.svg)
A marosvásárhelyi Teleki Téka udvarán Láng Orsolyával beszélgetett legutóbbi könyvéről András Orsolya irodalmár, műfordító. A Pályamatricák 2020 decemberében jelent meg a Lector Kiadó gondozásában, Gálfalvi Ágnes szerkesztésével. Ahogyan a kötet útirajz alcíme is jelzi, utak és állomások lejegyzései olvashatóak a szerző fotóinak illusztrálásával.
András Orsolya köszönti az érdeklődőket, kihangsúlyozza az élő, offline könyvbemutató élményét, és megnyitja a beszélgetést. A Pályamatricák Láng Orsolya harmadik kötete, amelyben a szerző érdeklődésének sokoldalúsága tükröződik mind tartalmilag, mind formailag. Mivel a szerző egyszerre író, költő, képzőművész, animációs filmrendező, nem meglepő, hogy a könyvben a szövegek közé számos illusztratív fotó ékelődik. Ilyen módon egy intermediális alkotásról beszélünk, ahol a figyelem máris több szemszögből közelíthet.
András Orsolya első kérdése bevezet a könyv főtémájába: hogyan viszonyul Láng Orsolya az utazáshoz? A szerző gyerekkora óta folyton úton van, nagyon korai élmény a számtalan ingázás Almás, Szatmárnémeti és Marosvásárhely között. Idővel rutinná vált, a kocsival kanyargó gyerekkori rosszullétek helyét a felfedezések örömei vették át, egyfajta Stockholm-szindrómává kezdett alakulni az állandó utazás. Ennek eredménye, hogy a szerző mára a legsemlegesebb helyeken is otthon tudja érezni magát. András Orsolya ezt alá is támasztja a kötet rugalmasságával, és a kézirat keletkezéséről kezdi faggatni Lángot. Kiderül, hogy a szerző egy hónapig a ,,város írója” volt Göttingenben, a feladata egy blog vezetése volt, kémként járni a várost, megfigyelni a történéseket, és lejegyzetelni mindezt. Az egy hónap letelte után viszont Láng Orsolya lezáratlannak érezte ezt az alkotói folyamatot, így hasonló írásokat kezdett publikálni a kolozsvári Helikonban. Ekkor kereste meg a Lector Kiadó, hogy ebből akár egy kötetet is lehetne szervezni.
András Orsolya megjegyzi, hogy a könyvben van egy szubjektív szűrő, így a gondolatmenetek sokszor általánosak, nem feltétlenül az adott állomásokhoz kötődnek. Láng Orsolya válaszából kiderül, hogy időbe telik átvenni egy város ritmusát, de ugyanazok a folyamatok játszódnak le akkor is, ha lemegy a sarki boltig, vagy ha éppen átlép egy országhatárt – a megismerés folyamatai újra és újra végbemennek, hasonló megfigyelni egy kasszás nénit és egy vámellenőrt. Ezek az idegenség kihívásai, a hely megszelídítése, a tér otthonná avatása, az előítéletek lerombolása. Ehhez hozzáfűz egy portói történetet, amikor a folyót keresve eltévedt egy sikátorban, és közeledett felé egy baljós férfialak. Mikor már aggódni kezdett volna, barátságosan megszólalt a helyi lakos, anélkül, hogy előtte egy szót is váltottak volna: „River! Douro!” – és mutatta az irányt. Nem a nyelvtudás, hanem az emberség számít, ez a közös kapocs. Láng Orsolya szerint utazóként általában jobb megijedni, mint félni. Vállalni kell a sérülékenységet, a biztonság felett néha győzedelmeskednie kell a kíváncsiságnak. Ezért nincs kibékülve a társas kirándulásokkal, amelyek pontról pontra meg vannak szervezve, rángatva a turisták figyelmét és úgy adagolva az információt. Elhangzik még 1-2 sztori makaói filmfesztiválokról, kisebbségi szerbekről, majd felolvasás szünetelteti a beszélgetést.
A következő téma a határok, András Orsolya a valóságos és az alternatív határokról kérdezi a szerzőt. Láng Orsolya leginkább a kulturális hátterek közti különbségeknél éri tetten a határokat. Nem feltétlenül a nyelvre kell itt gondolni, inkább a közös gondolkodásmódra, a tapasztalatokra, amelyek meghatározzák bizonyos népek, társadalmak, közösségek milyenségét. Ehhez idomul a nyelv is, a szavak mögött mindig kicsit más jelentések vannak. Így a határok a fejben jönnek létre, ezt alá is támasztja egy példával: szülővárosában, Szatmárnémetiben az emberek sokkal inkább a magyarországi hagyományokat, kulturális mintákat követik az erdélyiek, a székelyföldiek helyett.
A beszélgetést lezáró, utolsó felolvasás előtt a közönség kérdéseire is sor kerül: melyik hely volt a szerző számára a legemlékezetesebb? Rövid töprengés, a számos lehetőségnek köszönhetően a válasz kissé bizonytalan: Porto. Láng Orsolya szélesítve a palettát még hozzáfűzi: „Ha ott a víz, akkor nincsen baj!”
