Bárki – más is

„Túl kicsi vagyok még a múlthoz,a jövőre emlékeztess, kérlek.”(Seres Lili Hanna: Porcelánnal)
Versantológia fiataloknak, kortársaknak kortársakról és kortalanokról. Kortalanokról, akik a tantermek falain hirdetik és fémjelzik az irodalmat. Egy koncepció, amely egy idősíkba hozza azt, amit az irodalomról látunk–hallunk, s ami ellen harcolunk: berámázott kép-e az irodalom vagy túlmutat a rámákon és időkön?
A kötetet a korosztály-koncepció szervezi: a harminc év alatti szerzőség régen és ma, ahogyan a ciklusokba rendeződés is, amelyeket mindenkori irodalmi témák határoznak meg. Péczely Dóra, a kötet szerkesztője és megálmodója szerint, a Lehetnék bárki „ifjúkori identitáskötet”, amely feszegeti a mibenlét és hogylét kérdéseit, a transzgenerációs meghatározottságot, ugyanakkor egyszerre néz múltba, jelenbe és jövőbe. Ciklusonként történik a tematikus váltás, a ciklusok nyitánya pedig egy, a cikluson belüli szöveg kiemelt pár sora illusztrált háttéren.
A kortárs-kortalan egyazon versantológiába szerkesztése mintegy az új irodalomértelmezésekre is hajaz, amelyek a tematikus összehangoltságot teszik meg annak lehetőségeként, hogy együttolvashatóvá váljon a kortalan (ld. klasszikus) és kortárs. S bár a ciklushatárok mintegy tematikus határok is, a versek egymásba csúsznak, összeérnek, sokuk domináns jegye pedig a kitettség (pl. „Ebben a két sorban a ki nem/mondott kapcsolatok lakoznak.” – Pencs Attila: Jegyzetek augusztus végéről), az egyedül maradás és a sebzettség (pl. „Valahogy tényleg eldőlt bennem egy korlát. Földön fekszem./Igazából nem alszom, csak este van. (…) és olykor egy pohár vízzel lelocsolom/az itt maradt törölköződet.” – Kovács Kristóf: Maradék).
A fiatal felnőtteket célzó kötetkompozíció már a címválasztásban is az identitásképződésre, a lehetséges énekre és az önmegképződés feltételességére kínál lehetőséget. Lehetnék bárki, ha, lehetnék bárki, akkor, lehetnék bárki, de – kötőszavak, ellentétesek következtetőek, feltételesek, amelyek felötlenek a befejezését váró cím kapcsán. Mi lehetnék ezek nélkül? Egyes olvasói elképzelések szerint a cím mintegy korai válasz a kötetzáró kijelentésként központozott kérdésre: „Hogy lesz-e valami.” (Vajna Ádám: A zoknigyár királynője). A szövegek élettelisége és megfoghatósága magából táplálkozik: a cím ugyanis egy, a kötetben is megjelenő Veszprémi Attila-vers azonos verssora, amely reflektál a korábbi helyzetképekre, amelyekben ismeretlen emberek élnek, mozognak. Én pedig lehetnék bárki – más is.
Értelmezésemben a ciklusok egy élet-idővonalat alkotnak, ugyanis nem csupán tematikusan kapcsolódnak egymáshoz, hanem a jelentős életszakaszokat is megjelenítik, így kezdődik a történet a költőkkel és olvasókkal karöltve a gyerekkorban, ahol megnyílik a későbbiekben örök megválaszolásra váró ki vagyok – ki legyek – ki lehetek? kérdéshalmaz. A második a fiatalkor és identitásmeghatározás köré szerveződik, ezt követik a szerelmes versek, létkérdések, a lét materialitása, táj- és városversek ciklusa, végül pedig az évszakok kínálják a zárótémát. A tematikus besorolhatóság mellett hidat képez és leheletszerűen jelen van a versekben és közöttük a fájdalom, az elhagyás és elhagyatottság, a kilépés és ennek lehetetlensége, összességében pedig az ember maga a kapcsolataiban, viszonyulásaiban, kereteiben és azokon kívül.
Ez a kezdet a gyerekség-történetekben, a szülő-gyerek kapcsolatok botladozásaiban, a kései vádaskodásokban és a felnövekedéssel együtt járó kiábrándulásban fogalmazódik meg. Összekapcsolódik a kortalan a kortárssal az anya magasztalása és az anya-gyerek távolság révén („Én kergettem a vénségbe:/Nem jár tőle olyan távol/Senki, mint torz-életével/Az ő szomoru fia.” – Ady Endre: Az anyám és én), az életképekben és az első felismerésekben a nőiség képlékenységéről („Egy idegen környéken/azok a férfiak vasalózsineggel verték a nőket éjjelente./Mikor anyámnak elmeséltem,/csak elfordította a fejét,/és fát hajított a tűzre.” – Eszenyi Fanni: Cserépkályha), a rák és a töredezett tudás gyermeki integrálásában, a betegség és elmúlás gyermeki megközelítésében („Mici néninek tüdőrákja van. Amikor köhög, elbújok az asztal alá, nehogy elkapjam. (…) Zsebkendőbe tüsszentünk. Mici néni is. Pirosvizes a kockás rongy. Málnaszörpkút van a tüdejében.” – Imre Ábris: A kút), valamint a muszáj-felnövésekben („aztán egy parkolóbeli ugróiskolánál/elfogyott a kréta,/és némi bukdácsolás után/egyébként is kamaszodni kezdtünk.” – Veszprémi Szilveszter: Leomlott reggelre). Együtt él Ady, Babits, Petőfi (gyermek)hangja és szigorú strófaszerkezetei a kortárs hangokkal, szabad- és prózaversekkel, a kérdések lévén azonosak, csupán a hozzájuk kiválasztott nyelv variál: hogyan és mennyit élünk (tovább) egymásban, mit jelent az apakép és mit hoz a felismerés, egyedül vagyunk-e „hiánybetegségeinkben” („Miért mindig a halottaidról, miért/nem a fiadról mesélsz nekem?/Miért a hiányok határoznak meg?/Vagy mindenkit, csak te még őszinte is vagy?” – Seres Lili Hanna: Porcelánnal)? A bárkivé válás lehetősége és korlátai erőteljes hangot kapnak egy apa-régió-mentalitás-reflexióban, aminek Purosz Leonidasz Drága Kishúgom és Anya című verse ad nyelvet és formát: „mellettetek állok./Higgyétek el, nekem is fájt látni,/hogy viselkedett a szülinapján apa./Az ajándék jógabérletet félredobva/felsóhajtott: ne már. Bassza meg,/tényleg erre kell költeni a pénzt?(…) És az is probléma, hogy a családunkban/mindig a férfiak az okosabbak,/ami aggaszt, mert ráerősít/idejétmúlt sztereotípiákra./Ezért egy kicsit haragszom is rátok. (…) Ahol én élek, nem ilyenek a nők. (…) Félreértés ne essék:/nagyon finomakat főztök. (…) De ígérem, a házasságom más lesz:/nem válok olyanná, mint apa (…)”. (40.)
„Vedd le a kinőtt ruhákat,/nehézkessé teszik a mozgást,/és amúgy sem óvnak a hidegtől” (Ferencz Mónika) – kivetkőzés, visszatekintés, utazástoposz kívül és belül, sok félelem és görcsös kapcsolódni akarás, ki- és belépés. Ezek fémjelzik az idővonal következő életszakaszát: a fiatalkort, amely még igen, már nem, amely vajon, hová és meddig kulcsszavakra fűzhető fel. A lét más kérdésekben fogalmazódik meg: kiismerhetetlenségbe, külső-belső párhuzamba és felszínes motyogásokba („ha véletlenül valaki mégis rád ismer,/kíváncsiságot színlelsz, rokonokat/hazudsz magadnak, bólogatsz nagyokat/perszejól, kösziviszont, megvagyunk./csak ne kelljen szóvá tenni semmit.” – André Ferenc: Szilvafák). Halálértelmezésekben és a mi marad utánam kérdés súlyában: „… hogy ha két/megálló között, az átmenet fémporos alagútjában/épp ez a szerelvény gyullad ki, vagy épp mellettem/robbantja fel magát valaki, mi marad utánam.” (Bende Tamás: Mi marad) vagy „Csak azt tudom, hogy engem is koporsóba helyeznek/majd, megborotválnak előtte, (…) hogy olvassa, értelmezze a létet, amelyen túl úgysem látok,/csak a nehezülő földrétegek alatt keresem a bizonyosságot.” (Kovács Edwárd: A bizonyosság). Kamaszkori határfeszegetések, amelyekben megkérdőjeleződik a játék és végül csak a próbálkozás marad: „Játszani próbál négy-öt húszéves/kamasz, de nem emlékszik, hogy kell./Mikor is kezdtünk, motyogja D.,/ötkor, koccint vele Á., és közben/újra bújócskázni akarnak.” (Purosz Leonidasz: Játék). Rékai Anett Örökgyerek című prózaverse, amely mintegy gyerekkori életkép kimerevítése, valamint Térey János Fészekalja című műve pillanatokra kiemelkedik a felnövekedés olykor-olykor letargikus ívéből, majd oda-vissza lavíroz a jelen és a gyerekkor között, kiszakítva az ént a jelenből és áthelyezve egy korábbi jelenbe, a gyermekségbe: „Él bennem egy hatéves, aki azóta is rágja a körmöm./Az orrát piszkálja, ha senki sem látja, és akácfák/virágjából eszi ki az édes bibét.” (Rékai, 70.) és „Most, amikor megint csupa nyílt seb/Vagyok, mint egy elemista, visszafekszem/A tizennyolc év előtti ágyacskámba./Volt egy módszerem, hogyan kell/Pillangót álmodni. (…) Körülötte gyerekszoba:/Személyes labirintus, amelyben Isten/Vezérelné a lépteimet, ha volna/Módom közlekedni benne.” (Térey, 74.)
„Lennék a szem felszaladnék/a harisnyádon a csípőcsontodig” – Grancsa Gergely sorai vezetik be a szerelempoétika ciklusát, amelyben helyet kap a szerelem óhaja, a beteljesedés, erotika, sok keserűség, féltékenység és félelem, elválás-történetek. Babits szerelmes költeménye nyitja a ciklust: „Szívem most illatzacskó,/lelkem illatház:/ez a sok illat engem/hogy megbabonáz.” A szakítás és a keserűség testet ölt és az érzelmek síkjával keveredik Hevesi Judit „recept-lírájában”, amelynek megfoghatósága a szakítás testi érzékelésének tárgyilagos közlésében formálódik: „10 dkg csirkemell/1 szál sárgarépa/(…)/1 evőkanál olaj/Nagyjából ezt hánytam ki azután,/hogy hazaértem a Római-partról,/ahol tom yum levest vettél nekem,/hogy könnyebben emésszem meg:/van egy Gabriellád.” (91.) Kali Ágnes műve szerkesztettségében is jelzi a belső beszédet, a tagadásokba és kijelentésekbe gyúrja bele a mindennapokat, a betegséget, a lélek démonikus hangját, a depressziót: „csendesek vagyunk egy ideje (…)/minden démon be fog törni egyszer/semmi sem sír úgy mint a magára hagyott gyerek/és lehet hogy itt mindenki ugyanolyan kurva/de azt érzem csak én vagyok beteg” (97.). A kortalanok közül kiemelkedik Radnóti rövid erotika-lírája, amely a Kis kacsa fürdik gyermekdalt hozza intertextusba: „tudom, utána száradni kifekszik/a napra és engem kiván ő csörgő/fogakkal két énekes combja közé!” (111.) A ciklust pedig Vajna Ádám „szeretni fogsz-e még, Marám?” (115.) kérdése és a szerelem felvázolt lehetőségei zárják.
A szerelem hullámzásai megágyaznak a magánynak, az egyedüllétnek és a kikerülhetetlen egzisztenciális kérdéseknek. A ciklus hangulatiságát erőteljesen meghatározza tehát a magány, a belső dialógusok, a szférák és létterek összefonódása, az elhagyatottság és elhagyás motívumai: Mintha nem ismerném, Magányosság, Maradék, A szörny, Magamhoz (reprezentatív verscímek). Ambrus András Magányaink című szövege nyitja meg a ciklust, közben pedig elveszi az elfedés, a mismásolás és az önmagunk előtti szépelgés minden lehetőségét: adja a mindenkori embert, aki végül egyedül marad könyörtelenül, gazos kertben, miközben hallszik a megfelelő vagy, jó vagy – építő (?) szlogenje: „Ha van is rajtunk kívül más: nincs. Meguntuk./Mi vagyunk, aki van (minden egyéb humbug),/de elhagyjuk magunkat is, úgysem látnak./Elgazosult kertben ülünk meztelenül,/mindannyian együtt és csontig egyedül,/mind megfelelőek és mind kipipáltak.” (119.)
Nemes Nagy Ágnes A szörny című versében a szörny kedves leírásának groteszkje elevenedik meg. Ökopoétikai koncepciót idézően az elme mint tó képzete elevenedik meg a befogadó előtt, ugyanakkor a behatárolhatatlan, kedves, de nyughatatlan szörny képében távolítódik el mindaz, ami elsődleges jelentésében benne rejlik: az én bugyros, alá- és föléemelkedő, kiszámíthatatlan és hullámzó, rétegzettségében közelíthető meg („Szelíd kis szörny, dícséretes,/a partra néha, félve jár,/(…) De mostanában szomjasabb./Jön s a száján sűrü lé (…).”(132.)
Pilinszky Magamhoz című verse te-beszédet választ az én rétegzettségének, az ének közötti belső dialógusnak a kifejezésére, a halmozott egyedüllét kifejezésére: „Bátran viseld magányodat,/én számon tartlak téged, (…)/az este nem lel senki rád,/az este sírva, késve/hiába járják pitvarod:/csak én látlak. Vagy én se.” Ebbe az útkereső és létértelmező ciklusba van beválogatva Veszprémi Szilveszter költeménye is, amely talán az egyik leghitelesebben ábrázolja a lehetséges éneket, a lehetnék bárki és a ki vagyok, ki lehetek közti átfedéseket: „Lehetnék bárki. (…) A tömeg egy lüktető szinuszcsomó/impulzusára lüktet, én pedig, én pedig,/én pedig csak egy vértest vagyok,/aki öntudatlanul szállítja/az izomrostok közti hajszálerekben az oxigént./Ha valaki keresne,/hagyjon üzenetet.” (141.).
„egy tájba állva muszáj/kapcsolódni, és minden táj/magához igazít” – állítja Kis Lóránt, felidézve a helykereséseket, a gyökértelenség és otthonosság-érzések tömegét, a táj- és városlírák párhuzamait az én belső stációival. A kinn és a bent, a külső-belső természet egymásra hatásának erőteljes reprezentációja olvasható például Erdős Kristóf Olvadás című költeményében, amelyben képlékeny az ember, olvad és csöpög, „mint az olvadás”, és amelyben „Sokszor már állóvizeket/sem találunk, állunk és nézzük egymást,/mint kimerevített szárnyú fecskék,/amik repülni akarnak, de megriadnak; a felnőttkor küszöbén ők sem indulnak sehova.” (151.) Kis Lóránt A kastély című költeményében az idő és a táj kerül kapcsolatba, a múlt-jelen-jövő füzérje, a természet átalakító erejében újraértelmeződik a lét: „Az erdőbe akartam eljutni. Azt mondták, elmenni oda nem lehet, csak megengedni, hogy közeledjen, (…) Mint egy forradalom után, mikor a kastélyt/kirabolták, és már csak istállónak jó – üres fogalom, melyben csak a sejtés túrja a márványt füvek után kutatva, hogy egy tájba állva muszáj kapcsolódni és minden táj/magához igazít. (…)” (157.) Nemes Nagy Ágnes A női táj című művében egybefonódik a test- és ökopoétika, a nő mint táj-reprezentáció egy nőköltő hangján: egyszerre bizarr és emberközeli képet fest („Oly engedékeny, lágy e tájék,/simítható és bontható./Térde között kíváncsi sikló/villódzik át: a nagy folyó.”164.).
A város és az utca hangja egybefonódik az otthontalanság, a helykeresés gyakorlatával. A Különböző minőségű csendek, a Melyikünk reggele, a Mimikri feltételezi a Másik jelenlétét, aki benne van a városban, az utcában, aki olykor az Én, olykor pedig kívül esik az Énen: „Hogy épületeimben és utcáimban lehessek teljes,/ne csak a megidézés templomaiban.” (Bocsik Balázs: Melyikünk reggele, 180.) vagy „Az életvonalad elemzed: egyenes, ha erősen figyeled./Pedig darabokra szakadt ez is/a milleniummal…” (Borda Réka: Mimikri, 181.).
Endrey-Nagy Ágoston Tollcsomója körítések nélkül, a maga nyersességében nevezi nevén az otthontalanságot, a valahol-, mégis sehol-létet, amelyet az elvérző csirkék szemléletes képeivel hoz párhuzamba és a falu-város ellentétre épít: „A Vértesben láttál először elvérző csirkét,/Anyád megtanított, hogy kell elvágni a torkukat. (…) A Gellérthegy megtanított emlékezni. Amikor egyszerre már és még nem voltál otthon sehol (…) És most, amikor már megszoktad a köztességet, (…Az otthontalanság megtanítja, hogyan érezd/őszintének és elhagyottnak magad,/mert úgyis csak egy tollcsomó vagy/a város zsírosodó hajába akadva. – 184.)”.
Kállay Eszter és Lukács Flóra mintegy egymás hangjainak meghosszabbításai: átutazás, úton levés, a helykeresés szomatikus tünetei, a test mint a helyérzékelés jelölője: „visszajöttem, és emlékeznem sem kell, maguktól/beindulnak a test önfegyelmező mechanizmusai” (Kállay, 190.) és „Az összes irányba el kell tévedni./Addig minden csak bőrig ér.” (Lukács, 191.) Összeolvasva a város-érzéseket, a kötetben is, akárcsak az emberben, egymás mellett kapnak helyet az örömmel és önmegtalálással telített képek és versek (ld. Tandori Dezső, Alsóváros) és a megvetés, a város mint bezáródó és megfojtó burok, amelyből menekülni kellene, csak: „Csak a köztereken álló Jehova Tanúi miatt,/a kamu leárazások/, a friss hamburger és a/100 százalékos narancslé/iránt érzett szánalomból/nem hugyoztam még körbe és gyújtottam fel ezt a várost.” (ld. Vass Csaba, Ezek miatt, 202.), vagy, amely utópisztikusan gyűrűzik az én köré és az énben (ld. Vida Kamilla, Booze is cheap as fuck here).
Bár a szerkesztő nem ad külön cikluscímet, kiemelhető egynéhány szöveg a javarészt melankolikus, lemondásokkal és találás nélküli keresésekkel teli szövegvilágból. Ezek ugyanis a reményt, az élet lehetőségét, az Isten-ember közelséget és távolságot boncolgatják (ld. pl. Dsida Jenő Hajnali sétája, Élő Csenge Enikő Nálunk senkije). Mindemellett kortalanul is kortárs közegbe emelik a kortalant, azaz szentetlenítve emberiességében ábrázolják Krisztust: „Huszonkét éves vagyok. Így/nézhetett ki ősszel Krisztus is/ennyi idősen; még nem volt/szakálla, szőke volt és lányok/álmodtak vele éjjelenként.” (Radnóti Miklós, Arckép, 227.).
Az utolsó örökzöld irodalmi toposzként az évszakok többletjelentése ad tematikus keretet a ciklusnak Maier Péter „a tömbházak erdejében/lehúzza a tavasz a cipzárokat” sorával. A ciklus költeményeiben az évszakok, napszakok megjelennek természeti képi párhuzamokként, címadásgyakorlatként és klasszikus tájleíró költemények felvezetőjeként is. Ilyen utóbbi például Juhász Ferenc A hajnal fagyos rózsái nyílnak című műve. Maier Péter A telepen rügyezni című művében az évszak mint jelkép jelenik meg egy életképben, amely mindenkori és bármikori, lemondással és keserűséggel teli: „A tömbházak erdejében/lehúzza a tavasz a cipzárokat,/és ez feledteti a hányásszagot a liftben. (…) Egyértelmű, hogy hazugság/kedvenc évszakot választani, igazából/csak a változást szeretjük./És abban megmaradni a régivel.” (260.)
Tóth Árpád Szeptemberi szonettje orientalizmust idéz meg, megalkotva a keleti kultúrkör képi és hangulati világát, ahol a nagybetűs Ősz szultán-szimbólum lesz.
Vajna Ádám A zoknigyár varrónője a ciklus- és kötetzáró prózavers, amelyben mintha keverednének a korábbi ciklusok tematikái: megjelenik a gyerekkor, az anya képe és a betegség-koncepció, a felnövés folyamata pedig az iparban, a textilgyárban ölt testet, amely ugyanakkor a játékossággal és a létkérdésekkel is összefügg, mindennek pedig kontextusát a szövegezésben is elkülönülő évszakok adják: ld. (ősz) és „mire anyám (drága jó lélek)/befeküdt a gyárvárosi klinikára” és dallamjelölő szimbólummal jelezve a „De nem tudok, még nem mondok,/Akkor mondok, ha majd gondnok…”
A cikluskeveredés és a kortalan-kortárs együttolvasása az antológia egészét ismerve is zavarba ejtő, ugyanakkor lehetőségekkel teli. S bár a szerkesztő egy interjúban hangsúlyozza a kamaszokat mint célcsoportot, úgy gondolom, a tét nem csupán az irodalom közelhozása és megszerettetése egy célcsoporttal, hanem az irodalom felfrissítése és élettel való megtöltése is. Olvasóként lehetőségem adódik ellenkezni, elzárkózni a kortárs-kortalan együttesétől, ugyanakkor Babits–Ady–Petőfi–Pilinszky együtt- és összeolvasható Erdős Kristóf, Vajna Ádám, Borda Réka és sok más kortárs költő művével, hangsúlyozva, hogy az irodalom itt van a jelenben, az aktualitásban, az irodalomtörténeti korszakok pedig nem csupán szegmentálóak és elválasztóak lehetnek. Így kaphatunk talán még egy szálat, amelyen elindulhatunk a kortársak és kortalanok értésében, befogadásában.
Lehetnék bárki, ha, lehetnék bárki, de, lehetnék bárki, akkor. A kötet végigjárja a világirodalom mindenkori toposzait, az ember mindenkori toposzait. A kérdés, hogy ki vagy(ok) százhatvan mű után és lépésenkénti felnövekedésben is nyitott: „Ki tudja?… Mostan is gyakorta/úgy rémlik, mint költemény/az én sírásos, nyári éjem,/az én könnyes álom-regém. Olyan, mint egy ezüstös álom,/mely ifjan hull a sírba le,/s ma sem tudom, hogy az az ifjú/én voltam-e?” (Krúdy Gyula: A hídon, 61.)

Péczely Dóra (szerk.): Lehetnék bárki. Kortárs és kortalan versek. Tilos az Á, Budapest, 2020.