Az ínyenc oroszlán és az egymásba fonódó sorsok rejtélye

„A Határvidék egyik legnagyobb klasszikusa,

a magyar Jókai egy 1952-ben játszódó, szép és terjedelmes utópiájában

Otthon Állam megalapításáról beszélt,

melyet aztán egy lelkes Jókai-olvasó, Herzl Tivadar megvalósított.”

(Bánki Éva)

II. Abdul-Hamid szultán némi kora délutáni melankóliával nézett ki a Topkapı Palota ablakán az Aranyszarv-öbölre, ahol éppen egy nagydarab kurd evezős hozott át az ázsiai oldalról egy kövér örmény kereskedőt. Évekkel később az erős kurd legény fia fogja megölni a kereskedő lányát, miután megerőszakolta. Abban a pillanatban ezt egyikük sem sejti. A szultán végtelenül levert, rosszkedvűen figyeli a páros evickélését. A kereskedő boldog.

– Ma született meg a lányom – mondja ujjongva a kurdnak, az megértően mosolyog. A gyermek áldás, neki is van otthon egy ötéves fia.

II. Abdul-Hamid szultán éppen Viktória királynő kémét, azt az izgága magyart, Reshid efendit fogadja, aki csak egy félreértés révén került Londonba, történt ugyanis, hogy a pesti egyetemen szeretett volna tanár lenni, de azok a vaskalaposak elutasították, mondván, sajnos nem biztosíthatnak neki egyetemi katedrát, mivel nincs érettségije. Ezen az efendi annyira felpaprikázta magát, hogy Londonig futott, és a királynő lábai elé vetette magát: ő minden idegszálával az uralkodó érdekeit fogja szolgálni a távoli Isztambulban, még akkor is, ha nincs érettségije. Viktória királynő nem volt olyan finnyás, mint az a sok sznob ott Pesten, így Reshid efendi boldogan utazhatott Konstantinápolyba.

A királynő küldötte sietősen bicegett be tehát a trónterembe. Nem a birodalmat jött képviselni, hanem magánkihallgatást kért a felséges szultántól. II. Abdul-Hamidnak nem igazán fűlött hozzá a foga, mert amikor az efendi előadta neki az ügyet, először meglepődött, aztán harsány nevetésben tört ki.

– Drága barátom, Reshid efendi – mondta –, én igazán értékelem a magyar kacskaringós fantáziát, még jobban az ön életteli tudományos szélhámosságait – hiszen II. Abdul-Hamid jól emlékezett arra az esetre, amikor az efendi szakmányba gyártotta a „bizonyítékokat” arra nézvést, hogy a magyar nyelv török és nem pedig finnugor, ahogy azt a tökkelütött Budenz állította −, de ezt még ön sem gondolhatja komolyan, hogy én a maga barátjának odaadom Palesztinát, hogy az valami zsidó államot hozzon ott létre. Honnan támadt ez az őrült ötlet?!

– Egy regényből – adta meg azonnal a választ az aprócska, örökmozgó kis ember.

A szultán meghökkent. Ő is szerette a regényeket és a Chateau Lafite-et. A heréletlen disznó húsát zabáló portugálok által pacsmagolt portóit viszont ki nem állhatta.

– Milyen regényből? – kérdezte óvatosan, mert nem szívesen hallotta volna azt válaszként: egy portugál regényből.

– Egy magyar szerző regényéről van szó – válaszolta a kis ember, aki jól ismerte a szultán gyengéit, és született diplomataként tudta, mikor mit kell mondani, nem véletlenül magyarázta nagy átéléssel a buharai derék muzulmánoknak, amikor azok a tőlük oly távol lévő szultán isztambuli napjai felől érdeklődtek; Reshid efendi készségesen mesélte nekik, hogyan imádkozik naponta ötször a hithű szultán, és kaftánja hogyan söpri finom lengedezéssel a Boszporusz partját, ahol a Korán passzusai fölött szokott merengeni egészségügyi sétáját végezve, hiszen nem mondhatta meg az igazat, hogy II. Abdul-Hamidnak francia szabója van, európai divat szerint öltözködik, és európai szokások szerint éli a mindennapjait.

A szultán maga sem tudta, hogy végül miért egyezett bele, hogy fogadni fogja azt a fantasztát, akit Reshid efendi melegen ajánlott.

Az idegen komótosan lépkedett az izgága Reshid efendi nyomában. Elegáns férfi volt kimért udvariassággal, amolyan kényes úriember – Reshid efendi éles ellentéte.

– Herzl Tivadar – mutatkozott be. Hangja betöltötte a termet. A szultán nagyot sóhajtott. A kurd közben megérkezett az utasával az európai oldalra, az örmény éppen a fuvardíjat perkálta. Reshid efendi követte a szultán tekintetét, ő is látta a jelenetet.

– Ennek nem lesz jó vége – mondta. A szultán elértette, azt hitte, azt reklamálja, amit a legtöbb külföldi: miért nem építenek már hidat a Boszporusz fölé. De Reshid efendi nem erre gondolt, így amint hazaért a szállására, hosszadalmas levélben írta meg Londonnak, hogy nem lesz ennek jó vége az ifjútörökökkel, és hogy a királynő állandóan izgatja a keresztény kisebbséget, olyan ígéretekkel, amiket nem is tudnak, de nem is akarnak betartani. Ennek nem lesz jó vége.

Közben Herzl részletesen mesélni kezdte, hogy új otthont kell létrehozni a zsidó nép számára, mert Európában nem lehet maradni. – Ennek különben nem lesz jó vége – mondta. A szultán elképedve nézett Reshid efendire. Az megvonta a vállát, ő is őrültnek tartotta az ötletet, hogy a törökök eladják Palesztinát Herzlnek, de mivel maga is szenvedélyes típus volt, nem tudott ellenállni Herzl elszánt lendületének. Azonban II. Abdul-Hamid türelmetlenül leintette.

– A regényről beszéljen – mondta fáradtan a szultán, aki szabadidejében a jóféle vörösborhoz francia regényeket szeretett olvasgatni.

Végül semmiben sem tudtak megállapodni II. Abdul-Hamiddal, pedig Herzl Tivadar még pénzt is ajánlott. Nem is keveset. Lógó orral jött el a trónteremből, de Reshid efendi boldogan ugrándozott mellette.

– Talán nem hallotta – förmedt rá Herzl –, a szultán még pénzért sem adja el nekünk Palesztinát, hiába meséltem neki az erdélyi zsidó hitű szombatosokról, az Otthon állam technológiai fejlettségéről és az örök világbéke lehetőségéről.

– De ezek mind csak a regény világában létező dolgok – vágott vissza a kisember.

– A szultán szereti a regényeket – dörmögte Herzl.

– Ha nem adja, akkor nem adja – ficánkolt a Boszporusz partján Reshid efendi.

– És akkor mi lesz a tervemmel? – esett kétségbe Herzl.

– Talán nem hallott még az ügyeskedésről? A kenőpénzről? A korrupt hivatalnokokról?

Herzl elképedve nézett a túlmozgásos kicsi emberre. Reshid efendi azonban ihletett állapotba került, és hatalmas karcsapásokkal kezdte magyarázni: az, aki kedveli a jóféle francia vörösbort és regényeket, az Abdul-Hamid. A szultán azonban már más tészta, annak nincs se ideje, se kedve ilyen csacskaságokkal tölteni az idejét, amikor egy egész birodalom recseg-ropog alatta. Ha Herzl valóban fel akarta volna kelteni a szultán érdeklődését, és nem Abdul-Hamid rokonszenvére apellált volna, akkor a regényből nem a szombatosokat, a technológiai újításokat, a feltaláló zseni Tatrangi Dávidot, hanem Oroszország regénybeli uralkodójának, Sasza asszonynak a hatalmas étvágyát emelte volna ki. Ezt ismerik jól a török szultánok, és eléggé aggasztja is őket. Azt is feszegetni lehetett volna, hogy mégis hogyan akarja az oszmán birodalom megvédeni az angoloktól az olyan kintlévőségeiket, mint Palesztina, és mi lesz akkor, ha egy nap arra ébrednek, ecc, pecc, ki lehetsz, de odalett a Szentföld.

– Hozzon létre egy szervezetet, és apró darabonként vásárolja meg azt a földet – vágta ki a tromfot Reshid efendi az elképedt Herzlnek.

Majd boldogan elugrált, mondván, sürgősen levelet kell írnia Viktória királynőnek, de egyszer csak visszafordult.

– Ha létrejön ez a maga állama – kiabálta távolról –, remélem, én is lehetek ott nagykövet még érettségi nélkül is.

Érettségi ide vagy oda, Reshid efendi végül csak nagykövet lett Izraelben – igaz, csak száz év múlva. Bár kicsit unatkozott, ezért szomorúan üldögélt különböző tel-avivi kávéházakban, ahol az arra tévedő barátainak lendületes karcsapásokkal adta elő: nagyon nagy megtiszteltetés egy olyan városban ellátni diplomáciai munkáját, amelynek létrejötte az ő drága Herzl barátjának köszönhető, sőt még a város neve is ahhoz a drága Tivadarhoz köthető. Majd egyszer csak felpattant, hogy neki sürgősen találkoznia kell Tatrangi Dáviddal a Rothschild Boulevardon, ott, ahol egykor az efendi tanácsára vásárolták meg az első telkeket. Közben nevetett, és rohant a találkozóra, amiről természetesen már késett.

Tatrangi Dávid ott várta Reshid efendit az Europa kiosknál, kávéját szürcsölgetve. Nagyon meglepte ugyan, amikor Reshid efendi ismeretlenül felhívta telefonon, és azonnali találkozót követelt életbevágóan fontos ügyben. Tatrangi Dávid ebédszünetben ki tudott szaladni a munkahelyéről a Rothschild Boulevardra, hogy közelről megszemlélje azt az életbevágóan fontos ügyet, ráadásul ő is hallotta hírét a híres és hírhedt Reshid efendinek. Azon sem lepődött meg, hogy az izgatott nagykövet késik a találkáról.

– Az a tervem – huppant le Dávid mellé Reshid efendi –, hogy írok egy dolgozatot arról: a szombatosok nem is zsidók, teljesen felesleges volt őket Auschwitzba hurcolni. Bár, drága barátom, Tivadar prófétának bizonyult: a dolognak nem lett jó vége.

Tatrangi Dávid azon nyomban félrenyelte a feketéjét, és kidülledt szemekkel nézett a nagykövetre: neki gyerekei voltak, akiket egyetemre akar küldeni, ha valamilyen holdkóros kideríti róluk, hogy nem zsidók, akkor ki fogja kifizetni a tandíjat? Ennek nem lesz jó vége – gondolta.

– Vajon mit szólna ehhez Herzl? – tette fel a kérdést, mert hirtelenjében nem támadt semmiféle jobb ötlete a baj elhárítására. De Reshid efendit nem lehetett zavarba hozni.

– Azt, hogy a világ pont olyan, mint ahogy Jókai írja le A jövő század regénye című munkájában: amikor kitör az örök világbéke, egyetlen szépséghibája marad csak, hogy a csendes-óceáni szigetlakók emberhúst esznek, és ettől őket az égvilágon semmi és senki sem tántoríthatja el, csak és kizárólag az Afrikából odahurcolt nagyon éhes és nagyon ínyenc oroszlán, aki úgy veszi elejét ennek a fiaskónak, hogy megeszi a kannibálokat. A világbéke záloga tehát a nagyétkű és gourmet oroszlán − ezt Jókai is tudta.

Dávid semmit sem értett, ami nem meglepő, hiszen ő csak a repülésben és a repülőkészítésben volt jártas. És különben is, mi köze neki ehhez? És mi több: mi köze ennek a szombatosokhoz, akik annyi évszázadon keresztül nem csináltak mást, minthogy titkolták, hogy ők szombatosok, és ezt annyira jól csinálták, hogy a végén azt hitték róluk, hogy zsidók?

– Én vagyok ez az ínyenc oroszlán – oszlatta el az efendi Dávid kétségeit. Majd felpattant és hazabicegett a nagykövetségre, hogy megírhassa a dolgozatát a szombatosokról.

De az élet rejtélyes, így végül mégsem született meg ez a mű, Reshid efendit is visszahívták tel-avivi állomáshelyéről, és legközelebb az újságok címlapján lehetett vele találkozni, ahol arról írtak, hogy Monte Carlóban egy ötcsillagos szálloda negyedik emeletéről, kezében egy pohár Chateau Lafite-tel lezuhant a mélybe. A francia hatóságok gyilkosságként kezelik az ügyet, de senki sem tudja, hogy tulajdonképpen mi történhetett. A szobában az ablak mellett azonban találtak egy cetlit, amire ez volt felírva: „Ennek nem lesz jó vége”.

‍