Tárgyiasan szubjektív drónvilág

Király Farkas legújabb kötete régi ismerőst hoz elénk, egy ismerőst, akit láttunk már felbukkanni könyvekben, színházi előadásokban, többen is akadnak közöttünk, még vagy már, akik a hangját is ismerik – aki hallotta ezt a hangot, nem felejti el egykönnyen. Ez a régi ismerős már az európai kultúra hajnalán is úgy jelent meg, mint egy őselem, amely mindegyre lebírja a földi halandókat, egy tudatállapot, amely ellen védekezni nem lehet. Nincs rá igazi gyógyszer, egyik napról a másikra elhalkul, nem látni, más formát keres magának. Tulajdonképpen nem rejtőzik el, csak vár, hogy ismét teljes erővel nyilvánuljon meg, mintha abba sem hagyta volna. Ami nekünk több évtizedet jelenthet, az számára csupán szempillantásnyi idő, a pihenés két gesztus között. Árész az ő régi neve. A háború ő – az istenek pedig egy-egy tudatállapotot jelölnek, írja Kerényi Károly.

Király Farkas számára az árészi tudatállapot nem feltétlenül idegen, nem csak a személyes életrajz okán, verseiben korábban is felbukkannak harcok, harcosok – olykor balladai környezetben, máskor szikár prózaversekben. Pályakezdése, egyik első jelentésesebb közlése is e tudatállapothoz kapcsolódik – Decemberi krónika című verse, mely 1990. január tizedikén íródott, e két sorral zárul: „fehér csendben ott aludtam / géppisztolyok közt a hóban” – a vers az utolsó Utunk évkönyvben jelent meg, melynek címlapján már a Helikon is felbukkan, és a Fiatalok antológiája alcímet viseli…

A hosszú pályakezdést követően (értsd: az első publikációk és az első kötet megjelenése között több mint egy évtized telik el), tehát a 2002-ben publikált Higanymadár óta Király Farkas költészetében megfigyelhetőek elkanyarodások, hol a kísérletezőbb, hol a veretesebb lírai megszólalási formák felé, de az olykori hangsúlyváltások közepette az irány nem változik, és ennek az egy adott irányba tartó útnak fontos állomása a #győznifogunk.

E verseskötet rendelkezik ugyan idősebb testvérrel, a Sortűz című kisregény az 1989-es forradalom eseményeit hozza elénk, a #győznifogunk azonban nem egy háborús (a kisregény esetében véresen forradalmi) helyzet bemutatása, hanem, miként fentebb jeleztem, a háború tudatállapotának a feltérképezése, a különböző háborús tudatok és az általuk létrehozott állapotok pontos látlelete.

Miért pontos? Miként is lehet pontosan leírni egy tudatállapotot? Király Farkas kötetét kell olvasni hozzá. Nem fontos az már, hogy vannak-e rímek, ritmusok, szikárság, könnyedség, humor és tragikus felhang, itt már az se kérdés, hogy a higany hány fokon szilárdul meg. Az a világ, amit „kopárnak” nevez a kritika a Higanymadár, az első kötet kapcsán, más, de ugyancsak „kopár”, kihalóban lévő tájait mutatja meg, ahonnan nem tűnik el minden, csupán az, ami emberi, ami humánus. Csak az antropomorf lények embertelen vonásai maradnak felszínen ebben a kötetben.

Nem fontos a ritmus, nincs zárt, rímek, strófaszerkezetek által meghatározott versvilág, experimentális poétikai akciók, képversek. Mindaz, ami korábban volt, nyomokban fellelhető ugyan, de távoliként, egy korábbi világ nem feltétlenül értelmezhető útjelző táblájaként.

E táblák mégis jelzik, hogy a katona-­háború-­halál tematika különböző változatai már a korábbi kötetekben is felbukkantak. Az Utunk évkönyben megjelent, fentebb idézett két verssor a 2004-ben napvilágot látott Hosszú árnyékok földje kötetben is fellelhető december cím alatt, a katona alakja a Szósav (versek, 2007) kötetben képvers formájában is felbukkan, az f. versek (versek, 2005) szövegeiben a legerősebb a jelenlétük – halványul lassan, szinte eltűnik az út a tengerszemekhez kötetben, hogy itt, a #győznifogunkban egy egész köteten íveljen át a háború mint téma.

Nem teljesen meglepő módon, hiszen szerzőnk a harci (a ’89-es romániai forradalomban kiskatonaként szerzett) élmények kapcsán írja le, némi öniróniával az f. versekben: „életem végéig lesz / miről írjak”.

Alulírott ebben már nem annyira biztos, mert e legutóbbi verseskötetben Király Farkas megírta – a jelek szerint: elejétől a végéig. Ezek már nem azok a versek „melyek az indulás és érkezés közötti út egy-egy pillanatát teszik megtapasztalhatóvá”, ahogy a válogatott verseket tartalmazó kötetre még érvényesen olvashatjuk a Szét, nem össze (versek, 2013) hátlapján.

Itt minden adott. A pusztulás és a pusztulást megfelelő módon bemutató, azt érzékélhetővé tevő nyelv, lírai beszédmód, amely az egyszerűséget vagy az olykor, ritkán felbukkanó, zártabb formai megoldásokat egyaránt természetesként, adottként kezeli, ahogy a helyzetet is, amelyen változtatni senki sem tud vagy akar igazán. A háború tudatállapotából nincs kilépés, ahogy a kötet lövészárkait sem tudja könnyedén elhagyni az olvasó. Pedig a hatásvadászat lövedékei nem veszélyeztetik, a lepusztult földeken nem fenyegetnek túlzó költői képek taposóaknái. Minden egyszerűen van, és az egyszerűség okán elkerülhetetlenül elmozdítja létezésünk határait. A tragikus felé. Nem derűsen, nem komoran, csak kijelentő módban – melynek pontos csendjeitől végigfut a hátadon a hideg.

Az f. versek kapcsán Csepregi János írja 2006-ban: „megmutatja, mit jelent embernek lenni minden teátrális, erőltetett, belemagyarázott álszubsztancia nélkül”, ez esetben pedig azt, mit jelent „lemenni kutyába” – lásd a (wardog) címet viselő részt. Részt írok, mert a kötet egymást követő versei annyira egységes világot alkotnak, hogy egyetlen hosszúvers címekkel elkülönített részeiként is olvashatóak, köszönhetően annak a tudatállapotnak, amely a Király Farkas-kötetekben olykor felbukkanó istenek közül ezúttal Árésznak, a háború istenének köszönhető.

Ezt a tudatállapotot idézi meg, tartja fenn, viszi végig Király Farkas, úgy, hogy a háború mai világát belülről, saját és mégsem személyes, sajáttá lényegített élményeken keresztül, egy tárgyiasan szubjektív lírai hangvételben, amely a szikárságot, a dokumentarista jelleget, a ritkán felbukkanó balladai, ritmizáltabb, olykor rímek által is továbblendített beszédmódot is lehetővé teszi.

Ha Király Farkas költészete kapcsán korábban fel is merült a közöttiség fogalma mint a különböző formák váltogatása, vagy az azok közötti megszólalás módozatai, itt nincs közöttiség, a helyzet kellős közepén vagyunk, olyannyira, hogy a szerző ciklusba rendező elképzelését is figyelmen kívül kell hagyni: minden egyszerre történik. Nem mondhatjuk, hogy a szerző in medias res indítja a kötetet, mert elejétől a végéig ott vagyunk a kezdet és vég nélküli kiúttalanságban. Itt csak a drónok emelkednek fel, és a lélek, de az is csak a test pusztulása után.

Mert „Ég és föld között ragadtunk, / a csatatér közepén”, és a helyzetet nem egy vers esetében, mint ez alkalommal is, a cím vonja be némi békebeli derűvel, fanyar iróniával – fekete tea és gránátalma; vagy a halal című vers, mely a halal és a halál jelentésmezőit játssza egybe. Huszadik századi filmek és verscímek rántódnak össze – forrest gump unokája vagyok én; e vers egyik sorában pedig „a ködben a halál tollpuhán lépeget”.

Találtam két nyomdahibát: elütések. Találtam olyan sorokat, melyeket talán nem bír meg minden egyes befogadói rendszer, mint e versben (dal a semmi fiairól I.): „Mondják, hogy bűnös vagyok én is, / hisz itt vagyok, számozott élő halott”. Írtak mások is ilyen szavakat, sorokat már. Király Farkas, e kötet esetében, megengedheti e sorokat magának, mert a kötetegész belülről, átélésből (nem feltétlenül tapasztalásból) érkező hitelessége lehetővé teszi.

A kötet távoli társai: Vihar Bélától az Egy katona megy a hóban, Gellért Sándortól A magyarok háborúja, Terék Anna egyes, húsba és témába vágó versei.

Király Farkas egy saját, közös, mindvégig idegen tudatállapotot mutat fel nekünk kötetében.

Megcselekedte, amit a vers megkövetelt.

Király Farkas: #győznifogunk. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2025.

‍