.svg)
Az ember eleinte azt hiszi, hogy halhatatlan, aztán hogy érinthetetlen, és ez mindaddig így marad, amíg nem érkezik meg egy meteor, vagy esetleg egy többszáz fényév távolságban, évmilliókkal ezelőtt felrobbant szupernóva szele. És vagy elpusztít, vagy – csodák vannak még – megváltoztat mindent.
Az ember ilyenkor, ha túléli, és kimászik a becsapódás okozta kráter fenekéről, többé sosem lesz ugyanolyan, mint annak előtte – „kráteri emberré” válik, a pályatárs és barát, Szálinger Balázs szép szavaival. Eleinte persze forgolódunk, mint Travolta a mémben, próbáljuk kitalálni és megmagyarázni, hogyan kerültünk ide, és mivégre ez az egész. Vagyis a szenvedés, amire rávetül azoknak a bűnöknek az árnyéka, amelyeknek nem voltunk tudatában. Ha van bűn – de szenvedés van, tehát kell lennie, mert a gondolat, hogy az Úristen ingyen való kegyelmének vagyunk az elszenvedői, elviselhetetlen.
„Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs”, mondja hetykén Fjodor Mihajlovics az ördögnek, „lássuk tehát Szibériát”. Nem tudom, mit gondoljak erről, valami tiltakozik bennem, hogy elfogadjam, de attól tartok, az igazságot soha nem érdekelte a tiltakozásom. A tiltakozásunk.
A fiatal kolléga tiltakozása sem, aki amiatt háborog, hogy a tapasztalat hiányát mindig a prózaírókon szokás számonkérni, a költőkön soha. Pedig nem ártana, egyre inkább úgy gondolom én is. A versen is meglátszik szabad szemmel, hogy becsapódott-e az a távoli meteor, és megjárta-e a szerző Szibériát, vagy sem.
Jobb lenne idejekorán készülődni. Az utazásra és az érkezésre is. Bár manapság az az öntudatos jelmondat járja, hogy nem kell beleroppanni a művészetbe; hát nem tudom, mit szólt volna ehhez a derék Fjodor Mihajlovics. Vagy Rimbaud, aki elutazott, hogy sose érkezzen meg igazán.
Robinson meg Guineába utazott volna, ehelyett megérkezett önmagához. Az a felnőtt ember, aki felismeri, hogy ideje lenne elindulni végre Guineába.
Utazol, Arthur, letelt az évad…
Szikrázó napsütés, cudar hideg, összébb húzzuk magunkon a télikabátot – talán még hóhullás is lehet ebből.
Az évad elmenőben: nézz körül, ez a szép, tágas, ismeretlen pusztaság már – vagy még – a kikötő.
