Cs. Gyimesi Éva 80 éves lenne…

Nemegyszer szoktam felidézni magamban, de nyilvánosan is egyetemi tanulmányaim kezdetének a mai napig elevenen élő eseményét. A Bevezetés az irodalomtudományba című féléves kurzust az akkor mindössze huszonhét éves Cs. Gyimesi Éva szeminarizálta a kolozsvári bölcsészkaron, és csoportunknak az első vele való találkozása 1972 októberében Kosztolányi Dezsőnek a francia Antoine ­Meillet professzorhoz 1930-ban írt nyílt levele (A magyar nyelv helye a földgolyón) bemutatásával, pontosabban felolvasásával telt. A magyar nyelv és irodalom, illetve a magyarság melletti elkötelezettség kiemelkedő példáját mutatta be akkor az új egyetemi polgároknak Cs. Gyimesi Éva, de maga a tanár is – érezni lehetett átélt előadásmódjából például – mélyen magáénak vallotta a Kosztolányi-szöveg teljes üzenetét. E visszhangos nyílt levél szavaival beszélhetett a szeminárium vezetője egy más, de nem kevésbé súlyos történelmi helyzetben anyanyelvünkről mint „mindig taposott és szent nyelv”-ről, amelyben „szenvedő népünk mintegy megdicsőült”, valamint kérhetett az emberiesség nevében igazságot a magyar nyelvnek és népnek…

A tanár és írástudó sokféle megnyilatkozása, tettértékű szavai és írásai jelentettek bátorítást, és szabták meg sokunk útját a következő nehéz időszakban, amelyet a romániai diktatúra megdöntéséig számíthatunk. Egyetlen mozzanatot emelnék ki a sok közül, amely számomra mondhatni az első találkozás felejthetetlen élményével és máig tartó hatásával ér fel. Egy esszéje jelent meg a Kolozsvárt kiadott egyetlen romániai magyar irodalmi hetilap, az Utunk 1989 egyik januári számában. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a lap címoldalán Hitel címmel szerepeljen írás, mert bizony az akkori újságok, de még az irodalmi lapok olvasója is ilyen-olyan vezér- és kiszabott feladatként írt cikkekhez, propagandisztikus, bikkfanyelven fogalmazott vonalas írásokhoz szokott (?!), úgyhogy engem bizony elemi erővel vonzott magához ez a rövid, de sokatmondó szó: hitel. Maga az esszé ténylegesen is az élő szóban és írásban megnyilvánuló, hivatásszerűen az irodalmi művek jelentését, értékét és üzenetét közvetítő írástudó őszinte és felelős megszólalása, mondhatni hitvallása volt. Nem lehetett meg nem jegyezni, amit mondott: „vállalni olyan értékek szolgálatát, amelyek fontosabbaknak látszanak, mint mi magunk”.

Azt gondolom, Cs. Gyimesi Éva felkészültségénél csak tárgya iránti szeretete és alázata volt nagyobb egy olyan korszakban és politikai rendszerben, amely az igazi tudásnak sorompót állított, mi több, a születő gondolatot is ellenőrzése alá kívánta vonni. Tisztában volt ez a testileg törékeny, de bátor nő a maga kiszolgáltatott és a kisebbségi magyarság méltatlan helyzetével. Elég talán, ha csak arra utalunk, hogy hosszú éveken keresztül követte és megfélemlítette a pártállam titkosrendőrsége. Mégis érvényesnek vélt értékekkel azonosult, úgymond, még ha azok nem is érvényesülhettek a gyakorlatban. Neki viszont erős volt a hite, hogy „az írás vagy a beszéd minősége a meggyőződésen áll vagy bukik. Lehet nyelvileg bármilyen helyes, csiszolt és gördülékeny a szövegelés, ha a szavakat nem hatja át ez az értékfedezet, ez az energiaforrás, amitől egy szövegnek hitele van.”

Rendszerváltozásokon innen és túl a hitel, a hiteles megszólalás lehet munkánk alfája és ómegája. Ezt hagyta ránk Cs. Gyimesi Éva, aki nyolcvanéves lenne…

           2025. szeptember 11.

‍