Bringafilozófia

Hova vihet egy bicikli? Számtalan úticél jut eszembe: munkahely, kocsma, barátok, szeretők, egy környező falu, egy szombati kirándulás – kisebb-nagyobb intéznivalók. De mégiscsak, egy hűséges bicikli elsősorban hazavisz. Hazavisz egy fáradt nap után, amikor a séta csupán katonás menetelés lenne, visszavonulás leszegett fejjel egy meg nem történt csatából. De egy bicikli elrepít. A szél a hajadba kap.

Útközben talán felhívnak, egy piros lámpánál megállsz, felveszed a telefont, közepesen rossz hírt közölnek veled: a húgod szomorú, a hörcsöge felfalta a kicsinyeit, vagy valami ilyesmi. Tekersz tovább, mintha mi sem történt volna. Egy biciklit a feledés hajt, néha pedig a legtávolabbi emlékek.

Egy bicikli nem tágít, illetve kimozdít emberi szűkösségedből. Megszűnik a kapcsolat talp és föld között. Azazhogy a kerékgumi lesz a talpad, és a kerék, mint istenközvetítő médium, alkot és pihen. Egy bicikli visszaveri a fényt. Egy bicikli óda a haladáshoz, orfeuszi költemény az emberiségről.

Eposz az állandóról. Sokan mondják, hogy a kerék a történelem legnagyobb találmánya – a biciklinek kettő is van belőle. Minden fejlődés szimbóluma, az idő múlása, a szerencse forgandósága. Szegényből gazdag, gazdagból szegény. Csecsemőkortól az öregkorig, majd a kerék döccenése a rögös úton: maga a halál. Malomszövetség a természettel.

Tavaly voltam Sepsiszentgyörgyön a Tricikli irodalmi fesztiválon, csodás élmény volt, a résztvevők biciklire ültek, hosszú sort alkotva pedáloztunk a városon át. Egyetlen nagy kígyó voltunk, a világ legszelídebb kígyója.

Mert egy bicikliút megállót is jelent a már-nem-paradicsomban. Nagyszerű megérkezés egy parkolóba, egy udvarra, valahova, ami emlékeztet még a régi kertre. És ennyi már bőven elég tud lenni. Legalábbis így képzelem el – két kezemen meg tudom számolni, hogy kiskorom óta hányszor ültem bringán.

De most, kábé 12 év után, újra lett egy biciklim, Karától örököltem meg, jelenleg a szerkesztőségben pihen. Eddig a lépcsőforduló Bermuda-háromszögében téblábolt, ahol Mózes Attila székének nyoma veszett („Téblábnyomok a lét homokján. Jó címnek tűnik szikár, tényföltérképező prózához” – írja Mózes). Kara biciklije viszont ott maradt. Egy bicikli túl hűséges. Akár azt is mondhatnám, örök társ. Éppen ezért, bevallom: egyelőre nem merek ráülni.