„Befejezni egy történetet komoly gyászfolyamat” – Interjú Papp-Zakor Ilka íróval, műfordítóval

‍Kolozsváron születtél, de éltél már Krakkóban, Helsinkiben, és több éve visszaköltöztél Budapestre. Mindezek mellett viszonyítási pont maradt-e Kolozsvár az életedben?

Attól függ, mit értesz viszonyítási pont alatt. Kolozsvárnak elég komoly szerepe van abban, hogy olyan lettem, amilyen, és hogy úgy írok, ahogyan. Egyrészt mindjárt a többnyelvűsége miatt, és itt nem csak és kizárólag a románra gondolok a magyar mellett, hiszen az egyik legcsodálatosabb tanárom egy orosz anyanyelvű lipován lány volt. De igen, minden bizonnyal Kolozsvárnak, az ottani mentalitásnak is köszönhetem, hogy számomra természetes egyszerre több kultúrában élni. Olyasmi ez, amit Magyarországon nagyon hiányolok. Néhány napja olvastam Puskás Panni interjúját André Ferenccel, ott is elhangzott az, ami nekem rég benyomásom: a magyarok sokkal kevésbé receptívek más kultúrákra, mint teszem azt, a románok vagy akár a lengyelek, vagy, attól tartok, bárki más Közép-­Európában. Pedig elég lenne egy-két idegen nyelvet jól megtanulni az anyanyelvünk mellett ahhoz, hogy nagyon kiszélesítsük a horizontjainkat, hiszen egy másik nemzet kultúrájával megismerkedve nem csupán az illető nemzet „saját” műveit ismerjük meg: minden egyes nemzet kicsit másra fókuszál a nemzetközi kultúrában, a világirodalomban is, minden országban más nemzetközi filmek, drámák, könyvek, képzőművészek, zenészek stb. a legnépszerűbbek, ez is nagyszerűen irányítja a tekintetet. De visszatérve Kolozsvárhoz, természetesen nem ez az egyetlen számomra fontos szempont. A nagyvárosi ambícióknak és a természetközeliségnek, az urbánusnak és a rurálisnak, a réginek és az újnak, vagy egyre inkább: a romosnak és a high-technek az a sokszor groteszkbe vagy abszurdba hajló, bizarr módon harmonikus elegye, ami kicsit talán Hundertwasser épületeit idézi, és ami, azt hiszem, rendszeresen visszaköszön a szövegeimben is, innen származik. Még emlékszem gyermekkoromból a Főtéren vonuló kecskékre (vagy juhokra? vagy is-is?); illetve a tömbházunk mellett található, teljesen elvadult, erdőszerű, dzsungelszerű fás területre, ahol a törzseken a mi erkélyünk, azaz a harmadik emelet szintjén fémtáblácskák jelezték az illető fa latin nevét – mivel a szóban forgó terület valamikor botanikus kert, a város első botanikus kertje volt. És még valami, ami nagyon fontos: Kolozsvár meglehetősen kényelmetlenül kialakított város, visszatekintve éppen ezért izgalmas, hogyan próbáltuk mi egykor, középiskolás, egyetemista korunkban belakni. Hogyan üldögéltünk például a Szent Mihály-templom – azóta, szerintem megbocsáthatatlan módon, kivágott – fenyői között, vagy a Mátyás-szobor tövében, vagy hogyan találkoztunk az egyetemen mindig a nem létező piros ládánál. Ezek nagyon tanulságos dolgok voltak.

Emlékszel, mik voltak az első olvasmányélményeid, amelyekben megjelent az abszurd és a groteszk? Hogyan járultak ezek hozzá a szövegvilágaid felépüléséhez? Van olyan szerző, akire mesteredként tudsz tekinteni, vagy akinek az írásművészete hatást gyakorol mai napig a szemléletedre?

Az első ilyen olvasmányélmények? Jó kérdés. Azt hiszem, mindenféle humoreszkek. Hellertől A 22-es csapdája, amit tízévesen olvastam először, de akkor nem értettem, szóval nem hinném, hogy számítana. Amikor két év múlva visszatértem hozzá, akkor már működött, de azt hiszem, akkorra már voltak más szöveges előzményei. Ettől függetlenül igazad van, tényleg az ilyen olvasmányok vonzottak leginkább, ezek voltak a legmeghatározóbbak, az ő hatalmas erejüknek köszönhetem, hogy már kiskamasz koromban kialakult nagyjából, mit gondolok az irodalomról. Ha korai és nagyon meghatározó olvasmányélményeimet kell megnevezni, talán Kafkát és Cortázart helyezném első helyre.

Új, A hasbeszélő visszhangot keres című regényedben visszaadod az olvasónak a lehetőséget, hogy két különleges és terhelt világ összekapcsolásával felébreszd benne a figyelő tekintetet, amely felfüggeszti az ítélkezést és logikát, és hagyja szabadon áramolni a befogadást. Az olvasás során a rácsodálkozás egy belső mágikus aktussá formálódhat annak, aki engedi magát elmerülni benne. A hétköznapjaidat is ez a rácsodálkozó, kíváncsi tekintet vezérli, vagy ez az alkotási folyamat kivételes mozzanata, az írói eszköztár egyik eleme?

A kíváncsiság és akár a rácsodálkozás is elég fontos attitűdök számomra, egyrészt az etikai dimenziójuk miatt, másrészt, mert kíváncsiság nélkül nemigen létezhet megismerés, és a világ fokozatos megismerése az egyik olyan dolog, aminek köszönhetően néha érdemes élni. De ettől még gondolom, nem lep meg, ha azt mondom, hogy ez hosszú távon nem állandóan fenntartható állapot. Szerencsém van, mert az állatok és egyébként a neurodivergens személyek közelsége is, képzavarral élve, frissen tartja a tekintetet. Hiszen mind egyik, mind másik csoport teljesen másképpen, a miénknél sokkal egyénibb módokon érzékeli, lakja be és használja a világot. Végigkövetni egy ilyen valaki mellett egy tanulási folyamatot, az komoly mentális gyakorlat, és néha igencsak meglepő dolgokra ébreszti rá az embert. Mondok egy példát. Úgy alakult, hogy van most egy kutyám, aki tavaly, nagyjából egy éve volt kölyök, és sem a menhelyen, sem – egészségügyi okokból – később nálunk nem szocializálódott kb. féléves koráig. Akkor vittük először kirándulni is, és rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen fogalma sincs, mit kezdjen magával a mezőn vagy az erdőben. Nem igazán tudott kutyának lenni. Többek között az volt a gond, hogy bár otthon lelkesen szimatolta a szőnyeget, de itt ez eszébe nem jutott, rögtön menekülő üzemmódba kapcsolt. Nekem kellett megtanítanom szaglászni a „vadonban”. Mellette haladtam, és időről időre felhívtam a figyelmét olyasmikre, amikről feltételeztem, hogy egy kutya szimatolásra érdemesnek tarthatja őket. Borzasztóan örültem, valahányszor kiderült, hogy jó volt a tippem, de nyilván nagyon nehéz dolgom volt, hiszen emberként nekem nem igazán jó a szaglásom, vizuális elemek alapján kellett eldöntenem, minek lehet izgalmas illata. Irtó érdekes tapasztalat volt. És sok más mellett többek közt arra is ráébresztett, hogy bár a „nyom” fogalma a kultúránkban, és számomra személyesen is, rendkívül fontos, az igazság az, hogy a legtöbb, körülöttünk levő nyomot képtelenek vagyunk érzékelni, azok egy számunkra teljesen láthatatlan, már-már kísérteties dimenziót képviselnek. Azt hiszem, ez egy olyan észrevétel, amelyet érdemes lehet posztantropocentrikus szempontból továbbgondolni. De hogy a szüszpanszot feloldjam, elárulom azért: Szuszóka mostanra profi módon szaglászik a természetben is.

Mit gondolsz, marginális és szürreális kéz a kézben jár? Miként viszonyulnak egymáshoz?

Szerintem a szürreális és az élet jár kéz a kézben. A marginális viszont kidomborítja a lét szürrealitását, azt hiszem, elsősorban azért, amiről már korábban szó volt, hogy ugyanis kevésbé követ normákat, folyton keresi a helyét és tanulja a környezetét.

Több nyelvet beszélsz, az utóbbi években sokat fordítottál, ez miként alakítja a nyelvszemléletedet? Már a korábbi köteteidben is hangsúlyos a nyelvi megformálás, de A hasbeszélőben sokkal rétegzettebb, reflektáltabb a nyelvhez való viszony. A különböző nyelvi rétegek, megszólalásformák létrehozása organikusan a karakterekkel együtt születik meg, vagy az alkotás egy önálló problémaköre, hogy miként szólaljon meg mindegyik beszélő?

Minden fordítás, tulajdonképpen a legegyszerűbbnek tűnő dolgok szóbeli tolmácsolása is kihívás, azt hiszem, ez nem is annyira a nyelvszemléletet alakítja, mint egyfajta állandó éberséget kölcsönöz az embernek. És kicsit függőséget okoz: idegen nyelven olvasva sokszor megállok, végiggondolom, mit hogyan fordítanék magyarra, magyarul olvasva pedig más nyelvekre fordítok gondolatban. Izgalmas, hogy az egyes nyelvek fogalomtára között mennyire hozzávetőlegesek az átfedések. Úgy alakult, hogy a mindennapokban szinte olyan gyakran gondolkodom más nyelveken, mint magyarul, azt hiszem, emiatt is sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy valamire, amit én meg akarok nevezni, magyarul nincsen szó, sem kifejezés, más nyelven pedig létezik. Ez különösen jó alkalom a nyelvi játékokra. A fordításnak köszönhető legfontosabb tapasztalatom talán az, hogy a nyelv anyag, formálható, alakítható, sőt, arra van, hogy formáljuk és alakítsuk, mert az egyéni igényeinknek egyébként nem fog tudni pontosan megfelelni. A különböző szereplőim (és narrátoraim) beszédmódja pedig általában komoly megfontolás eredménye, gyakran megtörténik, hogy többször nekifutok, több regisztert kipróbálok, amíg megtalálom az igazit.

A regényírást megelőző anyaggyűjtési fázis miként zajlott nálad? Mi volt az a gondolatmag, ami életre hívta a hasbeszélőt? Hosszas előkészületeket igényelt, míg felfedezted ezt, vagy otthonosan mozogtál ebben a különös, kívülről nézve titokzatos világban?

Nem, nem sokat tudtam a hasbeszédről, mielőtt beleolvastam volna magam a témába. Már régen szerettem volna egy előadóművész szereplőt, valakit, akinek a munkája az idő által nagyon szigorúan be van határolva, és megtetszett a hasbeszéd fogalmának a plaszticitása, az, hogy milyen jól kapcsolatba hozható az olyan, nekem kedves témákkal, mint a terek belakása, az otthonosság vagy a kísértetiesség. De a kiindulópontot magát az jelentette, hogy egy napon rájöttem, héberül a „hirtelen” és a „hasbeszélő” szavak ugyanúgy hangzanak. Szóval a hasbeszélő mintha eleve magában hordozott volna bizonyos időbeliséget, a világ logikája mintha „kihasbeszélt” volna belőle. Ez lenyűgöző egybeesés volt.

Több interjúdban is megemlíted, hogy az autizmus mint téma onnan ered, hogy önkéntesként dolgoztál autista és más fogyatékossággal élő fiatalokkal. Miként alakult az írás folyamán az emlékezeted? Az idő múlásával kaptak ezek a tapasztalatok nosztalgikus színezetet, vagy zsigeri nyomokként égtek be az emlékeidbe? Ez a háttérismeret nehezített vagy könnyített Tomi karakterének megalkotásában?

Azok a fiatalok, akik Tomi megalkotásában mintául szolgáltak (és akiket a könyv végén, a köszönetnyilvánításoknál meg is nevezek), nagyon a szívemhez nőttek, bár több éve nem találkoztunk, borzasztóan hiányoznak, rendszeresen álmodom róluk. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy nagyon nosztalgikus színezetet kaptak volna a hozzájuk fűződő emlékeim. Az önkéntesség számomra gyakran vált nyomasztóvá, és tagadhatatlan, hogy veszélyes munkáról van szó, sokszor megtörtént, hogy az ápoltak ránk támadtak, mindenféle skrupulus, fék nélkül. Szemüveget például egy idő után egyáltalán nem mertem viselni mellettük, annyiszor leverték az arcomról. Tomi alakját viszont ők inspirálták, főleg az a nagyon ambivalens, folyton alakuló viszonyulásmód volt számomra izgalmas, amit az önkéntesek és az ápolók tanúsítottak az ápoltak felé.

Kaptál már olvasói visszajelzéseket érintettektől, akik akár a spektrumon elhelyezkedő gyereket nevelnek vagy atipikus családban élnek? Hozzájárulás lehet a társadalmi érzékenyítéshez, ha hasonló témákban születnek szépirodalmi alkotások? Meddig juthat el egy regény? Mi a te szerzői tapasztalatod ezt illetően?

Nem kaptam még efféle visszajelzést, de az az igazság, hogy ennek A hasbeszélőnek nem is a társadalmi érzékenyítés a célja. Attól még persze érzékenyíthet, én azt hiszem, hogy a világon minden, ami rávesz, hogy a fantáziánkat használjuk és beleképzeljük magunkat mások helyébe, érzékenyít – de Tomi regényszereplő, és ekként van az általam kitalált narrációban funkciója.

Műveid kapcsán megkerülhetetlen, hogy régóta foglalkoztat téged és kísérletezel a nem emberi megszólaltatásával, ami új regényedben is tetten érhető Zoltán hasbeszélő karakterében. Az őszi Margón megrendezett könyvbemutatón megjegyezted, hogy van egy határ, amin ha túllépünk és figyelmen kívül hagyjuk a közvetítettséget, könnyen giccsbe fordulhat a megszólalás. Te miként tudod az alkotói folyamatban ezt a határt megtartani, hányadik nekifutásra szoktad azt érezni, hogy „na most megragadtam, ez a hang működik”? Milyen hatást gyakorol alkotói munkádra az antropocén/poszthumán és a nonhumán szakirodalma?

Az én állataim viszonylag ritkán beszélnek. Nem a felelősséget akarom hárítani, de ebben a regényben minden nonhumán megszólalás mögött Zoltán áll, vagyis ő jár el saját belátása szerint. Amikor én mint P-Z. I. leírom, mit mond a teve, a gepárd, a homár, nem annyira ezeket az állatokat jellemzem, hanem azt, amit a hasbeszélőm gondol róluk. Ez pontosan azért van, mert sajnos sem én, a szerző, sem a narrátorom nem tudjuk, mit mondanának, ha tényleg lehetőségük volna rá. Tény viszont, hogy valahányszor nem emberi lényekről írok, mindig megpróbálom elképzelni, mit gondolnának a szövegről az illető faj képviselői – ahogyan egy nőkről, más rasszról vagy melegekről szóló írásnak is az a mércéje, hogy tudják-e az illető (funkcionális) kisebbség tagjai düh, sértettség, ellenérzések stb. nélkül olvasni. Ami az antropocén, illetve poszt- és nonhumán szakirodalmát illeti, szeretem, de konkrét hangok kialakításában nem feltétlenül hasznos, talán inkább a nem emberi szereplők pozíciójának, funkciójának kitalálásában segít – ahogyan a filozófiai, történelmi szövegek is. Az egyes állatok ábrázolásában leginkább a zoológiai, etológiai, sőt akár szocioetológiai könyvek, cikkek szoktak támaszt jelenteni.

Ez már a második regényed, és magad mögött tudsz két novelláskötetet is. Mennyi időre van szükséged a hosszú lélegzetvételű munkák után újratöltődni történetekkel, képekkel, hangulatokkal? Felbukkantak-e már új arcok, akikkel a következő időszakban ismerkedhetsz meg?

Persze, ez így szokott lenni. Szokás azt mondani, hogy a könyvek egy más világba repítik el az olvasójukat – de az igazság az, hogy a szerzőjüket még inkább. Főleg egy hosszabb lélegzetvételű írás, például egy regény működik így. Befejezni egy történetet, elbúcsúzni a szereplőktől, nos, az komoly gyászfolyamat. David Grossman is beszélt erről egy előadásán: a szerzői gyász legjobb ellenszere minél hamarabb elkezdeni egy új regényt. Nem Grossmanhoz akarom mérni magam, de ebben teljesen egyetértünk.

‍