Az eltűnt állítmány nyomában

Győrffy Ákos: Watteau felhői. Esszék könyvekről, 2007–2024. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2025.

Valahányszor olyan könyv kerül a kezembe, amely más könyvekről szól – szépirodalmi művekről írott recenzió-, kritika- vagy esszékötetekre gondolok, főként ha szerzőjük maga is szépíró –, felmerül bennem a kérdés, hogy miért kéne nekem azt elolvasnom. Miért nem olvasom el inkább azokat a műveket, amelyekről a szóban forgó kötet szól? A kézenfekvő válasz az, hogy ezek a könyvek a tárgyuk (tárgyaik) iránt keltenek kíváncsiságot, arra ösztönzik az olvasót, hogy a szövegekről szóló szövegek elolvasása után vegye kezébe a primer irodalmi műveket. Ez logikusan hangzik, de csak részben kielégítő, legalábbis számomra. Amikor viszont láttam, hogy megjelent Győrffy Ákos kötete, rögtön tudtam, hogy megvásárolom és elolvasom majd. Mégpedig azért – és talán így lesz kerek az imént feltett kérdésre adandó válasz –, mert elsősorban nem az alcímben jelzett könyvekre (melyek közül néhányat magam is olvastam) vagyok kíváncsi, hanem inkább arra, mit (és hogyan) ír róluk Győrffy Ákos.

Nincs most elegendő tér arra, hogy kifejtsem, miért tartom fontosnak a több műfajban/műnemben (vers, próza, esszé) alkotó szerző munkásságát, legyen elég annyi, hogy biztos voltam benne, az a sajátos látásmód, nem is annyira az irodalomnak, mint inkább a világnak a rá jellemző szemlélete (értsünk ez alatt bármit is, hogy szerzőnk kedvelt kifejezését használjam), amely szépirodalmi írásait áthatja, akkor is érvényesül, amikor más szerzők műveiről értekezik. Persze már az is árulkodó, kiket választ írásai tárgyául az ember: nem fogom felsorolni mind a huszonkilenc nevet, akiknek a műveiről szó esik, maradjunk annyiban, hogy Daniel Defoe-tól Law­rence Durrellig, Tömörkény Istvántól Oravecz Imréig, Krasznahorkai Lászlótól Hamvas Béláig, Ernest Hemingwaytől Ernst Jüngerig, Cormac McCarthytól Stanisław Lemig széles a skála (e legutóbbi kapcsán ezúton jelezném, nagyon nem értek egyet a sci-fivel kapcsolatos meglátá­saival).

Miközben olvassuk ezeket az esszéket, rá kell döbbennünk, hogy Győrffy alapvetően önmagáról, saját élet- és világtapasztalatáról beszél, nem a könyvek ürügyén, hanem azokkal összhangban – elvégre mire lenne jó az irodalom, ha nem arra, hogy saját, korábban talán általunk sem sejtett vagy mélyen eltemetett, önmagunkról és a világról való tudásunknak és felismeréseinknek adjon körvonalazható formát, a rilkei „Változtasd meg élted!” szellemében? Megrendítő olvasni például azt az emlék- és gondolatfolyamot, amit Borbély Szilárd Nincstelenekje hoz felszínre benne. Győrffy már-már megszállottan keresi azt az állítmányt, amely, Pilinszkyt megidézve, mintha eltűnt volna a történésből: a súlyt, „ami mögött a hiteles egzisztenciának kéne lennie”. Trouvaille-ja abban áll, hogy a személyes nála sohasem „csak” személyes, mindig fölsejlik mögötte valamiféle ősi, kollektív, megnevezhetetlen „ősélmény”. Egy arc, amelyben, homályosan bár, magunkra ismerhetünk.

‍