.svg)
Márkus Béla Szilágyi Istvánról, illetve Cs. Nagy Ibolya Király Lászlóról írott monográfiáit (mindkét kötet 2018-ban jelent meg az MMA kiadónál) mutatták be június 27-én, csütörtökön 18 órától a Kolozsvár Társaság székhelyén. A szerzőkkel Egyed Emese beszélgetett.
A rendezvény elején Kovács Újszászy Péter és Egyed Emese olvasott fel a közönség soraiban jelen levő Szilágyi István és Király László munkásságából. A zivataros idő ellenére népes közönség gyűlt össze, a könyvbemutatóra még az eső is kíváncsi volt: mindenhol, ajtón-ablakon át megpróbált bejutni.
Márkus Béla mesélt az ifjúkori kolozsvári emlékeiről, Szilágyi Istvánhoz, illetve egyéb, Király Lászlóék nemzedékéhez kötődő alkotókkal való barátságáról, valamint az Alföld és az Utunk folyóiratok kapcsolatáról. Úgy véli, Szilágyi „Pista bácsi” nem csupán regény- és prózaírói tevékenységével alkotott kimagaslót, de publicisztikája is legalább ilyen magas színvonalú.
Ezt követően Egyed Emese arra volt kíváncsi, hogy az író ismerete, az ő vallomásai miként befolyásolhatják az esetleges monográfia írókat?
Cs. Nagy Ibolya szerint a kritikus számára indiferens – legalábbis annak kéne lennie –, hogy az író miket és hogyan nyilatkozik. Hangsúlyozta, hidegen hagyja az, hogy egy író mit gondol a saját művéről, azonban az érdekli, hogy milyen háttérinformációkat, referenciákat tud nyújtani a műhöz. Emiatt is idézett a monográfiáiban írói önvallomásokat, hiszen ez javában más képlet szerint tárja fel a műveket.
Márkus Béla hisz a barthes-i felfogásban, miszerint a szerző halott. A szerzői önértelmezést ugyanolyan fontosnak tartja, mint bárki más értelmezését. Természetesen ezt is, mint minden egyéb forrást, fenntartással kell kezelni.
Cs. Nagy beszélt arról, hogy miként lehet megismerni írói személyiségeket, karaktereket, akár töredékek alapján is. Például Király László szereti az avantgarde játékokat, a poétikai formák iránti kíváncsiságot, de, ahogy Szakolczay Lajos is kiemelte egy kritikában, azért nem ült fel az avantgarde ringlispieljére, mert hitt abban, hogy nem elég a játék, a lebegés, a kísérletezés, hanem a komolyan átgondolt mélység és tartalom a vers célja és tétje. Király soha nem hagyta magát valamiféle hangba beragadni, egyfajta alkotási mélyponton megrekedni.
Egyed Emese rendkívül hasznosnak tartja a monográfiák végén található szakirodalmi jegyzéket, és arra volt kíváncsi, hogy a monográfia szerzője hogyan tud létezni a szakirodalom óceánjának partján? Hogyan tud saját látásmódót érvényesíteni? Márkus Béla rögeszméje, hogy ismernie kell a teljes szakirodalmat, és bár lehet, hogy ez nem teljesíthető elvárás, mégis azon az elven van, hogy minden mű esetében azért kell minél több kritikára, bírálatra hivatkozni. Persze elkerülhetetlenül beszivárog a saját vélemény is. Cs. Nagy is ezzel ért egyet, azonban azt hozzáteszi, hogy egy kismonográfia műfaja nem alkalmas nagyszabású szakmai vitákat folytatni. Ő a 3 monográfia megírása esetében arra figyelt, hogy felkutassa azokat a kritikusi vélekedéseket, amelyek akár ütköznek is, legyen olyan is, ami alátámasztja saját véleményét, de olyan is, ami pont az ellenkezőjét vallja.
A beszélgetés végén Szilágyi István mondta el, hogy a Katlanváros megjelenése nagyon sok gondolkodnivalót adott neki, hogy vajon ő tényleg ugyanaz az ember, aki ezeket a publicisztikákat közölte az Utunk hasábjain. Bár eleinte kacatnak érezte ezeket az írásokat, amikor újraolvasta a könyvet, rájött, hogy talán mégsem volt fölösleges kiadni.
Király László viccesen megjegyezte, hogy nagyon hálás Cs. Nagy Ibolyának, mert ha bármikor bármi kérdés felmerül saját magával szemben, akkor a monográfiában megtalálja a feleletet. Komolyra fordítva a szót elmondta, soha nem azért írt, hogy valaha róla is könyveket írjanak, nem is gondolt arra, hogy ezt valaha megéri, és még nem élte bele magát a helyzetbe. Mégiscsak örül, és bízik abban, hogy ezáltal azok a személyek, akiket megidéz a verseiben, prózáiban egy kicsit újra előtérbe kerülnek.
