Betlehem

Amikor megállt az oltár előtt a fellépő csoport, csend lett, minden tekintet feléjük fordult, és az arcokon szétolvadt az öröm és a büszkeség. A hátsó padokban ülők a nyakukat nyújtogatták, néhányan fel is álltak, hogy fotózzanak. Egyesek integettek is a sajátjaiknak. Az óvó nénik szemüket lesütve terelgették a Zöldgyepi Óvoda Gesztenye csoportját, akik életükben először karácsonyi betlehemest adtak elő. Nagyon izgultak. A templom tele volt szülőkkel, rokonokkal és a helyi hívekkel, akik a misére jöttek. De amikor az ötévesek, enyhén hamisan, belekezdtek a Mennyből az angyalba, az ő arcukon is megjelent a részvétteljes mosoly. A gyerekek ott álltak, szemben a tömeggel, hátuk mögött, nem látták, de már készülődött a pap. 12 pár csizmás lábacska toporgott. 8 kisfiú: 4 pásztor, 3 király, 1 József és 4 kislány: 3 angyal és 1 Szűz Mária hiánytalanul felsorakozott. Az angyalszárnyak alól kikandikált néhány rózsaszín pulóver és kardigán, Szűz Mária kék leple alól pedig egy Hello Kitty-s mackófelső fürkészte kíváncsian a közönséget. A fiúcskák kucsmában és bekecsben tekintgettek kifelé, hol egymásra, hol az óvó nénikre, mikor elfelejtették a szöveget. Nagy megkönnyebbülést éreztek, amikor az utolsó mondat is elhangzott. Mögöttük a pap már égnek emelte két karját, és szólni készült, amikor egy fiatal, szakállas férfi a karzatról kiabálni kezdett, hogy emberek, mit műveltek, mindannyian a kárhozatra juttok, ha nem bánjátok meg bűneiteket, és nem fordultok, amíg még nem késő, Isten felé. Emberek, létezik a kárhozat, értsétek meg végre, legyen elég a képmutatásból, lejárt az idő! Nem a betlehemi kis Jézus jött, hanem az ítélet Jézusa! Döbbent csend következett. A templomi padsorokból hiába tekergették a nyakukat, nem látták rendesen az idegent. Csak a gyerekek, ők voltak vele szemben, meg a pap. A tizenkét gyerek tátott szájjal nézte a férfit, az óvónők pedig könyörgőn a papra tekintettek, hogy csináljon már valamit, az istenért, de a pap nem szólt. Nyakán az izzadságtól átnedvesedett a papi gallér, lába a reverenda alatt remegett. Húsos kezével az oltár szélébe kapaszkodott, nedves ujjai foltot hagytak a terítőn. A hívek zúgolódni kezdtek. Valaki bekiabált: Ez valami performansz? Csendre intették. Egy másik azt üvöltötte, biztos drogos vagy részeg idióta, hívjanak rendőrt. Néhány öregasszony a fejéhez kapott és némán tátogott, miközben keresztet vetett, ez bizony maga lesz az ördög. Aztán csakhamar két vállas apuka, egymást biztatva a karzatra rohant és lefogta a férfit. Csak ezután szólalt meg a pap és szólította fel a fiatalembert, hogy legyen szíves, hagyja el a templomot, hogy folytathassák békében a misét. A két önkéntes rendfenntartó karjánál fogva levonszolta az alkalmi provokátort az emeletről, és próbálta a kijárat felé taszítani. Egy erősebb rántásnál kabátja a varrás mentén elszakadt. A fiatal férfi nem tanúsított ellenállást, még mindig tisztán és érthetően beszélt, szemében mérhetetlen szomorúsággal. A kettő közül az egyik, aki szorosan fogta a karját, halkan annyit mondott, ne haragudj, most ki kell menned, bocsáss meg, de ezt a fiatal férfin kívül senki nem hallotta. A másik pedig hangosan kiabált, ne a rendőrséget hívják, inkább orvost, vigyék be a pszichiátriára. A gyerekekkel senki nem törődött. Ők ott álltak mozdulatlanul az oltár előtt, és végignézték a jelenetet. Jocika, a legkisebb kérdezte csak meg suttogva, nem is kérdés volt ez, inkább kijelentés, hogy akkor most ő volt Jézus, ugye? De választ nem kapott senkitől. Az óvónők csakhamar észhez tértek, és bámulatos fürgeséggel kiterelték a gyerekeket a hátsó ajtón. A pap pedig az oltárhoz lépett, és két karját újra felemelve ott folytatta a misét, ahol abbahagyta.

‍