életerejét, aki másokon is segít, sőt életeket ment, például a Gyuriét is, de aki emberfeletti erőfeszítései ellenére sem képes szabadulni, akit elpusztítanak, de aki mégis tovább él azokban, akiket élni segített. Ki tudja, hány hozzá hasonlatos hős lehetett a között a hatmillió embertársunk között, és ki az, aki ne kívánna inkább egy ilyen történetet.

Egy történetet az ember győzelméről.

De ezekben a regényekben fontosabb a megértés, mint a ragaszkodás az ismerős és megerősítő narratívákhoz. Mert a kérdés az, hogy az emberi lét és a történelem határtapasztalatának megértéséhez valóban elegendő lenne áthelyezni egy tragikus bildungsromant a koncentrációs táborok terébe.

Citrom Bandi és a Tanító Úr megtestesült csodák a haláltáborok világában. Viszont már az elbeszélők perspektívája is mutatja: az embertelenség állapotában az embertől emberfelettit elvárni minimum naivitás, de talán erőszak is, holott mint váratlan, mint csoda, bármikor bekövetkezhet. De Kertész regényei nem a csoda regényei. Hiszen ha nem értjük magát a helyzetet, amelyben a csoda megjelenik, akkor magát a csodát sem tapasztalhatjuk teljes valójában. Éppen ezért ezek a művek a tábor és a tábort lehetővé tevő társadalom regényei, és ezért nem indulhatnak ki se a csodából, se a tragikus hősből, se az Emberből, csakis abból az életből, amely már nem akar és nem is tud élni. És innen adódik az igazán nyugtalanító kérdés, amely felfüggeszti a növekedésként értett életparadigmánkat, amely rámutat a növekedés és a fejlődés kellős közepén tátongó ürességre, hogy mégis hogyan fordulunk oda (akár másban, de főleg önmagunkban) ahhoz az élethez, amely nem akar, vagy egyszerűen képtelen betagozódni az élet „természetes” rendjébe.

Az élet akarása

Mit jelent akarni az életet? Hogyan értjük a Kaddis ismétlődő litániáját, hogy „ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt…”1?, Mit értünk az alatt, amikor Kertész azt állítja, hogy a haláltáborok eseményéből hallatlan tudás fakadhat fel?

Úgy hiszem, ennek a tudásnak az egyik eleme éppen az a paradoxon, az a szürke zóna, ahol az élet akarása és az élet felfüggesztése megkülönböztethetetlenné válik. Ezt a zónát leginkább a tábor tere teszi láthatóvá, viszont a tábor perspektívájából nézve (és Kertész regényeiben ez a perspektíva az igazán felkavaró) a táboron kívüli élet is hemzsegni kezd az ilyen szürke zónáktól. A Sorstalanság első mondatában, az első bekezdésében már ott sűrűsödik az egész regény: iskola, engedély, rend, munkaszolgálat. A hierarchiába szerveződő engedelmesség olyan rendszerei tűnnek fel, amelyek már az akarat feltételezése előtt megszabják az élet normális és természetes és követendő menetét. Köves Gyuri pedig alá is rendeli magát ennek a rendnek, megtesz minden egyes lépést, amit elvárnak tőle, mintha az élete valóban csak sorban állás lenne, várakozás egy külső parancsra.

Mit jelent tehát az ő esetében az élet akarása? Hiszen Köves Gyuri valójában egy jó gyerek, akinek csak annyit lehetne felróni, hogy nem interiorizálja elég lelkesen a rendhez való igazodás vágyát, hogy túlságosan semleges marad, aki még az apja eltávozásakor sem elég szomorú. Mintha eljátszaná a rá kiosztott szerepet, csak nem elég hitelesen. Alkalmazkodik és engedelmeskedik. Normál esetben hívhatnánk ezt a megszokott társadalmi élet akarásának, ahol a gyermek becsületes és értékes tagjává akar válni közösségének, miközben lépésről lépésre haladunk a rend rendkívülivé válása felé, ez a folyamat pedig elvezet egészen a „muzulmánig”, addig az életformáig, amely élet már nem törődik semmivel, saját túlélésével sem: „Hideg, nedvesség, szél vagy eső nem zavarhatott többé: nem jutott el hozzám, nem is érzékeltem. Még az éhségem is elmúlott; továbbra is elvittem a számhoz, amit csak találtam, minden megehetőt, de inkább csak szórakozottan, gépiesen, szokásból, hogy úgy mondjam. Munkánál? – már a látszatra sem ügyeltem. Ha nem tetszett nékik, hát legfőbb megvertek, s ezzel se árthattak igen, így is csak időt nyertem: már az első ütésre sietősen mindjárt a földre heveredtem, s a többit már nem éreztem aztán, mivel elaludtam közben. (…) Itt akarok-e megdögleni, nem akarok-e tán hazakerülni? – kérdezte (Citrom Bandi – beékelés Sz. A.), s nem tudom, mi választ olvashatott le arcomról, de én az övén egyszerre valami megrökönyödést, valami riadalomfélét láttam, olyfajtát, mint amellyel általában menthetetlen bajhozókra, elítéltekre vagy, mondjuk, járványok hordozóira nézünk: akkor is jutott eszembe, mint is vélekedett egykor a muzulmánokról.”2

Kövest a normalitásban elsajátított engedelmesség, a túléléshez szükséges alkalmazkodás juttatja el abba az állapotba, ahol már nem akar felkelni, ahol már enni is alig bír. Ebből a szürke zónából nézve pedig az életrend megszokott akarása éppen az élet tagadásába, a felszámolásába fordul át. A szakadék az olvasó és az elbeszélő perspektívája között nem csak abból adódik, hogy előbbi már ismeri a végkimenetelt, hanem ebből a szürke zónából is, hiszen az olvasó is hasonló módon él, mint az elbeszélő, megteszi a tőle elvárt lépéseket, vagyis akarja az életét, mégis Köves Gyuri minden egyes lépésénél azért rimánkodik, hogy állna már meg.

Tehát mit is jelent akarni az életet? Ha Köves Gyuri felől tesszük fel a kérdést, az élet akarása önmaga felszámolását jelenti. A Kaddis elbeszélője esetében a kérdés tükörképét kapjuk, ott egy olyan életről olvasunk, amely nem akar részt venni sem az intézményekben, sem a sikerre vagy sikertelenségre vezető munkában, és utódokat sem akar magának. A Sorstalanság alkalmazkodó önfelszámolásának az ellentétét kapjuk, ahol a felüvöltő NEM-ek, a visszatérő „ösztöneink ösztöneink ellen működnek” sorok, az élet megtagadásának monológja, mindezek éppen az élet igenlésébe fordulnak át, hiszen egy olyan állapotban, ahol az élet tulajdonképpen saját megsemmisítését termeli ki, ott az élet felfüggesztése, az élet megtorpanása valójában egy másik, megelőlegezhetetlen élet lehetőségének a fenntartását jelenti.

Természetesen felvethető, hogy Köves Gyuri esetében egy rendkívüli állapotról van szó, míg B. esetében nem. Viszont éppen a Sorstalanság első mondatai mutatnak rá arra, hogy a rendből milyen észrevétlenül nő ki a rendkívüli állapot, ahol a gyerekek egyszer csak nem iskolába járnak, hanem munkába, ahol a munka nem társadalmilag értékes tevékenységet jelent, hanem puszta megsemmisítést, ahol a szavak a régiek maradnak, csupán azok jelentése fordul ki magából.

A felfüggesztett élet

A korábban idézett részletben Citrom Bandi ránéz a minden életerejét elveszítő Gyurira, és nem egyszerűen a veszteséget látja, hanem undort érez. Az elbeszélő bűnözőhöz, fertőző beteghez hasonlítja önmagát. Mintha még a haláltáborba zárt nem-emberré tett embernél is lehetne kevésbé ember lenni. Mintha az élni nem akaró élet még nagyobb botrány lenne, mint maguk a táborok. Pedig Citrom Bandi nem a halállal szembesül, hanem az élettel, az élet egy határzónájával, amely előtt maga az élni akarás torpan meg. Köves a regény végén teszi fel a kérdést, hogy miként tudná ezt a tapasztalatot élete szerves részévé tenni, vagy ahogy a Gályanapló fogalmaz: „Az én »muzulmánom« dilemmája: hogy miként formálhat sorsot a saját determinációjából.”3 Itt nem csak arról van szó, hogy hogyan lehet feldolgozni egy traumát, hanem arról is, hogy mit kezdünk saját magunkban az életünk húsával, a bennünk élő állattal, amely megelőzi és meg is haladja tudatunkat, amely nem akar és nem is tiltakozik, amely abszolút módon kiszolgáltatott, de amely érdektelen saját kiszolgáltatottsága iránt – ami pusztán csak van.

Milyen etika és milyen élettechnika bontható ki ebből a puszta életből?

A Gályanaplóban Kertész az életkultuszt, a vágyat, hogy mindenáron éljünk, alapvető problémaként tételezi: „Az életkultusz többé nem őszinte, s ahol jelentkezik, mindig agresszív és dühödt jelleget ölt. Minden körülmények közt élni – ez a probléma, talán a probléma.” Valamint: „De milyenek vagyunk? Sem szabadok, sem determináltak; sem egyének, sem a történelem teremtményei, hanem minden elképzelhető és elképzelhetetlen szituációban élni képes – mindenre képes lények: épp ez a probléma.”4

Az élni akarást mint problémát láttatni talán a legbelsőbb intuícióinkkal megy szembe, de talán ez lenne az a hallatlan tudás, ami ilyen mennyiségű szenvedésből felfakadhat. A mindenáron élni ösztöne az, amely a puszta élet állapotába juttathatja az életet. De mi áll szemben ezzel az ösztönnel? A puszta élettel analóg magatartást kellene felvenni ahhoz, hogy az élet ne jusson el a puszta élet állapotába?

Giorgio Agamben állítja, hogy korunk kérdése nem a munka, hanem a munkátlanság.5 Főleg a skolasztika gondviselés (ökonómia) és a papi identitás fogalmaiból kiindulva határozza meg az instrumentális szubjektivitás fogalmát, amely a modern szubjektum alapját képezi.6 Olyan megosztott ágencia ez, ahol a konkrét egyén pusztán eszköz az adott cselekvés végrehajtásában, míg a valódi ágens a cselekvő egyén mögötti transzcendens, vagy a szekularizált világunkban a személytelen állam, intézmény, illetve vállalat. Agamben azt állítja, hogy a liturgiát végző pap (ahol az pusztán elvégzi a rítust, de a valódi ágens, aki a valódi hatást gyakorolja, maga az Isten) és a bérmunkát végző ember szubjektivitása analóg. Eszerint az egyén a munkájában nem vesz részt teljes életével, és nem is vállal teljes felelősséget érte, mivel nem ő a valódi ágens, pusztán egy akarat kivitelezője (melyet utólag természetesen lehet interiorizálni). Agamben alapvető kérdése nem az, hogy hogyan vállalhat felelősséget egy fiktív entitás, hanem hogy mi történik az egyén saját ágenciájával, amely eszközszerű létében felfüggesztődik. Innen válik érthetővé Agamben sokat hivatkozott és kritizált állítása is, hogy a modernitás biopolitikai paradigmája a tábor.7 Ez nem azt jelenti, hogy korunk embere a táborokhoz fogható nélkülözésben és szenvedésben élne, hanem azt, hogy az élete fel van függesztve a várakozás és az engedelmesség állapotában, akárcsak Köves Gyuri, aki megtesz minden tőle elvárt lépést egészen a „muzulmán” állapotáig. A kérdés tehát nem az, hogy a munka által hogyan tudom megvalósítani önmagamat, hogy hogyan tudom elérni a méltóságteljes életet, hanem a munkátlanság, az inoperativitás, hogy hogyan tudok úgy élni, hogy ne kövessek el erőszakot az életem azon része felett, amelyik nem kér ebből az életből.

A Kaddisban ezzel az inoperatív élettel találkozunk, amely kivonja magát az élet megszokott rendszereiből: nem áhítozik a sikerre, nem akar gyereket, sőt még otthont és birtokolható tárgyakat se. Ez a zsigeri vagy tudatos élettagadás Köves Gyuri életének továbbolvasásaként valójában az élet önpusztító automatizmusa elleni lázadás, ahol az élet feltartóztatása egy meg nem valósítható életlehetőség fenntartásaként mutatkozik meg: „az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, majd: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve”.8

Ugyanakkor itt nem az általános élettagadásról van szó, hanem egy bizonyos életformáról, az élet egy adott állapotáról. Kertész a Gályanaplóban úgy fogalmaz, hogy a huszadik századra egy sajátos magatartásforma (vagy életforma) honosodott meg; ugyan korábban is volt emberirtás, viszont: „a folyamatos, az éveken, évtizedeken keresztül rendszeresen folytatott és így rendszerré vált emberirtás, a mellette zajló úgynevezett normális, hétköznapi élettel, gyermekneveléssel, szerelmes sétákkal, orvosi rendelőórákkal, karrier- és egyéb vágyakkal, a boldogság vagy boldogtalanság érzéseivel, civil kívánságokkal, alkonyi mélabúval, gyarapodással, sikertelenséggel vagy sikerrel stb. stb.: ez, együtt a megszokással, a félelemhez való hozzászokással, a beletörődéssel, a legyintéssel, sőt az unalommal – ez már új: elfogadtatott. Bebizonyosodott, hogy a gyilkosság létformája élhető és lehetséges létforma: hogy tehát intézményesíthető.”9 A kérdés tehát nem az általános élet tagadása, hanem az, hogy az alkalmazkodás, az élet folytonosságának fenntartása valóban minden esetben önérték-e.

Vári a regény elemzésekor arra figyelmeztet, hogy hiba lenne a regényt és a regény elbeszélőjének mondandóját összetéveszteni. Értelmezésében a Kaddis egy polifonikus regény, ahol a polifóniát egyrészt az elbeszélő ironizálásai, önelbizonytalanításai adják, másrészt pedig a feleség szólamának betörései a monológba.10 A polifonikus regényként való értelmezéssel egyetértek, viszont az idegen betöréseket nem annyira a feleség közbeékeléseiben látom, hanem az elbeszélő szólamába beleüvöltő NEM-ek sorozatában. A fő szólam ismétlésekkel feldúsított áradása lényegében egy önmagát is elbizonytalanító reflexióhalmaz, ami egyszerre állít és neveti ki állításait, ami egyszerre kicsinyli le a világot és önmagát, ami folytonosan próbálja magyarázni a saját életét, de képtelen felülírni (ha egyáltalán akarja) a NEM-ek sorozatában feltörő erőt. A regény végén a feleségnek adott magyarázatban mindenre fény derül: nem Auschwitz hóhérai akadályozzák abban, hogy gyereke szülessen, hanem a felismerés, hogy az engedelmességet parancsoló apa képzete uralkodik a társadalmon, és a haláltáborok maguk is ebből a képzetből születtek. De maga a magyarázat mit sem változtat azon a zsigeri tényen, hogy valaki benne üvölti: NEM.

Ez a NEM az az inoperatív élet, amely átélte az engedelmesség, az élni akarás önfelszámolásba forduló útját. Ez az a NEM, amelynek életösztöne ellenösztönként kezd el működni, amely az élete lehetőségét úgy tartja fenn, hogy visszahúzódik belőle, miközben a lehetőségeit, hiszen a meg nem született gyermekéhez beszél, mégis felmutatja.

Éppen ezen lehetőségek miatt nem fordul át teljes aszkézisbe a regény. Habár az inoperativitást választja, azt nem valamifajta szükségszerűségnek való alárendelődésként teszi, azaz nem patologizálja magát. A lehetőségek felmutatása itt maga a szabadság, hiszen egy lehetőség megvalósítása és visszatartása egyaránt a szabadság mozzanatai.

Az elbeszélő megfogalmazásában a passzív áldozati lét véletlenszerűsége és az én túlélése körül gravitáló, célorientált történet egyaránt elvetendő: „Ennyi a történet, és ha igaz is, hogy életemet nem csupán a megszületésem önkényes véletlenjét követő további önkényes véletlenek sorozatának kívánom látni, mert ez az életnek bizony eléggé méltatlan szemlélete lenne, még kevésbé kívánom azonban úgy látni, mintha minden azért történt volna, hogy én életben maradjak, minthogy ez tán még méltatlanabb szemlélete lenne az életnek…”11 A mindenáron élni narratívája ez utóbbi felfogásba ágyazódik be, minden énértem történik, az én életem és az én túlélésem mindent igazol, míg a puszta véletlenszerűség mind a szenvedést, mind a menekülést esetlegesnek láttatja. Egyik narratíva sem teszi lehetővé a külső determinációk és a belső szabadság lehetőségei közötti átjárást. A Kaddis azonban egy harmadik formát is megjelenít, miszerint az élet nem véletlenszerűség, és nem is kiválasztottság, hanem felismerések sorozata: „Azt, hogy életemet többé ne csupán a megszületésem önkényes véletlenjét követő további önkényes véletlenek sorozataként lássam, mert ez (…) legalábbis az én számomra tűrhetetlen és megszégyenítően hasznavehetetlen szemlélete az életnek, amelyet ehelyett sokkal inkább a felismerések sorozataként kell és akarok látni, amiben a büszkeségem, legalább a büszkeségem kielégül.”12

Ezek a felismerések a szükségszerűnek tűnő történelemből úgy formálnak szubjektív igazságot, hogy közben magát a történelmet nem sajátítják ki egy személyes gondviselés vagy megváltástörténet képében. Ezek a felismerések, legyen szó akár Auschwitz megértéséről, a haláltábor és a társadalmi normalitás közötti összefüggésről, a szerelem megtalálásáról vagy egy lehetséges gyermek életéről, egytől egyig olyan epifániák, amelyek kifordítják önmagukból a szükségszerűként elgondolt sorsot. A Kaddis az inoperatív életet – mely az élet tagadása és az élet akarása közötti szürke zónában helyezkedik el – egy olyan életformaként mutatja fel, amely felismerések formájában saját történetté formálja determinációit.

Az élet akarása mint önpusztítás, és az élet visszautasítása mint az élet lehetőségének fenntartása, ma ugyanannyira releváns, mint a múlt században. Az idióta vagy félkegyelmű igazabb életre mutató alakjai már nem a joviális krisztusfigurákban jelennek meg, hanem az akár a muzulmánig eljutó passzivitás alakjaiban, akik alig beszélnek, akik nevetségeseknek tűnnek, banálisnak, botrányosnak, undorítónak. Korunk irodalma hemzseg ezektől a karakterektől, akár Krasznahorkainál, akár Han Kang „növényevőjében”, akár Arundhati Roynál. Ezek azok a karakterek, akik a növekedés igézetében, a gyarapodás szükségszerű automatizmusában ki merik mondani: ha ez az élet, akkor ezt nem akarom élni. Ez az inoperativitás ugyanakkor közel sem aszkézis, sokkal inkább új életformák forrása, amelyekhez az első lépés, hogy ne a világ temporális rendjéhez alkalmazkodjunk, hanem saját magunkból bányásszuk ki a saját felismeréseinket.

A kérdés tehát velünk marad: megéri mindenáron élni? És mit kezdünk azzal az élettel, akár önmagunkban, akár másban, amelyik azt mondja, hogy NEM?

 

Jegyzetek

1                  Kertész Imre, Kaddis a meg nem született gyermekért. Magvető, Budapest, 1990. 5.

2                  Kertész Imre, Sorstalanság. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. 138–139.

3                  Kertész Imre, Gályanapló. Magvető, Budapest, 1992. 20.

4                  Uo. 12. és 62–63.

5                  Giorgio Agamben, The Use of Bodies. (ford. Adam Kotsko), In. Uő, The Omnibus Homo Sacer. Stanford University Press, Stanford, California, 2017. 1267.

6                  Giorgio Agamben, Opus Dei. An Archaeology of Duty (ford. Adam Kotsko), In. Uő, The Omnibus Homo Sacer. Stanford University Press, Stanford, California, 2017. 692–696.

7                  Giorgio Agamben, Homo Sacer. A szuverén hatatom és a puszta élet. (ford. Csordás Gábor), Typotex, Budapest, 2023. 170. és 176.

8                  Kertész, Kaddis. 99.

9                  Kertész, Gályanapló. 306.

10               Vári György, Kertész Imre, Buchenwald fölött az ég. Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. 121–126.

11               Kertész, Kaddis. 60.

12               Uo. 96–97.

‍

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb