Az új diktatúra (versek)

Az új diktatúra

           Szántai Jánosnak

Az új diktatúra gyűlöli a korábbi diktatúrák minden formáját:

nem száműz, nem börtönöz be, nem küld Gulágba, Recskre, a Duna-csatornához,

nem tépi ki a nyelvedet, nem jegyre ad kenyeret, tejet, cukrot, kávét, kakaót,

de az új diktatúra kizárja azokat, akik nem píszík, nem Euro-konformok,

és elítéli azokat, akik nem ítélik el, akiket ő elítél.

Az új diktatúra azt mondja, van anyád, apád, anyanyelved, testvéred, otthonod,

van idegen nyelved, idegenséged, van munkád, nincs jóléted, néha van ájulásod,

és vannak mindenféle jogaid, hogy kötelezettségeid is a jogaid, mi kell még.

Bár az új diktatúra fülét sérti a zengő érc, a pengő cimbalom,

és fintorog a prófétáló tehetségre, a potenciális hegymozgatókra,

szereti a szegényeket, a még szegényebbeket és a legszegényebbeket,

mert így juttathat a gazdagoknak, a még gazdagabbaknak és azon felül.

Az új diktatúra a javadat akarja: dolgozz reggeltől estig, ülj a laptop, a tévé előtt,

de mozogj is sokat, légy egészséges, egyél sportsalátát, müzlit, cukormentest,

reggelre keveset, délre is keveset, estére semmit, nassolás, pia, cigi kizárva.

Az új diktatúra türelmes, az új diktatúra jóságos, az új diktatúra mosolyog,

hol szemedbe, hol a hátad mögött, néha kezet fog, néha vállon vereget,

választás helyett szavazni rángat, és azt mondja, szabad vagy,

határidőkkel simogat, határidőre szeret, stroke-kal, szívinfarktussal dédelget,

mert az új diktatúra nagyon állatbarát, filantróp, vallásos és érzéki.

Az új diktatúra beül veled a templompadba, hozzád szegődik az utcán, ágyban,

féltékeny és tapintatlan, mert veled nyaral, és örül, ha az algoritmusaitól boldog vagy.

Az új diktatúra megtűr, mert mindent eltűrsz, és úgy tesz, hogy higgy neki,

mert tudja: tudásod töredékes, hogy nincs tükröd, csak homály és sötét, s mert

mindent elviselsz, semmit nem remélsz: az új diktatúra nem szűnik meg sohasem.

Csíkszereda–Kolozsvár, 2025. május 4–18.

Feketedoboz

           Fantomoknak, lidérceknek, vámpíroknak

Az utcán úgy megy végig, mintha a dédapjától örökölte volna.

Az üzletben készpénzzel fizet, a kasszásnővel hosszan cseverész.

Minden apróért külön nyúl pénztárcájába, háromszor újraszámolja.

A buszon úgy suttog, hogy mindenki hallja, fontoskodva legyint.

A templomban mindig a hátsó padban ül, figyel, hangosan kiénekel.

Ha kérdezel tőle valamit, rögtön visszakérdez, és a válaszodat is tudja.

A gyűlésen utolsónak szólal fel: összegez, tanulságokat von le.

A holnapi időpontot körültekintően egyezteti, gyöngybetűk, határidőnapló.

Másnap hosszasan magyarázza, miért nem, miért épp akkor nem.

Autóval őt nem lehet hazavinni, mert ő mindig ugyanazzal a taxissal.

Nála az ivás, mondja, olyan, mint a szeretkezés: ritkán, de akkor nagyon.

Kedvenc desszertje a franciakrémes, erről hosszú monológokat sejtet.

Hogy mit olvas mostanában, nem árulja el, plusz érthetetlen gesztusok.

Amikor dallamokat dúdol, nem tudni, mit érez, gondol-e valamit.

Mindenkiről mindent minden körülmények között, szálakat sző, szakít.

Száguld, lassít, most épp emelkedik, nem éred utol, nem akarod.

Minek is, hiszen nem érti a soráthajlást, a központozást, a sorközt.

És nem tudja, miért jó, ha a mondatok feketedoboza tengerfenékre ér.

Csíkszereda, 2024. február 21.

‍