Bevezetés a démonomachiába (regényrészlet)
XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 17. (943.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
Gustav Meyrink emlékének
IV.
A mester keletről érkezett, Molvániából jött, hozzám hasonlóan, persze ő még mint emigráns, ahogy fogalmaz. Furcsamód molván nyelven sosem szólt hozzám, mindig angolul beszélgettünk. Emigráns? Rendszerellenes? Ugyan! Az igazság az, hogy a szovjet rendszer bukása őt is maga alá temette volna. Azt suttogják a Rendben, hogy a KGB-nek dolgozott, a paranormális jelenségek volt a szakterülete, a titkosított ügyek osztályán működött, de persze nem nagyon tudja senki, mivel is foglalkozott igazán. A kilencvenes évek elején bukkant fel Londonban, kezdetben sokan jöttek az agykontrollosok közül a Rendbe, aztán lassan kialakult egy kemény mag.
A mester tudását mi, akik életüket úgy éljük, mintha aludnának, kinek napjai peregnek, akár a dobverők egy Steve Reich-szerzeményben, nehezen tudjuk elképzelni. Tapasztalatának gazdagságát mások csupán inkarnációk láncolatán át érik el. Nehezen tudnám szavakba önteni a karizmáját, egészen lebilincselő személyiség. Teurgia alapjai, Bevezetés a démonológiába, Elméleti goetia, ó, imádtam az esti iskolát! Idézés azonban majd csak beavatás és vizsga után.
Az elején sajnos sok az elmélet, csupán egy gyakorlati tantárgyunk volt, a Defenzív mágia, de ott is csak olyanokat tanultunk, mint a szemmel verés elhárítása vagy az átok visszafordítása. Ezt követi majd az első fokozaton a Bevezetés a démonomachiába, ami már sokkal komolyabb tantárgy.
Ott tornyosultak előttem a sötét tudomány könyvei, ez a sok-sok olvasatlan, és megrémültem attól, mennyit hiányoztam. Hogyan fogom tudni behozni a lemaradást? Végignéztem a város fényei felett. Üvegfal, mindig is erre vágytam, de megborzongtam, mert anyaszült meztelen voltam. A Towerben hidegebb lehetett, amikor John Dee ott járt, gondoltam, mivel az ablakomból épp rá lehetett látni, és kihalásztam a halomból a Monas Hieroglyphicát.
Valahova fel kellett hívnom a múlt szombaton Juanitát, nem vagyok már diák, és az üvegfal mindig is imponált. Eszembe jutott az a félszoba a Notting Hillen, amelyben a kiköltözésünk után szoroskodtunk Agatával. Prágában az összeköltözés, Londonban az együttélés nem jött össze. Én maradtam, sosem térek vissza Molvániába, nincs ami oda kötne. Anyám nem sokkal azután halt meg, hogy Prágába mentem tanulni. Apámat sosem láttam, pici koromban hagyott el minket.
Ó, mennyi idő, mennyi idő, hiába a kommentárok, míg az ember felfogja a Monas Hieroglyficát, megöregszik. Akkor megint éreztem a megszokhatatlan bámulást, mérgemben hozzávágtam a könyvet, hogy csak úgy nyekkent. Amikor előmerészkedett a sánta vízicsirke a függöny takarásából, láttam, hogy az egyik szeme kifolyt: eltalálta a könyv sarka.
Nem dőlök be neked, dohogtam, mert akkor már napok óta küzdöttem a gyengeségem ellen, nem kívánok semmit, nem tetszik semmi – de csak bámult, bámult szakadatlan, sóváran lesve kívánságaimat, és csak egy szavamba került volna a megoldás. És növekedett volna a pokoli bűndeficit. Közben észre sem vettem, hogyan válok a szelence rabjává, és úgy illant el emlékezetemből, hogy milyen nehezek is a hétköznapok, akár egy buta álom két snoozolás között. Visszahuppanni beléjük landolás volt a betonon.
Miután meglett a lakás, fehér kutya alakjában elém állított a familiárisom, és sűrű csóválás közben makogta, veszélyben a hitelképességem, hogy törleszteni kéne a tartozásom, mert túl magas a bűndeficit. Vétkezni kéne. Alázzam meg Juanitát? Mért tenném ezt a kis kubaival, hiszen – kedvelem. Vagy hozzak lehetetlen helyzetbe egy kollégát? Most, hogy elfogadták a projektet, és létrejött az együttműködés… Akkor megláttam az üvegfalon az arcom a város fényei mögött. Úristen, elkárhozom!
– Mit tetszik, mit tetszik – kérdezte, de amióta nem kívánok semmit, egyre ramatyabbul néz ki. Pazar arapapagáj vagy cuki fehér kutya helyett inkább olyan, mint egy leharcolt vakondpatkány vagy egy sánta varangy. Sóváran lesi a szavam a törülközőstóc, az esernyőtartó vagy a függöny mögötti zugból, én pedig sóváran kívánnám, hogy legyen elmosogatva, feltakarítva, levelezés megválaszolva, a projektmódosítási javaslatok feldolgozva, és Juanita egy-két friss bon mot után elkápráztatva és kielégítve. És akkor mit tetszik, mit tetszik, ugrál eléd, mintha vádolna, hogy elhanyagolod, hát ne rúgj bele a rusnya dögbe a harmincadik idegroham után!
Az elvonási tünetek később oldódnak, az ember lassan elfelejti, milyen varázslatos lehet a világ, a lelkiismeret-furdalás átalakul. Az ember előbb kidobja a szelencét, amelyet elvisz egy szemetes. Mire hazaér, ott várja a tükör előtt a kézkrémestubus mellett. Aztán egy hajléktalannak adja, abban a reményben, hogy az átalakuló birtokviszony a familiárisra is kiterjed. De már amikor újra a kabátzsebébe nyomja a kezét, érzi: ott van. Aztán éjszakának idején kimegy a híd közepére, a folyóba hajítja a szelencét, és mire hazaér, már ott krúgat az előszobában a vérestaknyú pulykavarangy. Benézel a tányérok mögé mosogatás közben, és ott van, ha lehajtod a laptopod, az asztal széle alá húzódik. Porszívózás közben pók alakban figyel a mennyezetről, de a cső elől eliszkol. A Juanitával folytatott unalmas beszélgetések során is ott liheg. Néha csak kék lángként pislákol a sarokban, mint lidércfény. Vagy csak világít a kihúzott zoknisfiókban, akár egy elhagyott neutroncsillag. Csak egy szavadba kerülne, és máris minden varázslatos lenne – hát így állj ellent!
Mit tetszik, mit tetszik, két hete nem tetszik semmi. A munka elaprózódik. Juanita sem olyan szívélyes már, sőt, néha követelőző. Nem megy a tanulás, hiába vettem ki három nap szabadságot a vizsga előtt. Lúzer. Még az angol szakot sem végeztem el. Nehezek a hétköznapok, pláne, ha egy mindent teljesíteni vágyó szempár néz rád folyton valahonnan. És máris vágyképek látomása rohan meg a földön szétterített nyitott könyvek fölött, és elkalandozik a figyelmem. Az elején még erősebb volt a sóvárgás, a szelence nélkül minden nehezebb, jönnek a kétségek, a lelkiismeret-furdalás, az emberek iránti bizalmatlanság, ez a szőrnyű-szőőőrnyű lúúúzerség! Az alapokat is képtelen vagyok megtanulni. A rossz diák, az érzéketlen szerető, a megbízhatatlan partner, ez vagyok én, sűrű ködbe burkolódzik a város, az üvegfalon lecsapódva futnak le a cseppek.
Most azt kívánnám, hogy minden megoldódjon, de legfőképpen hogy megtanuljam mindezt. Kellene még három hét, vagy legalább kettő, hogy csak ezzel foglalkozzak, hiába hallgatom a Brandenburgi versenyeket, nem lettem fogékonyabb.
– Üzletet ajánlok – fordultam a zug felé. – Hát pont most nem vagy itt, amikor kellenél? – Kiáltottam a legyőzöttek makacs dühével, de csend volt a szobában. Akkor a függöny mögötti zugból kigurult a szelence.
– Nem tanulhatom meg helyetted… – hallatszott a függöny mögül.
– Most bezzeg nem mersz előjönni.
– De van rá mód…
„Extra bűndeficit kérvényét elfogadták. Ön ráadásul két hét bónusz IDID-ra jogosult. A Fekete Udvar bízik a rossz útra tévedőkben. Kívánsága számunkra parancs.” Ezek a mondatok villantak fel hologramként a szelencéből. Aztán a feneketlen sötétségből kikandikált valami puha fényfonál, amely növekedni kezdett, majd színpompás szirmok nőttek ki belőle, indái akár a szelence tűzmadarának láng- és tollornamentikája, s mintha az első Brandenburgi allegrójának vadászkürtjei harsannának, Istenem, ha tehetném, egy egész barokk együttest ide kívánhatnék a nappalimba! Nehéz, nehéz megállni! De ekkor már hajoltam a tűzliliom felé, követve a leírhatatlan illatot, a medúzaszerű kehely csillói megcsiklandozták az orrom, tüsszentenem kellett, de nem tudtam, pedig mintha felszippantottam volna valamit. Az a valami pedig az orromban megmozdult, csiklandozni kezdett, mintha éppolyan csillók kezdenének terjeszkedni egyre, mintha gyökeret vert volna bennem ez az átkozott tűzliliom, azt hittem, megszakadok, úgy kínozott a tüsszenthetnék, de a világért sem ment. A mosdóhoz rohantam, hogy kimossam az orrom, de addigra megszűnt: a tükörképem füléből színes virágszirmok bodorodtak, a szemem sarkából fényfonálszerű csillók nyújtózkodtak. Hirtelen minden világos volt, azonnal leültem a könyvek fölé, és elmerültem bennük. Egy röpke óra alatt megtanultam héberül, egyáltalán nem olyan nehéz, igaz, csak olvasni, a kiejtés nem menne. A képzelet a szó nyomán száguldott, hirtelen minden összefüggés magától értetődött, és tökéletesen megjegyeztem a csupán átfutott oldalakat. Nehezen lehet leírni, milyen egy könyvet a maga teljességében olvasni, mikor az oldalakra szeletelt szöveg végre egyben van, és kerek egészként a tudatod részévé válik.
A másnapi vizsga persze fergetegesen sikerült, a bizottság elismerően bólogatott a sötét tudományokban való jártasságom miatt. A nagy diadal A démonológia történetén volt, a kedvencemet, az Erzsébet kori mágiát húztam, pedig nem is kívántam, egyszerűen csak szerencsém volt. Magát a mestert is sikerült meggyőznöm arról, hogy Jakab király nem csak afféle kerítésen bekukucskáló műkedvelő volt, ellenkezőleg, démonológiája apró utalásaiból világos, hogy ismerte a Salamon kulcsait és a Picatrixet, de a nép számára írta művét, vagyis populáris műnek szánta, lásd a Macbeth boszorkányait. És sajnos gyűlölte John Dee-t a képességei és tudása miatt, ez valóban tagadhatatlan. A Monas Hieroglyphicáról is kellemesen elbeszélgettünk, különösen az Abyss koncepciójáról, ahol a démonok lakoznak, John Dee és Edward Kelley, a médiuma szerint, majd a mester emlegetett egy démont is, amelyet a keleti utazásuk alkalmával idéztek meg, hova is, mi is volt a… Elfelejtettem, fényfonalak és csillószirmok nélkül csupán egy átlagos halandó kognitív képességeivel rendelkezem.
Azt persze meg nem álltam, hogy ne ünnepeljem meg a diadalt. Elegáns étterembe vittem Juanitát, azután pedig haza, hosszan szeretkeztünk az üvegfal mögött. És hogy kárhozatom teljes legyen az Atyaisten előtt, megrendeltem egy barokk kórust zenekarral, és Bach Magnificatját. „Anima mea Dominum et exsultavit spiritus meus”, harsogták dicsőségesen, odakint pedig tűzijáték színei fénylettek fel.
Az élményen Juanita telefonjának csörgése ejtett csorbát. Zavart tekintettel tette le.
– Ki volt az?
– He said nothing. – Titkosított szám. Juanita sírni kezdett, amit nem tudtam mire vélni, próbáltam vigasztalni, kisvártatva pedig azt kezdte ismételgetni,
– I am not Juanita, I am not Juanita, do you understand me? – Majd elmondta, hogy a valódi neve Hatidzsa, és egyáltalán nem kubai, hanem perzsa, megszökött otthonról és a jegyesétől az esküvő előtt, ortodox muszlim közösség valahol a hegyekben. Londonba jött, és nevet változtatott.
– Spanyolul sem tudok rendesen, csak a latin-amerikai sorozatokból tanultam, szipogta, majd jelentőségteljesen így szólt: – He saw us – és az üvegfal felé legyintett fejével.
Nem akart nálam maradni, lekísértem a taxihoz, és nyugtattam, hogy lehetetlen, hogy a vőlegénye a nyomára bukkant volna, az egész csak véletlen. Amikor megjött a taxi, magához ölelt, és a szemembe mondta:
– Ne hagyd, hogy elraboljanak és hazavigyenek. Én már Juanita vagyok, Hatidzsa meghalt, do you understand me?
Amikor bezártam az ajtót, azon kezdtem gondolkodni, hogy ha valóban veszélyben van, vajon áldoznék-e Juanitáért az életemből, az erőmből, sőt, a lelki üdvömből? El vagyok adósodva! Államcsőd fenyeget, mint Molvániában! Arra jutottam, egyelőre nyitva hagyom a kérdést. A sarokban a tűzijáték egy csóvája sziporkázott kéken, látszott a tükörből.