Bábel völgye (versek)

Bábel völgye

Gyertek a hegy alá, a meredély aljába jöjjetek

el, hallgassátok, miről beszél

az ember, aki járt odafönt és a magasból jött le

hozzánk, hogy elmesélje,

mit látott a hegyen, milyen csodavilág tárult

a szemei elé, és milyen látvány

fogadta őt a magasban, hallgassuk, miről beszél

az ember, aki a hegyről

jött le mihozzánk szerelmesével,

és szól az ember, mondja, milyen csodavilág

tárult a szemei elé,

milyen látvánnyal fogadta őt a millió kezű

istenség, és miféle

lények keringtek a szemei előtt,

milyen szél fújt, merről és milyen erővel,

s hogy meleg, hűvös, talán

langyos szelek süvítettek a csúcs közelében

vagy magán a csúcson,

hát menjünk bátran, menjünk föl a hegyre,

gyertek, induljunk, másszuk

meg a meredélyt, s heverjünk el

a csúcs közelében vagy magán a csúcson,

mert semmiképp nem láthatjuk

ugyanazt, és félünk, nem lesz kiben föllobban

a tűz,

s hogy

eljöttem, a csöndes embertől elköszöntem,

Bábel völgyében ember

nincsen, se hang, mi ismerős lenne, nincsen

kivel szóljon hát az

ember, kivel szóljon, ha eljön szerelmesével?

A visszanézés sóoszlopára

Valami sűrű por, mi elhozott és jó idővel áldott, vert meg esztelen,

a belső szirom és a külső szirom, előttem út fele,

mögöttem út fele, éjben éjeket látok,

éjekben világosságot,

feltör a forrás, elbújik a patak, a nyár zöldje önfeledt sötétség.

Hirtelen és

nagyon is biztos kézzel vonom el fátylad, s hagyom, hadd hulljon

           arcodra vissza,

hallgatom, miről énekelhetsz, milyen dalt hoztál a bajra,

merre lapozzak

a szívben előre, hátra?, a sövényen túl

nyár van,

találkozunk, ha tetszik, Kisasszony havában, hová tűnnek

éjjelem lapjai, nappalom lapjai

hová tűnnek?,

az ég magasabb a találkozásnál, fölemelem hangom az örömhöz,

           amivel jöttem.

A forgás tengelyén

Mivé lesz bennünk a szó, a hang, és fölöttünk a vers mivé

lesz?, egy reggelen kisétálsz a kapun, akaratok pengő érce

mellkasod, biztos léptekkel indulsz a láthatár felé, majd

elérsz egy pontig, ahol út nem vezet tovább, és ahonnan

csak visszafordulni lehet vagy más irányba térni, és egy

verssel jelölöd meg a helyet, valamelyik másik reggelen

kisétálsz a házból, kíváncsi szemeidre kendőt csavarsz

szorosan, hogy irányzékod a féktelen éj legyen, és hagyod,

hadd lebegjél a nyílt semmiben, sodródjál az éjben, mintha

magányos, néma mederben lépkednél, rég elcsitult folyók

nyomát taposnád a kavicsos, katángos mélyedésben,

vigyenek lábaid a szűkülő partok közt, vigyenek lábaid,

s a ritkuló sejtelem, vigyen ő is, majd elérsz egy pontig,

ahol út nem vezet tovább, és ahonnan csak visszafordulni

lehet vagy más irányba térni, és egy verssel jelölöd meg

a helyet, és lerántod szemeidről a kendőt, hogy időben

érkezzél vacsorára, még jóval lámpaoltás előtt kapudon

betérhess, s ha majd a házadban eszedbe jutna fölidézni

a sétát meg az érkezéseket, csupán a mindenség egy-egy

pontját látnád mindkét helyeden, ahonnan már elő nem

szólíthatsz semmit, és nincs senki, aki téged előszólítani

tudna, hol kicsit megtorpan mindaz, aminek eleje, vége

elillan szótlan, változatlanul, fodor és hullám ring,

ringatózik, egymás meg önmaga hű folytatásaként borul

egymásra, másra, és mivé lesz bennünk a szó, a hang, és

fölöttünk a vers mivé lesz?, egy reggelen kisétálsz a kapun,

biztos léptekkel indulsz a rettenet felé, akaratok pengő érce

mellkasod, majd elérsz egy pontig, ahonnan

‍