Az elszalasztott csodákról – igen, aha, nem

Valószínű, a kritikus összefüggéseket kereső beidegződése, hogy egy verseskönyvekkel induló, majd prózakötetet publikáló alkotó pályáján a két műnemben való megszólalás kapcsolódási pontjait keresi. Adódik ugyanis a kérdés: a versről prózára való váltás csupán határátlépési kísérlet a lírából az epikába, két különböző kifejezésmód, amelyek nyomokban (sem) kommunikálnak egymással, vagy a kettő a nyelv- és létfelfogás mélyrétegeiben szervesen összefügg?

Mivel két verseskönyv¹ és az újonnan megjelent prózakötet alapján talán túl korai lenne összetettebb következtetéseket levonni, ezért itt két vonatkozásra szorítkozom. Egyik az, amit a költőként induló Varga László Edgár egy interjúban nyilatkozott, miszerint már Cseréptavasz című első kötetének megjelenése előtt is írt prózát, csak nem publikálta.² Ebből az következne, hogy alkatilag költő és prózaíró is, és ezek a minőségek képesek egymást váltva működni benne annak függvényében, hogy mi a mondandója, és azt hogyan akarja elmondani. A másik vonatkozás – és befogadói oldalról talán ez a lényegesebb –, hogy milyen összefüggéseket mutat a kétféle műnembe sorolható szövegtípus.

A Venus és Nichita című prózakötet identitásalakzatai – akár a szereplőkre, akár a változó és változatos identitású (cigánygyerek, kecsketejen nevelkedett elefánt, Rexi kormányzó úr, a püspök mindenese, főpohárnok, trombitás, Venus Ulrache szeretője stb.) énelbeszélőre gondolunk – a szerepversek identifikációs stratégiáira mutatnak vissza, és az epikum nem vetkőzi le a lírával, mitológiával dialogizáló sajátosságait sem. Továbbá közös vonás az a világra tekintés, amely a versekben iróniát, az epikai művekben az iróniától elmozduló szarkazmust és groteszk-abszurd univerzumot teremt. Közös a tömörítés, a kihagyásos-elhallgatásos beszéd, az elliptikus mondatkezelés is, amit a szerző (bevallása szerint) a vers kötött formáinak tiszteletén³ és (teszem hozzá) hozzáértő művelésén keresztül alakított ki, s amit nemcsak a versírásban, hanem a novella műfaji követelményeinek eleget téve is érvényesít.

A Venus és Nichita tizennégy szövege két fejezetre tagolódik: a kötettel azonos című tizenegy, az Egy forradalom előkészületei pedig három novellát tartalmaz. Ez a számszerűségben megmutatkozó aránytalanság jól érzékelteti, melyik adja a könyv súlypontját. Noha összehasonlítva a két részt, az egyes szövegek poétikai-esztétikai minőségében nem mutatkozik színvonalbeli különbség, kötetépítményben gondolkodva talán elég lett volna, ha az első fejezet – néhány további szöveggel kibővítve – önmagában képezte volna a könyv anyagát. Emellett szól az első fejezet és a kötet címének azonosságán túl az, hogy a cím- és főszereplőknek az egyes szövegekben való visszatérése egymással közvetlenül kommunikáló novellafüzérré, -ciklussá, sőt mozaikszerkezetű kisregénnyé formálja a kompozíciót. Ezt a kohéziót erősíti a különböző, de különbözőségei ellenére egymással kapcsolatban levő identitásformákban konstruálódó ironikus-szarkasztikus énelbeszélője. S bár megmarad az előző ciklussal néhány közös vonatkoztatási pont az Egy forradalom előkészületeiben, mint az énelbeszélés és annak beszédmód- és világlátásbeli sajátosságai, az elliptikusan felépített első rész kisregény- vagy cikluskoncepciójába azonban semmiképpen nem illeszkedik. Eltűnik Venus és Nichita is, illetve mintha a forradalom szó és a Karácsony előtt két nappal konkrétabb társadalmi-politikai referenciákat vonzana be a szövegek olvasásába, aminek a Venus és Nichita ellenáll. A novellák a fejezeten belül sem szervesülnek ciklussá, csak a fent említett poétikai eljárásoknak köszönhetően fedezhetők fel közös vonások. A fej világszerkezete alapján például jobban illeszkedne a Venus és Nichita ciklusba, mint ahogyan a Karácsony előtt két nappal és az Egy forradalom előkészületei című novellák között a helyét keresi. A kompozícióról kifejtett véleményemet azonban hajlandó vagyok felülvizsgálni, ha onnan közelítek a két részhez, hogy itt kétféle létértelmezési kísérletről van szó. Az egyik, amelyik nyelvvilággá teremthető lehetőségeit a nyelven túliban, mitikus és valószerű vagy evilági és nem evilági (azaz más világok), a másik, amelyik a nyelv és a tapasztalati valóságnak nevezett nyelven kívüli, de mégiscsak nyelv által értelmezhető világ ütköztetésében ragadható meg. Mivel ennek a lehetséges kétféle útnak a láttatása meghaladja ennek a kritikának a kereteit, ezért csak arra szorítkozom, hogy Varga epikus világának alapvető (talán egységesítő) vonásait körvonalazzam.

Ha egyetlen fogalomra szeretnénk szűkíteni, amellyel megnevezhető ez a próza, az a határ(helyzet). Már a kötetcím mitikus és hétköznapi határán jelöli ki a novellák világát. Kérdés: mihez képest határ a határ, és hol van, ha van centrum? Ha figyelembe vesszük a mottókat, akkor azokban fontosabb a szerzők neve és a művek címe, amelyekből idéz, mint amit idéz, mintha mottóparódiák lennének: „– Igen.” (Bodor: Egy hely, ahol kosarakat fonnak); „– Aha…” (Márquez: Száz év magány); „– Nem!” (Tolsztoj: Háború és béke). Az idézetek a nyelv határvidékeit viszik színre. Jelzik, hogy a novellák világában a nemek lehetnek igenek, és fordítva. A nyelv maga a határ a mondhatóság és a mondhatatlanság vagy a miként mondás lehetőségei között, érzékeltetve, hogy nehéz megszólalnia a 21. századi novellának a nagy előd és a kortársak által teremtett hagyományban. Mintha a kelleténél jobban rá is játszana a Bodor-féle prózára: a szereplők különböző nemzetiséget jelölő család- és keresztnevének társításával, amelyből kevert, pontosan meg nem határozható identitásukra következtethetünk, a degradált környezet megjelenítésével, a tömörséggel, az ellipszisekkel, azzal, ahogyan az okozattal szembesít, de az okokat elhallgatja. Kérdés, miben más, más-e ez a narratíva Bodor prózájához képest. Nagyon veszélyes vállalkozásba fogott Varga, amikor hagyományként kijelölte a maga számára ezt a jelentős kortárs epikát. Az erőteljes áthallások ellenére azonban azt gondolom, hogy éppen a határkijelölés mikéntjében van a különbség. Abban, hogy Bodornál létezik egy meg nem nevezett (mert megnevezhetetlen?) középpont, amihez képest mindaz, ami és ahogyan végbemegy, időben-térben ellenutópisztikussá válik, és a groteszk-abszurd a tragikum fogalmával rokon. Varga világa pedig úgy határsáv, hogy nem valamihez képest jön létre, hanem azt mondja, hogy ilyen és ennyi, amiben élni kell és/vagy lehet. Ezért a kevert nyelvű nevek maximum az identitást egyneműségként felfogó egységesség képzete felől tűnnek humoros hatásúaknak, akár blaszfémikusaknak (Venus Ulrache, Szalonnás Rodrigez, Szalonnás Venus, Rexi kormányzó úr, Dolly Kaszparov, Iepuraș Béla, Odelupka Fechete stb.), de ez a szereplőket nem zavarja, legalábbis nem adják jelét, lehet, nekik ez a természetes. Ha a Bodoréra azt mondtam, hogy világa valamihez képest válik groteszk-abszurddá, és tragikus, akkor a Vargáé önmagában az, és talán derűsebb. Ez a derű a lét működésének a tudomásulvételét és kinevetését jelentené. Az énelbeszélő nem háborodik fel semmin, ezért nem értelmez, nem minősít, csak reflektál, tudósít (Rexi kormányzó úr). Olyan világ ez, amelyben a csoda hétköznapi eseményszámba megy, a rendkívüli pedig szokványosnak hat. Nincs éles határ mesei-mitikus és realisztikus, a fantázia vagy álom és az ébrenlét között (Virágvasárnap), a humán és az animális közötti átmenet természetes (például az, hogy az énelbeszélő szülei „egy este lefeküdtek, és reggelre, mire felébredtek, már kecskék voltak mind a ketten” – Fekete elefánt). Mint ahogy az emberi tulajdonságokra, viselkedésmintázatokra, a családban vagy a társadalomban betöltött szerepekre, a szereplők közötti viszonyokra (például Nichita Venusszal való brutális viselkedésére), a nemi identitás határaira (Szonja Serpekova), a babonákra (Törülköző) sincs magyarázat.

Valójában nem a történet az érdekes, hanem a történetformálás módja. A kihagyáson, töredékszerűségen, előre- és visszautaláson alapuló nyelvkezelés, a mozaikszerű részletek érintkezése gyakran nevetséges és nevettető hatást kelt, ha el is borzaszt, a borzalmat a fekete humor ellenpontozza, a szövegek nevettetve gondolkodtatnak el. Miközben ugyanis nevetünk, főként a kontraszt miatt, amit az úgynevezett racionalitás jegyében normalitásnak gondolunk, és ahhoz képest a szövegbeli történésekről azt, hogy valami teljesen másként működik, egyszer csak rádöbbenünk az igazi problémákra. Egyrészt arra, hogy Varga emberi és nem emberi között oszcilláló és/vagy egymást kiegészítő világa a mindenkori társadalom metaforája, működése ijesztő, hiszen Venus Ulrachéra ugyanolyan könnyen sütik rá, hogy „belebújt az ördög”, csak azért, mert „megmondta az igazat” (Dolly Kaszparov töltött káposztája), mint ahogy a mi világunkban sem tűrik meg azokat, akik kiállnak az igazság mellett. Másrészt arra ébreszt rá, hogy az ember magányra van ítélve, és leginkább embertársa kegyetlenségének van kiszolgáltatva, aki nem elég, hogy képtelen a hozzá való elmélyültebb kötődésre, még annak a lehetőségét is elveszi tőle, hogy legalább a természettel harmonikusan együtt élhessen (Nagy Medve). Harmadrészt arra jövünk rá, amit a Virágvasárnap sajnos elég didaktikusan ki is mond (pedig a gondolkodó olvasó magától is rájönne), hogy a probléma bennünk van: „hogy ez a világ már régen nem tudja befogadni a csodákat, talán sosem volt rá képes igazán”. „Mert elszalasztották a csodákat, amikor felkínálták magukat nekik, és most félnek, hogy egy napon azok a csodák visszatérnek.”

Úgy vélem, Varga László Edgár groteszk-abszurd világa, olykor a naturalisztikus részletességgel megjelenített morbidot sem nélkülöző (Berszán gróf; A fej) fekete humora éppen ennek a csodának és az egyként meghatározhatatlan igazságoknak a nyomába tereli olvasóját. Mintha Rilkére hangolva azt mondaná: „Változtasd meg élted!” Légy résen, légy figyelmes, fedezd fel, hogy nem csak a világ van, hanem világok vannak, hogy világok határain létezel (ahogy Venus is, aki a Nichita által teremtett rettenet, az ördögi erők és az angyalok világa határán él), hogy az én és mindaz, amit az én megtapasztalhat, többdimenziós, nézőpont függvénye, hogyan tekint rá, képes-e a másként látásra (Iepuraș Béla). Ehhez minden lehetőséget megad a könyv: úgy figyeltet a részletekre, hogy a történetbonyolítás feszültséget kelt, várakoztat annak lecsapódására, de a nagy bumm helyén az apró részleteknek vagy az elhallgatásnak lesz jelentésteremtő ereje. Az a lényeges, amit nem mond ki, vagy csak utal rá. A nyitott végű novellák hagyják, hogy az olvasó maga kínlódja ki magának a saját lehetséges magyarázatát, és nevessen is, ha már ilyen és így működik a lét, ahogyan a szövegek mutatják. Mindez egy olyan nyelven jön létre, amely még sok tekintetben cizellálásra szorul, hogy a jövőben összetéveszthetetlenül a Varga László Edgáré legyen. Jó úton halad azonban egy olyan hagyomány terében, amelyet Bodor Ádám ellenutópisztikus világa mellett a Márquez, szűkebb pátriánkból pedig a Tamási Áron novellisztikájának eme vonulatához köthető mágikus realizmus, illetve a Tolsztoj nevével metaforizált realizmus jelöl ki, de amelyet, úgy vélem, jócskán maga mögött kell a szerzőnek majd hagynia, áttételesebben kell megszólaltatnia, hogy saját (nyelv)világa határozottabban egyedi karaktert kapjon.

Varga László Edgár: Venus és Nichita. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2025.

Jegyzetek

¹                  Varga László Edgár: Cseréptavasz, Erdélyi Híradó Kiadó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2014; bejárónőm: isten, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017.

²                  Vö. A hét szerzője: Varga László Edgár (1. rész), https://www.youtube.com/watch?v=HxIqlzSS398 [utolsó megtekintés: 2025. november 22.]

³                  Vö. A hét szerzője: Varga László Edgár (2. rész), https://www.youtube.com/watch?v=pYnh8AzKNB4 [utolsó megtekintés: 2025. november 22.]

‍