Az ezredforduló legszebb szerelmes verse

„Se fosse mio ’l reame d’Ungaria

con Greza e Lamagna infino in Franza

lo gran tesoro di Santa Sofia

non porria ristorar sì gran perdanza

come fu in quella dia che si n’andao.”

Giacomino Pugliese: Morte, perché
m’hai fatta sì gran guerra (részlet)

Úgy kezdődött, hogy egy tavaly nyári beszélgetés után kezdtem azt gondolni, rosszul öregszenek. Igen, akár Esterházy is, Mészöly is. Bármennyire is fájt kimondani, de lapozgatva a ’90-es évek egyik Újhold-antológiáját, az érzés még erősödött is, nem tudtam elnyomni – nem folytatódott az olvasás. Aztán eszembe jutott az a vers, amely így keződik:

Fogaimra visszapillantó tükröket szereltem,

hogy jobban emlékezzem

lányokra, lakomákra.

Arra, hogy ki voltam.

Mindhiába.

Jelentős magyar király vagyok.

Nevem Első Kálmán.

A szerepvers helyszíne a dalmáciai Tengerfehérvár, kultikus-mitikus helyszín, a középkori Horvát Királyság központja, amelyet a magyar történelemből is ismert Bíborbanszületett Konstantin említ először. A történelemkönyvek lapjain aztán ebbe a földrajzi környezetbe helyezve találjuk Könyves Kálmán királyt is, aki nem egyedül, hanem seregeivel hódítja meg Horvátországot. Azt is tudjuk, hogy továbbá itt koronáztatta magát horvát királlyá. A koronázás 1102-ben történik, ám a vers kronológiája szerint még csak 1097-et írunk. A leírásokból az is tudható, hogy Kálmán ez évben házasodik Székesfehérvárt; jelentős diplomáciai házasság a szicíliai uralkodó lányával. A versbeli királyt ebben a helyzetben találjuk: várakozik jövendőbelijére. A lelkiállapot nem is annyira uralkodói, fennkölt, sőt inkább szorongatott, ennek kontextusát adja meg a mottó: „A velencei dogét e házasság aggodalommal tölté el.” A vészjósló mondat érthetővé teszi, miért kell a magyar trón urának, a horvát trón várományosának „e lepusztult és obskurus csehóban” várnia a menyasszonyát, a szicíliai normann hercegnőt. Mielőtt azonban a mai olvasót érdeklő kérdések felé terelődne a figyelem – például: hány éves lehetett ugyan az a menyasszony, mennyire volt konszenzusos vagy éppen romantikus a párkapcsolat –, kiderül az is, hogy a versbeli románc nem most kezdődött, a közös múltból egy nosztalgiájában is dinamikus, minden elcsépelt részletektől mentes szerelem leírása bukkan elő:

Azt sem tudják, hogy ismerjük már egymást:

hogy Szicíliában kertész voltam

hogy kertész voltam nálatok.

Az volt a mi kertész-regényünk.

Szicíliában nárciszokkal

ültettem be a hegyfokot:

e hosszú nárcisz-mondatokból

tudtad meg azt, hogy ott vagyok.

A dózse meg akar öletni

a dalmát tengerpart miatt

ezért ülök most álruhában

itt lent a kikötő alatt.

Michieli Vitális,

így hívják a dózsét

egy Giovanni Volosini nevű orgyilkost bérelt föl

hogy megöljön. Csavargó-álruhámnak ez a titka.

1097-et írunk. Meg 1998-at is.

Jó volt kertésznek lenni nálad.

Beültettem a hegyfokot

s olyasmit sugdostam füledbe

mit viking ember nem szokott.

Az idézett szekvenciában a gondolat középen megszakad, hogy aztán újra folytatódjék; mintha a versbeli beszélő – vagyis Kálmán király – nem tudna elvonatkoztatni szorongatott helyzetétől, s mintha a költő sem tudna elvonatkoztatni attól a helytől, időtől és szereptől, amelybe ő magát és a szereplőjét is helyezi. Olyan időutazás ez, amelyben a játékosság csak a helyszín- és időválasztás meghozataláig érvényes, utána pedig igenis tartanunk kell magunkat a tényekhez – erre utalnak egyébként a szerzőnek a költeményben történészi forrásokból eredő lábjegyzetei is. A párhuzamos valóság viszont olyannyira szilánkos, töredezett, hogy a rímes sodrás is kényszerűen megtörik rajta. A szerző feladatának érzi, hogy saját szerepét rögzítse a portréban, s nem átallja ezzel tudatosan megszakítani az elbeszélést, tudatosan kizökkenteni az olvasót. Olyan ez, mint egy reneszánsz kép, amelyen a festő magát a Szent Család előterébe festi, saját idejéhez kötve így a kultikus ábrázolás eredeti idejét. A vers aztán továbbgördül, egyre több részlet következik a szerelmi történetből, amelyben az elvágyódás ifjú nosztalgiája dominál:

Altattuk egymást normann altatókkal.

»Arra vágyik ifjú szívem,

fenn messze távoli tájra.

Arra mennék, jaj nem lehet,

arra madár sose szállna.«

Altatódalok, altatók.

Most itt ülök és hallgatok.

Nárciszt virágzó éjszakák

és kertre nyíló ablakok.

Kikötők, csapszék, gyilkosok,

és ügynökök és angyalok.

Kikötő. Alga csak,

alga. Várlak,

görögtűzzel és törökmézzel,

előhívlak a sós vizekből,

és kinagyítlak és retusállak.

A vers szerkesztője a kikötőben ülő gondolkodó-szorongó király tudata. Mégis továbbá kiderül, lennie kell felsőbb szerkesztőnek is. Az intertextualitások szerepe kikerülhetetlen. A fő szekvenciához kapcsolódva a vers eddigi szakaszában volt Ibsen-idézet, norvég gyermekvers Weöres-féle átköltése, innentől viszont valósággal dúskál a költemény a mellékdalokban. A mellékdalok vizsgálata előtt azonban érdemes visszalépni egyet, hiszen némi magyarázat szükségeltetik azzal kapcsolatban, hogyan kötődik Szicíliához a viking, normann vagy épp norvég monda-, illetve szövegvilág megidézése, hogyan kerül a bevezetőben idézett Giacomino Pugliese Szőcs Gézával egy társaságba. A magyarázatot elvégzi helyettünk a történetírás, amelyből tudjuk: a középkornak ebben az időszakában normann tengerészek kikötnek Szicíliában, hogy visszahódítsák a szigetet az azt akkor birtokló arab/szaracén uralom alól. Az a nagymértékű kulturális keveredés, amely a földközi-tengeri szigetet addig is jellemezte, most egy északi elemmel bővül. A Szicíliai Királyságot a középkor ezen részében az északi hajósnépek alapítják újra. A normannok pedig, megérkezve a forró dél miliőjébe – maradék, hozott északi nosztalgiával a ruháik fodrában –, olyan politikai és kulturális államszervezetet alakítanak ki Szicíliában, amely egyszerre rejtélyesen egzotikus és közmondásosan példaértékű. Ennek a virágzásnak korai jelképe a versben szereplő történet, a magyar–szicíliai diplomáciai házasság, s későbbi bizonyítékainak egyike Giacomino Pugliese, aki a legendás „szicíliai költők” közé tartozik. Mottónk fordítása: „Ha az enyém lenne a Magyar Királyság / Görögországgal, a német földdel, egész Franciaországig / és Szent Szófia nagy kincstára / az sem pótolná a veszteséget, / melyet a nap okozott, midőn eltávozott” (saját fordítás). A 13. század első felében alkotó, de az identifikáció homályába vesző költő a messzi délről énekel a szerelemről, és számol be egy olyan kulturális miliőről, amelyben Magyarország éppen olyan távoli, egzotikus és gazdagságáról híres, mint nekünk innen Szicília.

A vers innentől aztán némileg elemelkedik a konkrét környezetből, és három mellékdal következik: Megvilágító ének, Dal a lélekvesztőn és A lélek halhatatlanságáról. Ezek külön versként is szerepelhetnének, mert történeti kontextusukat tekintve inkább a mához, vagyis a költő jelenéhez vannak közelebb. Mégis talán ez a végső hatás, amely olyanná teszi a költeményt, mintha középkori kódexet lapozgatnánk, amelynek tartalmába a liturgikus énekek ékelődtek, vagy épp egy teológiai Summa tartalomjegyzékét néznénk, amely a világ összes releváns tudásának megjelenítésére tesz kísérletet. A legszebb mellékdalok közül talán mégis a Megvilágító ének az, amely ezúttal a szerelmes vers hátteréül, már nem királyokat és hercegnőket fest fel, hanem egy szocialista üzemterületet:

Ha én lennék a lámpagyári munkás

a minőségek szorgos ellenőre

s te királylány egy tengerparti várban:

én szeretnélek ennek ellenére

s hogy arcod gyöngéd fényekben fürösszem

én minden lámpást meggyújtanék éjjel

s így nézném arcod rejtett, őrült, forró

és mondhatatlan, szótlan szenvedéllyel.

Cselekmény csak ennyi.

És a díszlet:

külváros és rozzant lámpagyár,

hol az éjben elvtárs suhan átal

s féllábakon sok-sok lámpa áll.

Aztán a villanykörte és a lámpa már nem egyszerűen csak háttér lesz, hanem metaforaként megszemélyesül, hogy lételméleti magasságokban elmélkedő hangnemben térjen vissza:

A lélek halhatatlanságáról

MERT AZ EMBER VILLANYKÖRTE!

becsavarja őt az Isten

valamilyen foglalatba

valamilyen áramkörbe:

becsavarja őt a sorsba.

Becsavarja őt a létbe.

Lélek, lélegzet, áram!

áram! áramlás! élet!

mint égőben az áram,

bennem is ég a lélek.

Meddig élhet egy körte?

S vajon én meddig élek?

S ha majd engem…

ha majd ezt a….

hogyha ezt az üvegtestet….

hogyha minket – így a körték –

mert milyen a körte sorsa:

ha valakik összetörték,

– így töpreng a körte énje –:

vajon mi lesz velem akkor?

Halhatatlan-e a lélek?

Föltámadhat-e a körte?

Halandó a villanykörte.

ÖRÖK CSAK AZ ÁRAM ÚTJA

ÁRAMKÖRBŐL ÁRAMKÖRBE.

Ebben a két dalban Szőcs Géza olyan költői hangot szólaltat meg, amely időtlen; az olvasónak valahogy az az érzése támad, mintha ismerné a sorokat. S aztán következik az a zárlat, amely egyáltalán nem megnyugtató a szerelem szempontjából, s mégis olyan jellemző Szőcs Gézára. Valahogy kiemeli annak az érzéscsokornak a lényegét, amely talán nem is foglalható össze olyan jól másban, mint a várakozás elsőségében:

AHOGY HULLÁM ÉS SZIKLA

EGYMÁSBA VAN TASZÍTVA

S AHOGY EGY RÉGI JÓSLAT

VAN HOGY VALÓRA VÁLIK

ÚGY VÁROK RÁD A PARTON

LADY YO MINDHALÁLIG.

‍