Cseres Tibor: Hideg napok

A mű fogantatási és fogadtatási környezete

Hatalmas, terjedelmileg is impozáns életműve ellenére Cseres Tibor neve hallatán – aligha cáfolható módon – a Hideg napok című regény villan az irodalomban többé vagy kevésbé jártas olvasók emlékezetébe. Máris hozzátehetjük: akár olvasási tapasztalat nélkül is, hála a korszak virulens filmgyártásának, amely gyakorta fordult a hatvanas-hetvenes években a kortárs prózairodalom jeles, többnyire kisregény terjedelmű, nem egyszer szinte adottan forgatókönyvnek kínálkozó vagy annak is szánt művei felé (utóbbira egyik példa lehet Örkény István Tóték című könyve).

Az idő gyakran árt az irodalomnak, véli Cseres Tibor, s idő kellett ahhoz is, hogy a jó húsz évvel korábban történt újvidéki vérengzés drámai történetéből megszülethessen a Hideg napok című könyv, s két évvel utóbb a film is. Csupán futólagosan jelezve a korszak politikai-ideológiai képletét: a magyarországi pártpolitika (ebből következően a kultúrpolitika is) az ötvenhatos forradalom leverését követő megtorlásos, büntető évei után (tömeges letartóztatások, kivégzések minden társadalmi rétegből, börtönre ítélt írók, súlyos emigrációs áradat, művészeti cenzúra, öncenzúra) a hatvanas években már konszolidáltabb formáját mutatta. A felejthetetlen, Rákosi-féle jelszó: „Aki nincs velünk, az ellenünk van”, a Kádár-érában módosult: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, s ez többnek látszott grammatikai aktusnál, egyszerű szócserénél. Jelentette a társadalompolitika alapvetését: egy jobb, kielégítőbb életszínvonal, a jóléti intézkedések, a téeszek melletti szabad háztáji gazdálkodás, a korlátokkal nehezített, de létező nyugati utazások lehetősége, a „gulyáskommunizmus” becenévvel illetett gazdaságpolitika a rendszer elfogadottságát növelhették, növelték. Az Aczél György-féle irodalom, általában a kultúrpolitika is felkínált egy újfajta jelszót, a „három T” imperatívuszát: Tilt, Tűr, Támogat, ez a zsinórmértéke a műveknek és a magatartásnak egyaránt. Az irodalom pedig szinte hevesen reagált a művészi-ábrázolási szabadság tágasabb, a korszak mélyvalóságára is fókuszálható lehetőségeire; megjelentek a falusi, paraszti vagy éppen a városi munkás, a lumpenvilág valóságát kutató, megmutató, a tényirodalmi, szociografikus feldolgozást is választó prózai művek. Például Sánta Ferenc Húsz órája – eredeti címén Húsz óra riport (1964), Csoóri Sándor szociografikus-esszéisztikus Tudósítás a toronyból című munkája (1963), Konrád György A látogatója (1969), Örkény István Tóték (1967) című könyve. A filmgyártás nem egyszer szinkronban követi az irodalom mozgását: 1965-ben Fábri Zoltán a Húsz órából készít filmet, s (a kortárs irodalom és film további együtt munkálkodását jól reprezentálva) ugyancsak Fábri varázsolja mozgóképpé, már a hetvenes években, Balázs József Magyarok (1975) és Fábián Bálint találkozása Istennel ( (1976) című könyveit (1977-ben, illetve 1980-ban). Balázs József Koportos című, jóval korábban született, de könyv alakban csak 1976-ban napvilágot látott kisregényét Gyarmathy Lívia rendezte meg 1979-ben, s Fábri Zoltán a rendezője az Örkény Tótékjából Isten hozta, őrnagy úr! címmel közönség elé került, 1969-es filmnek is: e filmekben a hazai színészvilág kiválóságai játszottak.

S megjelenik 1964-ben Cseres Tibor, a magyar történelem egyik traumatikus időszaka, a második világháború történéseit, jelesül az 1942-es, januári, magyar katonák által elkövetett, újvidéki vérengzést fölidéző, a nemzeti önvizsgálat felkavaró műveként jellemezhető Hideg napok. (A regényből már 1966-ban filmet forgat Kovács András.)

Az újvidéki katonai vérengzés szűk, lexikális tényadatai: az 1941 tavaszán visszafoglalt Bácskában (Újvidéken és a környékén) 1942 januárjában, 20–23. között egy, eredetileg a partizánok ellen indított razzia önkényes átértelmezése-kiterjesztése során magyar katonai alakulatok etnikai alapú tömeggyilkosságot követtek el, amelynek körülbelül 3300–3800, főként szerb és zsidó nemzetiségű polgári lakos esett áldozatul (voltak közöttük magyar nemzetiségűek is): többségüket a Dunába lőtték. Szombathelyi Ferenc (akkor) vezérezredes, a m. kir. Honvéd Vezérkar főnöke vizsgálatot indított az ügyben. A kivégzések közvetlen oka a razzia alatt bevezetett kijárási és helyváltoztatási tilalom volt. Azokat végezték ki, akiket az egyes településeken a helybeliekből összeállított igazoló bizottság nem tudott igazolni, vagyis nem ismerték őket, nem helybeliek voltak. Szombathelyi vezérezredes január 22-én táviratilag maga adott utasítást, miszerint a törvénytelenségeket szüntessék meg. 23-án este elrendelték ugyan a razzia befejezését, de 26-ig még tovább folytak a tisztogatások. A korabeli, pontosabb adatok szerint a kivégzettek között 792 nőt, 299 idős embert és 147 gyermeket találtak, s mintegy 740 zsidó származású személyt gyilkoltak meg. A felelősségre vonás felemásra sikeredett. A tetteseket még 1943-ban, a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták, és 15 honvéd- és csendőrtiszt ellen bírósági eljárás indult, többüket a tárgyalás során halálra ítélték: a halálos ítéleteket azonban nem tudták végrehajtani, mivel az elítéltek egy része Németországba menekült. Mások – rövid börtönlét után – újra szolgálati állományba kerültek, néhányan magasabb rangban, mint a per előtt voltak.

A Hideg napok teremtett regényvilágában Cseres Tibor egy szó szerint értelmezhetően zárt helyszínen, egy – sejthetően – börtöncellában helyezi el, az elbeszélt idő szerint 1946-ban, a – sejthetően – bírósági tárgyalás négy, különböző rangú katonaalakját: Bükyt, Tarpatakit, Pozdort és Szabót. A vérengzés parancskiadó, legfőbb tettesei nincsenek közöttük. A vádlottaknak a parancsteljesítés kötelezettsége, a kizárólagos engedelmesség lehet a jogos önvédelmi érvük. Önértékelésük szerint mindegyikük „ártatlan bűnös”, erkölcsi megrendülés nélkül. Katonának a parancs, az parancs. Nincs bennük kétely: Tarpatakiban haloványan fel-feltámad. A bűn viszonylagossá válik, és: „miért pont ők”, miért „pont ők négyen vannak itt”? Aprólékosan, részletesen beszélnek a fölidézett eseményekről. Egyébként: „maga a hadtestparancsnok úr adta parancsba még azon a héten, január utolsó napjaiban. Negyvenkettőben: »Urak! Erről aztán egy szót se!«.” A cellában egyetlen, mindannyiukat fölkavaró esemény történik: Szabó élménybeszámolót tart, s benne Büky, engedély nélkül a férje után jött felesége Dunába lövetéséről is szó esik: az őrnagy két bakancsa sarokvasával halálra veri Szabót.

Művek generikus hátterét is megvilágító, valóságadatokat felkínáló alkotáslélektani vallomások nem egy esetben adhatnak, adnak eligazító, a megértést támogató segítséget kritikusnak, olvasónak egyaránt. A Hideg napok fogadtatása viharos és ellentmondásos volt: hiszen „e háborús bűn kívül esett a nemzet kulturális emlékezetének körén” (Márkus Béla: MMA, Cseres Tibor pályaképe). A viharos és ellentmondásos fogadtatás nem érintette a mű prózapoétikai, formai-esztétikai újszerűségét. A hatvanas évek prózájában feltűnő alaki megoldások, poétikai elemek, epikai eljárások éppenséggel a próza korábbi, zömmel hagyományos, realisztikusan eseménykövető, kronologikuselbeszélés-menetét rázták föl, újították meg, például a történetek mozaikossá tördelésével, az elbeszélői és az elbeszélt idő feldarabolásával, többrétegűvé tételével, a narrációk gyakori cseréjével. A valóságkutató, oknyomozó írói szándék is jellemző módon mutatta magát számos, e korszakbeli regényben, elbeszélésben. A Hideg napok is ezt a poétikai megoldást követte: alakjai például az elbeszélt idő más és más szegmensein bukkannak föl, miközben végig az elbeszélői idő és tér statikus pontján tanyáznak.

A mű regénytárgya, alaptörténete lett számos vita tárgya is: nem a mű esztétikai, hanem erkölcsi, nemzeti önvizsgálati szegmensei. Karinthy Ferenc korábbi, 1959-es Régi nyár című elbeszélése ugyancsak ezt a tömeggyilkosságot idézte fel, de Karinthy írása, a gyilkolás háborús szokását hamar eltanuló fiatal katona története, nem érhette el a nemzeti önvizsgálat szükségességét jelző olvasói ingerküszöböt, az akkor eleve ismeretlenségben tartott esemény kapcsán. (2010-ben Esztergályos Károly tévéfilmet rendezett a novellából, összekapcsolva az 1942-es újvidéki vérengzés történetét a Szégyen című novellával, amely 1949-ben, a Rajk-per napjaiban játszódik. A két esemény a filmben valójában két szerelmi történet háttere.) Cseres Tibor, bár sokkal korábban foglalkozott az újvidéki vérengzés eseménytörténetével, ám az Illyés-vers (Bartók) egyik szállóigévé lett gondolatát címébe emelő esszéje („Növeli, ki elfödi a bajt!”) hagyatékban maradt, ily módon el sem juthatott a nyilvánosságig. A fiókba zárt esszé szerint 1942 májusában, tehát pár hónappal a „hideg napokat” követően, „amikor az író másodízben vonult be katonaként Újvidékre, megismerte annak a »magyar királyi őrnagynak« a családi tragédiáját is, akiről a regény Büky századosát mintázta. A mű tehát valós tényeken alapszik, túl azon, hogy forrásként felhasználta az 1943-ban Horthy parancsára elrendelt per vizsgálati iratait”, s mint a szerző, Cseres Tibor írja, „állításaiban sehol sem terjeszkedett túl a vádiraton” (Márkus).

Az író számos helyen, több műformában (például vallomások, interjúk) beszél a Hideg napok keletkezés- és fogadtatástörténetéről. E megnyilatkozások mindegyike alapvetésként fogalmazza meg: nem „önmarcangolásra” van szükségünk, „hanem a sorsunk, s a velünk történtek feltárására. S tudni, hogy mi a teendőnk, hogy mit tehetünk” (Vinkó József interjúja, 1980). A Bányai Gáborral folytatott disputájában mondja Cseres Tibor (1974): „Az én véleményem az, hogy minden bűnt, amit a népek (most közös hazánk, Közép-Európa népeiről beszélek) egymás ellen elkövettek, nyíltan ki kell mondani – nem hagyva semmit a véres emlékezet bosszúra sóvár homályában.” Máshol: „Személyiségünk a képzelet telekkönyvében számon tartja birtokunk. (...) S ha vállalom, hogy egy kis nép telkén építkezem, annak a népnek a telkén, amit magyarnak nevezek, s azon a telken, amit Magyarországnak hívunk, vagy a magyarok sorsának ismerek, akkor tulajdonképpen az irodalmon kívüli meghatározóit kerítettem és vállaltam a próza, a mai magyar regény reám eső részéből.”

A regény megszületésének (az írói felelősségvállalás benső kényszerének) történetét az 1967-ben írt esszéjében (Regény és film – Perbeszédek és párbeszédek) részletesen elmeséli. „Könyvem kegyetlen mondanivalót hordoz, ezért szerencséjének tartom, hogy a közönség egy része, és nagy része, előbb film formájában ismeri meg. A mozi kényszerítő ereje bizonyára jó néhányuk kezébe adja a könyvet is”, amely, írja, „csak három nap történetére vállalkozott, s mindössze annyi ravaszsággal toldja meg a tárgyat, a mezítelen, a minden oldalról körülbiztosított és elszigetelt, szégyenteljes valóságot, hogy négy olyan szereplő tudatán szűri át újra az időt, akik maguk nem követtek el semmi olyant, amiért a világi törvények szerint felelősségre vonhatók lennének – csak jelen voltak. Vétkük csupán az, ahogyan gondolkoznak arról a három napról, négy esztendő múlva.”

Az író regényolvasók és a filmet ismerők hozzá írott levéltömegeből idéz megjegyzéseket: „Még a történelemben járatlan, tájékozatlan olvasók leveleiből is az derül ki – ne hangozzék hencegésnek –, hogy egyetlen izgalom lendületével olvasták végig könyvemet, mint valami bűnügyi regényt. (...) A Hideg napok csakugyan bűnügyi regény, bár a legkevésbé sem szokványos”. És, toldja meg: „az okozott izgalomnak itt az a funkciója, szerepe, hogy heves érdeklődést támasszon egy tökéletesen morális vagy immorális magatartás iránt.” „Komorabb és komolyabb” olvasók szerint, mondja s idézi az egyik levelet, a Hideg napok a lelkiismeret regénye: „Az író egy egész nemzet helyett tart lelkiismeret-vizsgálatot – kegyetlenül felfedvén egy meghatározott időszakaszon belül saját népének más népek ellen elkövetett legnagyobb vétkét, és ezzel mintegy megváltja jogát ahhoz, hogy minden olyan bűnt is felfedhessen ezután, amelyet az ő népe ellen követtek el a közeli vagy távoli történelem folyamán.” Olvasók-nézők felháborodását, megbotránkozását, neheztelését, fölszisszenését, a „művészi elárultatás” levélbeli vádját is fölemlíti: „Nem igaz, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy magyar emberek ilyesmit követtek volna el”; „A halottak számát messze eltúlzottnak tartom” – vélekedik más. Így gondolja Pozdor is, a regény az ő felháborodott mondataival indul: „Hogyan tudták megszámolni a halottakat? Az mégiscsak képtelenség! Utólag. Tetszik ezt érteni? Százados úr, tisztelettel. (...)”; „Csak százegy oldalt olvastam el. Nem bírtam folytatni. Ilyet nem szabad megírni magyar embernek. Írják meg ők. Ez nem a mi dolgunk.”; „Aligha ébreszt igaz és helyes gondolatokat a politikailag tájékozatlan vagy egyoldalúan informált magyar ifjúságban, mely nem ismerve a történelmi hátteret, egyáltalán el sem tudja képzelni, mi volt a világháború viharában az a kis újvidéki epizód.”; „Csakis a németek utasítására történhetett mindez. És ezt sokkal jobban ki kellett volna hangsúlyozni.” A keserű irónia sem lehetett idegen Cserestől, amidőn ezt a levelet idézi: „Nagy tévedése az írónak a »…számolatlan reprezentációs keret…«-ről alkotott elképzelése… Ilyen nem létezett. Egyetlen belföldi reprezentációs alap az állomásparancsnoki pótdíj volt. Ha előveszi a G–19. jelzésű illetményszabályzatot, meg fog lepődni, milyen csekély összeg az.” Bányai Gábor 1974-es interjújában mondja Cseres Tibor: „Sokan viselkedtek úgy, hogy ettől a (már ti. az újvidéki) szégyenünktől, nyílt kimondása által egyszer és mindenkorra meg kellett szabadulnunk. De bántott, sőt aggasztott, hogy sokan mások, akiket máig becsületesnek, sőt értelmesnek kell tartanom, halkan, de határozottan, bátran vagy súgva és sajnálkozva úgy ítélkeztek, hogy erről a szégyenünkről nem kellett volna nyilvánosan beszélni, sőt róla hallgatni lett volna kötelesség. (...) Számítottam rá azután, hogy akadnak majd olyan „méltatói” is munkámnak, akik írói vállalkozásom helytelenítésében a hazaárulás és a nemzetgyalázás hangoztatásáig is eljutnak. E számításomban csalatkoztam legkevésbé.”

Az írót nem éri váratlanul és nem lepődik meg semelyik, semmilyen véleményen: de fájlalja, hogy a könyvről nem születhetett nyilvános sajtóvita, holott „érdemes lett volna helyet adni lapjainkban az olvasók és filmnézők ellentmondásos vélekedésének (...). mert az olvasók egy része riadtan túlértékeli az irodalom szerepét a nemzet sorsának intézésében. Másrészt – vagy éppen ezért – legszívesebben eltiltaná minden olyan mondanivalótól és ábrázolásmódtól az írót, amely nem az idillium felé húz. Tehát megtiltaná népünk reális, esetleg fájdalmas helyzetfelismerését, még a művészetben is”. De él benne a kétely, s jelzi is: „hogy a mi bűnvallomásaink által csupán mi ébredünk vétkes vagy esendő önmagunkra – a nevünkben és távollétünkben elkövetett vétkekért”. Vagyis, értelmezhetjük: az egyik nemzet önvizsgálata nem készteti feltétlenül önvizsgálatra a másik nemzetet is.

Ez a kétely íratja meg azután – korábbi részanyag közlése után – Cseres Tiborral a Vérbosszú Bácskában című könyvet 1991-ben: „Közel három évtizedes várakozás után nem térhettem ki a végül is reám maradt feladat elől, hogy megírjam az 1944-es bácskai vérbosszú könyvét is.” A mű – melynek elő- és utószavában beszél minderről az író – nem regény, hanem a szerb vérbosszú településekre lebontott, névvel, a gyilkosságok felfoghatatlanul aljas módjával-módszerével, túlélők történeteivel, az oral history elbeszéléseivel körülbástyázott, akár bíróságra is beadható perirat. Melynek alapdokumentuma Szűcs Márton nyugalmazott bácsszöllősi esperes-plébános és Kovács József nyugalmazott martonosi plébános (tanúvallomások és különböző okiratok alapján készült), a Halottak hallgatása. Requiem 40 000, 1944-ben ártatlanul kivégzett bácskai magyarért című kézirata, a szerb alakulatoknak negyven, magyarok lakta településen elkövetett rémtetteiről. Cseres Tibor: „A Délvidékre 1944–45-ben újra bevonultak a szerbek, és több hónapos irtó hadjáratot kezdtek a relatív többséget alkotó, többnyire ártatlan magyar polgári lakosság körében: Újvidéken, Szabadkán, Zomborban és sok más magyarlakta helységben több tízezer embert gyilkoltak le, és földeltek el jeltelen tömegsírokban. Ez a megtorlás legkevesebb tízszer annyi magyart érintett, mint az 1942-es »hideg napok« áldozatainak száma. (...) A megbillent, megsértett, félbeszakított erkölcsi világrendet ki kell egyenlíteni. Megbékélés nélkül nincs igazi béke a lelkekben. A vérbosszú által kiontott vér eltörlésére nagyon kedvező lehetőség a töredelmes bűnvallomás. Erre ad alkalmat, nyíltan feltárt szörnyűségeivel ez a könyv, minden délszláv továbbélő számára: Bocsássatok meg ti is! És soha többé!” (1946 őszén egy rövid újsághírben közölték, hogy a magyar kormány kiadta a Nyugatról hazakért-követelt magyar háborús bűnösöket, közöttük Szombathelyi Ferenc tábornokot is, a jugoszláv büntetőszerveknek, tudván, írja Cseres Tibor, hogy az „egyszerű legyilkolással” nem fognak megelégedni. „Mindannyiukat kivégezték, bár a kivégzések helye és módja a szóbeli emlékezők híradásához képest teljesen különbözött.” Jóval később derült ki, hogy a tábornok ártatlan volt.)

Megrendítő, súlyos erkölcsi vétségként számontartott háborús történet mindkét Cseres-könyvben. Végszóként mégis hadd idézzek könnyedebb mondatokat. Az interjúk hangneme alapján feltételezhetjük, hogy a Magyar Nemzet (e lap jelentette meg, a Kortárs mellett, folytatásokban a Hideg napokat 1964-ben) egykori neves újságírója, Bertha Bulcsu lényegi, célratörő, olykor ironikusra fazonírozott kérdései is megértéssel fogadtattak Cseres Tibor részéről. Az is csipkelődésforma – de az író érti – , ahogyan az író történelmi érdeklődéséről, műveiről beszél Bertha Bulcsu: „Ha kinyitjuk Cseres Tibor valamelyik könyvét, lapjai közül óhatatlanul ránk zúdul a történelem (...), ha Cseres Tibornak az életművét áttekintjük, akkor egy hatalmas történelmi anyagot látunk, ami tulajdonképpen szinte hasonlatos Orbán Balázséhoz, aki keletről hat kötetet tudott írni, Erdély történetéről… újabb hat kötetet tudott írni, és hát ezek nagyon vaskos kötetek, tele adatokkal. Cseres Tiborral is lassan ott vagyunk, hogy tulajdonképpen fárasztó olvasni, az ember mégis olvassa (...).” Egy furcsa kérdéssel – mintha másról beszélne – visszatér ehhez a konok, történelemfaggató írói elköteleződéshez: „Állandóan halljuk, hogy a modern ember így, a modern ember úgy… Szerinted van modern ember?” S a nem kevésbé ironikusan visszacsapó válasz: „Talán az elnevezés rossz. Kétféle ember van. Egyik az iskolák elvégzésével, vagy még korábban befejezi a szellemi életét, a másik élete végéig kíváncsi marad mindenre, ami új. Ha az utóbbit nevezem modernnek, akkor van modern ember. Ha az előbbit konzervatívnak, az is van. Az írók között is mind a kettő előfordul. Van egy barátom, nagyon értékes ember, iskolába is jártunk együtt. Négyévenként találkozunk. Minden alkalommal két témáról tudunk beszélgetni. Az egyik egy Verlaine-vers, a Monoton ősz, a másik a japán fametszetek. Ő ezt a két dolgot kedvelte már diákkorában, és még mindig ezekkel foglalkozik. Most ő modern ember, vagy nem modern ember?”

Cseres Tibor, hiába járta be a műveiben, évtizedeken át a múlt és a régmúlt históriai tereit, hívott elő regényei zömében makacs igyekezettel, kutatómunkával valahai eseményeket (Parázna szobrok, Őseink kertje, Erdély, Én, Kossuth Lajos, a Vízaknai csaták vagy a Foksányi szoros): ha az írói-alkotói lelkiismeretet, az „emlékező lekiismeretet”, a leírt szóval kapcsolatos felelősségérzetet, a nemzeti, közösségi emlékezet értelmezését, tisztítását segítő írói szándékot időtlen etikai értékkategóriának tekintjük, és tekintsük annak, akkor Cseres Tibor modern ember. Maga vallja: „(...) mert az irodalomtól független lehet, vagy idegen az a moralitás, melyet a felelősségtudat szóval jelezhetek, mindjárt megjegyzem: vállalásom, választásom a felelősség jegyében fogant.”

‍