Az ochlokráciáról, avagy a Facebook hatalmáról

Van Platónnak egy furcsa gondolata, amit egyéb furcsa gondolataival együtt az Állam című dialógusában fejt ki. Eszerint van néhány kormányzati forma, ami folyton körben forog az emberek között. Olyanokat említ, mint az arisztokrácia, a timokrácia, az oligarchia, a demokrácia és a türannisz (545 d). Az arisztokráciát helyesnek tekinti, az összes többit pedig „elhibázottnak” (544 a), majd hosszan részletezi „az államformák változásának” okait (545 d). Platónnak aztán ezt a gondolatát megörökölte és némileg szisztematizálta a legkiválóbb és leghíresebb tanítványa, Arisztotelész, aki két művében is tárgyalja azt: a Nikomakhoszi Etikában röviden, a Politikában hosszan. Bár megtartja a változásnak (metabolé) ezt a gondolatát, Platónnal ellentétben ő már hat kormányzati formát említ, de ő is megőrzi a különbséget a helyes és a „korcs” államformák között. Véleménye szerint helyesek, amelyekben a „közérdek szerint” uralkodnak (függetlenül attól, hogy ezt egy ember, néhány vagy sok személy teszi, mint a királyságban, az arisztokráciában vagy a politeiában), korcs államformák pedig azok, amelyek az „egyetlen ember, ama néhány, vagy sokak érdekéhez igazodnak” (mint a türannisz, az oligarchia vagy a demokrácia esetében) (1279a).

De nem csupán Arisztotelész volt az egyetlen az ókor nagyjai közül, aki kölcsönvette Platónnak ezt a gondolatát. Úgyszintén találkozunk vele Polübiosznak, ennek az i. e. 2. évszázadban élt görög történetírónak a Historiai című monumentális művében, annak is a sokat emlegetett VI. könyvében, mégpedig kimondottan a Platónra való hivatkozás kíséretében. (Valószínűleg Machiavelli, aki hozzávetőleg 1700 évvel később maga is behatóan tárgyalja ezt a kérdést a Beszélgetésekben, nem közvetlenül Platóntól, hanem Polübiosztól ismerte a gondolatot, tekintve, hogy éppen akkoriban fedezték fel újra Európában Polübioszt, s Machiavellinek a kezében járhatott a VI. könyv valamilyen kéziratos olasz fordítása). Bármennyire is nyilvánvaló azonban a kölcsönzés ténye az ókoriak között, van két apró, de lényeges különbség egyfelől Platón és Arisztotelész, másfelől Polübiosz álláspontja között. Egyrészt ott, ahol Platón és Arisztotelész változásról beszélnek, Polübiosz „visszafordulást” (anaküklószisz) mond, aminek a közkeletű latin fordításából származik mai napig a „forradalom” (revolutio) szavunk. Másrészt, míg Platón és Arisztotelész a demokráciát helytelen államformának tartják, Polübiosz helyesli. Számára ugyanis a demokrácia korcs formája valami olyasmi, amit ochlokráciának nevez, olyan államformát értve alatta, amelyben „a nép indulata és féktelensége” uralkodik (VI.4.) (Ebben Arisztotelészt követi, aki viszont a demokráciáról gondolt valami hasonlót. A Politikában mondja, hogy a demokrácia, vagyis a többség uralma a műveletlenek uralmát jelenti, márpedig épeszű ember nem akarhat ilyen kormányzat alatt élni.)

És akkor most ugorjunk egy jó nagyot az időben, valahová a 18. és 19. századokba. Az a korszak ez, amikor a hajdanvolt antik demokráciákba megpróbáltunk újra életet lehelni Amerikában és Európában, köszönhetően annak a két nagy demokratikus forradalomnak, amelyek lezajlottak a 18. század végén. Persze a forradalmakhoz kötni a demokrácia kialakulását, bár történelmileg korrekt, némileg mégis félrevezető, mert azt a benyomást keltheti, mintha a modern demokráciák az egyik napról a másikra jöttek volna létre. Valójában a demokratizálódás egy hosszú, évszázados folyamat volt, választási reformokkal és emancipatórikus mozgalmakkal, szakszervezetekkel és sztrájkokkal, s a demokrácia minden európai (és nem csak európai) országban majd csak a munkások és a nők emancipációjával teljesedett ki, valamikor a 20. században. Vagyis csak akkor, amikor megvalósult társadalmainkban a formális jogegyenlőség és a politikai egyenlőség.

Mindeközben ezt a demokratizálódási folyamatot, még ott is, ahol a jogegyenlőséget viszonylag hamar megteremtették, gyakran érte bírálat, nemcsak azért, mert nem mindenki akart demokráciát és a régi, hierarchikus rendbe vágyott vissza, hanem azért is, mert voltak olyanok, akik ezt a demokráciát álságosnak, képmutatónak és önmagában kevésnek tartották. Az egyik ismert motívuma ennek a bírálatnak (ami rendszerint a baloldal különféle változatainak az eszköztárát gazdagította), hogy a formális jogegyenlőség korántsem jelent tényleges egyenlőséget, s még jól működő, az egyenlőség formális elvét tiszteletben tartó demokráciában is létezhetnek olyanok, akik emberhez méltatlan körülmények között kénytelenek élni az életüket. Ennek a kritikának a hatására alakultak át aztán a demokráciáink (legalábbis Európában) valamikor a 20. század második felében „jóléti államokká” (welfare states, ahogy angolul nevezik), amelyek különféle, többé-kevésbé nagyvonalú szociális ellátórendszereket működtettek.

Úgy tűnik azonban, hogy a baloldal minden jogos kritikája ellenére észrevétlen maradt egy másik egyenlőtlenség, holott az nem kevésbé lényeges. Tudniillik még a legjobban működő és legnagyobb múltú demokráciában sem volt (egészen a legutóbbi időkig) egyenlő hozzáférése mindenkinek a közvéleményhez. Ez pedig egyáltalán nem mellékes. Giovanni Sartori, a jeles olasz politikatudós írja a demokráciáról szóló kézikönyvében, hogy minden demokrácia legfontosabb tartópillére, s egyben minden más kormányzati formával szembeni felsőbbrendűségének záloga a közvélemény. Ez az egyetlen olyan kormányzati forma ugyanis, ami mindenki számára lehetővé teszi, hogy a közügyekhez hozzászóljon, s azokban a hangját hallassa. Ez egyébként teljesen egybevág a demokrácia eredeti, antik percepciójával, hiszen a görögök számára éppen abban rejlett a demokratikus városállam minden más, általuk ismert kormányzati formával szembeni felsőbbrendűsége, hogy lehetővé tette a polgárok számára a közügyek megvitatását. Számukra ez, vagyis a beszélgetés volt a politika értelme, nem véletlen, hogy Arisztotelész a Politikában az embert hol politikai, hol pedig beszélő lénynek nevezi: a két definíció egymással egyenértékű.

Csakhogy a társadalmainkban, egészen a legutóbbi időkig, ez egyáltalán nem így működött. Azt a valamit, amit közvéleménynek nevezünk, vagy legalábbis annak „respektábilis” részét a napi sajtó uralta és alakította, vagyis a befolyásos politikusok és a nagy múltú lapok újságírói, s ehhez a közvéleményhez mindenki másnak csak ellenőrzött feltételek között volt hozzáférése. Az újságok persze közölték a véleményrovatokban nem hivatásos újságírók véleményét is, de ehhez annak a véleménynek előzetesen át kellett mennie a szerkesztőség szűrőjén, ahol eldöntötték, hogy az adott véleménynek van-e egyáltalán létjoga a respektábilis közvéleményben: értelmes vélemény-e, vagy szimplán csak marhaság. Magyarán: annak tekintetében, hogy egyáltalán ki szólalhatott meg, s hogy kinek volt lehetősége a közvéleményt alakítani, a demokráciáink egyáltalán nem voltak egalitáriusak. A kevesek privilégiuma volt, hogy a nyilvánosságban megszólaljanak s azt így vagy úgy alakítsák. (Akárcsak az antik demokráciákban, ahol a nyilvánosságban csakis a polgárok szólalhattak meg.)

Mindez a Facebook (és egyéb digitális platformok) megjelenésével mára radikálisan megváltozott. Mondhatni a Facebook egy új, a korábbinál jóval demokratikusabb nyilvánosságot teremtett, amelyben valóban mindenki megszólalhatott a közügyek kapcsán, aki vette magának a fáradságot és nyitott egy fiókot. Jogos volt tehát a várakozás a Facebook hajnalán, hogy végre létrejöhet az állampolgári részvétel új, a korábbiaknál jóval teljesebb formája, amit az a remény is kísért, hogy majd a Facebookon észszerű és megfontolt vitákat folytatunk egymással a közügyekről. Ez a demokratikus inklúzió és participáció diadala, gondolhattuk akkoriban, és nem is alaptalanul. Ráadásul a nyilvánosság korábbi formáival szemben, amelyek a nemzetállamok szűk keretei között voltak kénytelenek működni (a sajtó, a rádió és televízió legfennebb tudósíthatott más országok eseményeiről), a Facebook elvben globális platform: mindenről szinte reális időben értesülünk, még akkor is, ha a világ másik végén történik, s rögtön ki is fejthetjük róla a véleményünket a globális olvasóközönség számára egy-egy frappáns kommentben.

Aligha a Facebook hibája, hogy csak rövid ideig tudta betölteni a rendeltetését, s hogy ilyen irányú reményeinkben igen hamar csalatkoznunk kellett. Hamar kiderült ugyanis, hogy a személytelen kommunikáció online formái nem hatékonyak, s hogy az online viták során, miként azt Timothy Garton Ash is megjegyzi a szólásszabadságról szóló könyvében, az embereken igen hamar eluralkodnak az indulatok. „Az online világ minden csodája ellenére – írja mindjárt a könyv elején – az emberi kommunikáció teljes élménygazdagságát továbbra is csak a személyes találkozás adhatja meg.”¹ Mint ahogyan az is nagyon hamar kiderült, hogy nem igazán vagyunk kíváncsiak a mások véleményére (hiszen van nekünk sajátunk), s hogy az emberek hajlamosak bezárkózni a saját világukba, úgy állítva be a hírfolyamukat, hogy a valóságnak csak a nekik tetsző szelete jöjjön velük szembe, csupa olyan hír (és kizárólag olyan tálalásban), ami alátámasztja az eleve adott, sziklaszilárd világnézetüket. Régtől fogva ismert veszélye a Facebookon való tájékozódásnak, hogy lassan-lassan mindannyian bezárkózunk a „visszhangkamránkba”, ahol a falak a saját véleményünket verik vissza, s amelyben az újságnak, amelyet naponta olvasunk, nem az a neve, hogy The Daily Mail, hanem az, hogy The Daily Me – ahogyan azt Ash ironikusan megjegyzi.²

S bár ez a veszély régtől fogva ismert, aligha ez jelenti a ránk leselkedő legnagyobb veszélyt. Tudniillik ott, ahol mindenki „tartalmakat” gyárt, s bárki szabadon előadhatja a napi hírekkel, eseményekkel kapcsolatos sajátos interpretációját, ott egy idő után nagyon nehéz lesz eligazodni a tények és a vélemények zűrzavarában, más szavakkal eligazodni az igaz és a hamis között. Ott, ahol a szomszédom véleménye a BBC tudósítása mellett jön szembe velem, s azzal kvázi egyenértékű, ott nagyon nehéz lesz egy idő után eligazodni a tények és a vélemények amúgy is szövevényes sűrűjében. A Facebook a maga moderálási elvei szerint eleve csak a veszélyes, gyűlöletkeltő tartalmakat távolítja el, a tényellenőrök munkája pedig sziszifuszi foglalatoskodás ott, ahol ilyen mennyiségben keletkeznek és terjednek a mindenféle egyéni fantazmagóriák. A józan ész és a kritikai gondolkodás (ahogy nevezni szokták) ugyan segíthetnek rajtunk, csak hát a józan ész is csak olyan emberek tulajdona lehet, akik egymással beszélgetnek – nem véletlenül hívják latinul is, angolul is közös érzéknek, azaz sensus communisnak vagy common sense-nek. Olyan képesség ez, amit a magányos ember nem képes önmagában kialakítani (mert azt együtt alakítjuk ki), márpedig a Facebookon, úgy tűnik, mindannyian magányosak vagyunk.

Ugyanide tartozik, hogy a hagyományos értelemben vett sajtó is mára nagymértékben átalakult, s egyre kevésbé tölti be a tényközlésnek vagy tényfeltárásnak a klasszikus szerepeit. A helyzet ugyanis az, hogy a Facebook lassan-lassan a nyilvánosság döntő fórumává vált, azaz itt, ebben a furcsa nyilvánosságban mindenkinek és mindennek jelen kell lennie, ellenkező esetben nem is létezik. Nincs másképp ez az újságokkal sem: mese nincs, muszáj feltölteniük a tartalmaikat a Facebookra, ha olvasót akarnak. A gond csak az, hogy a Facebook viszont a saját logikája szerint működik, mondhatni itt kattintásra megy ki a dolog, így tehát az újságírónak is kattintást kell generálnia a cikkével, ráadásul minél gyorsabban és minél olcsóbban, hiszen a drága újságírás luxusát ma már még a nagy múltú lapok sem igazán engedhetik meg maguknak.

Nincs idő már hosszadalmas oknyomozásra, utánajárásra, érintett felek megkérdezésére s. í. t., amit régente az újságírói etika (deontológia) még előírt, hiszen ebben az őrült versenyfutásban az eseményekre azonnal reagálni kell (ellenkező esetben kihűl a hír, és senki nem fog ránk kattintani), ugyanakkor persze úgy kell a hírt tálalni, hogy ránk, és ne a konkurenciára kattintson a Facebookon jámboran szörföző adófizető. Másrészt megint csak az történik, szintén a Facebook sajátos működési logikájának az eredményeképpen, hogy elmosódik a határ az újságírásban is a tény és a vélemény között. Miként azt Ash szintén megjegyzi, régente az újságírás szlogenje vagy harci kiáltása, amivel újságírók hosszú generációi indultak hadba, az volt, hogy „a vélemény szabad, a tény azonban szent” („comment is free, but facts are sacred”). Manapság viszont szerinte sokkal helyzethez illőbb, ha azt mondjuk: „a vélemény ingyen van, a tény viszont drága”.³ A régi vágású újságírás sok pénzbe kerül, és a nyomtatott sajtó szinte törvényszerű hanyatlásával nem termel profitot, így alakulnak át még a nagy múltú és presztízsű lapok is lassan véleményoldalakká, felületekké, ahol újságírók véleménycikkekben és beszélgetésekben (podcastekben) „értelmezik” számunkra a világot. Némi túlzással élve akár azt is mondhatnánk: régente a véleményrovatot az utolsó oldalon találtuk egy újságban, manapság viszont szinte egyebet sem találunk benne.

Ami pedig így lassan-lassan odavész, az a tény és a vélemény közötti distinkció, s vele együtt az igaz és a hamis megkülönböztetése, ami azért szomorú, mert – amint azt Hannah Arendt az Igazság és politika című csodálatos esszéjében valahol megjegyzi – az igaz versus hamis kategóriapár az egyik (és hozzátenném: talán egyetlen) mentális eszközünk a való világban való tájékozódásra.⁴ Szoktuk a post-truth korszakáért, ami néhány évvel ezelőtt beköszöntött, az olyan politikusokat okolni, mint Donald Trump, akik a kedvükre hamisítják a valóságot – és okkal. Mindeközben megfeledkezünk viszont arról, hogy eleve egy olyan nyilvánosságban mozgunk szinte egész nap, amelyben az igaz és a hamis között nagyon nehéz különbséget tenni, s amelyben elképesztő számban tenyésznek a legzavarosabb fantazmagóriák, téveszmék, összeesküvés-elméletek s. í. t. A politikusok persze szeretik hajlítani a valóságot, csakhogy legalább ennyire igaz az is, hogy a világunk nagyon könnyen hajlíthatóvá is lett. Az emberek fejében természetesen nem csak manapság tenyésznek téveszmék, ott voltak ezek eddig is, csak nem kaptak nyilvánosságot. A respektábilis közvélemény, amit az újságok és lapok alakítottak, nem volt ugyan demokratikus, cserében viszont ellenőrzött, kontrollált volt, s emiatt mégiscsak segített a világban való tájékozódásban. Ezt a kontrollt a nyilvánosság felett mára már elvesztettük, s ezzel együtt a valóság feletti ellenőrzésünket is.

Ami legalább ennyire súlyos, hogy többnyire nem csupán a zavaros téveszméinket osztjuk meg a követőinkkel a Facebookon, hanem a legalább annyira zavaros érzelmeinket is, a mindenféle aggodalmainkat, félelmeinket és indulatainkat. Ráadásul, valamilyen rejtélyes oknál fogva úgy gondoljuk, hogy ezek az indulatok feljogosítanak minket mindenféle követelésre. A pandémia elején például, ha még emlékszünk rá, eltelve az amúgy jogos félelmeinkkel, azt követeltük hangosan a Facebookon a hatóságoktól, hogy zárjanak be minket, s mindenki mástól pedig azt, hogy üljön otthon és nézzen Netflixet, nehogy másokat megfertőzzön. Aztán pedig, amikor már minden filmet megnéztünk a Netflixen és közben kitavaszodott, ugyanolyan hangosan azt kezdtük követelni ugyanott, hogy engedjenek ki már végre minket. Ugyan ki érti ezt? A hatóságok pedig, szerencsétlenek, mi mást is tehettek volna, mint hogy először bezártak, aztán pedig kiengedtek minket, és csak remélni lehet, hogy mindezt közegészségügyi megfontolásokból is tették, s nem pedig csak azért, mert mi a Facebookon hangosan ezt követeltük. Mert ha igen, akkor ez nem a demokrácia kiteljesedése, hanem pontosan az, amit Polübiosz ochlokráciának nevezett: olyan kormányzati forma, amelyben a nép indulata és féktelensége határozza meg a kormányzás minőségét – jelen esetben, ahogy mondani szokták, „a Facebook népéé”.

Jegyzetek

¹                  Timothy Garton Ash: Szólásszabadság. A globálisan összekapcsolt világ tíz alapelve (Ford. Frank Orsolya), Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002, 38.

²                  Uo., 101.

³                  Uo., 435.

⁴                  Hannah Arendt: Igazság és politika (Ford. Módos Magdolna), in: Uő: Múlt és jövő között, Osiris Kiadó, Budapest, 233–271, 264.

‍