De hogyan halt meg Ion Glanetașu?

Hosszan kígyózó sorokban várták a mozitermek előtt Radu Jude új nagyjátékfilmjének kolozsvári bemutatóját a TIFF-en – és ez csak részben magyarázható azzal, hogy a film Kolozsváron és a szomszédos „óriásközségben”, Szászfenesen játszódik. Intenzíven mediatizált projekt volt a Kontinental ’25 – már csak olyan vonatkozásában is, hogy Jude párhuzamosan futó filmes projektje, a Dracula költségvetésének töredékéből, alacsony létszámú stábbal és egy iPhone-nal készült. A rendhagyó filmes döntés különösen releváns forgatókönyvvel párosult, és ahogy a lakhatási válság egyre égetőbb probléma a világ óriás- és nagyvárosaiban, nem meglepő, hogy a Kontinental ’25 forgatókönyve Ezüst Medve-díjat nyert Berlinben.

Ahogy az a filmben többször is elhangzik, egy mélyszegénységben élő hajléktalan férfi (Gabriel Spahiu) a kilakoltatása napján drótot köt a nyakára, és egy fűtőtestre ereszkedve megfojtja magát. Elég sok minden derül ki a férfiról a film első néhány percében – több, mint amit általában az utcán élőkről tudunk: Ion Glanetașunak hívják, egykor „șportoló”¹ volt, alkohol- és szerencsejáték-függősége azonban az utcára juttatta. Ion egy átlagosnak vélt napjával indít a film is: a Wonderland bizarr, mechanikus dinoszauruszai között sétálva üvegeket és palackokat gyűjt, hogy azokat leadva ennivalót és olcsó szeszt vásároljon. Mindössze néhány perc alatt azonnal csapdába csalja a film a nézőjét, nem egy komikumhelyzet ösztönzi arra, nevessen egy kiszolgáltatott férfin, aki azt ismételgeti, dolgozna ő, csak nincs, kinek (majd ahogy elfordulnak tőle, ízeset káromkodik); belesétál egy irodalmi performanszba; ikonikus kolozsvári helyszíneken csetlik-botlik-vizel.

A helyzetkomikumok sora egészen a kilakoltatásig és az öngyilkosságig tart: ezt követően a film fókusza átáll a végrehajtóként dolgozó Orsolyára (Tompa Eszter), aki barátokhoz, családhoz, egykori tanítványához vagy lelki vezetőjéhez fordul, hogy feldolgozza a látottakat, és ismételten kiemeli, bár jogilag ártatlan, megviselik a történtek. Környezete azonban rendszerint ugyanarra kíváncsi: mégis hogyan ölte meg magát Ion Glanetașu? Orsolya interakciói során a nézőben is felvetődik a kérdés: milyen ember ő, milyen emberek veszik körül – és milyen emberek vagyunk mi? Valóban jobbá tesz minket az adakozás, hit, tudás – vagy mindez performativitás, privilégium? A film ebben a dilemmában jó judei szokás szerint nem foglal állást: nem kelt bűntudatot, nem javasol használati utasítást a szolidáris nagyvárosi élethez – hagyja, hogy a néző fogalmazza meg kérdéseit, következtetéseit. Mindehhez hozzájárul az is, hogy az öngyilkosság megtörténte után a film nemcsak főhősét, de alaptémáját, fő fókuszát is lecseréli.

Izgalmas, feszes és különösképp releváns alaphelyzettel indít a Kontinental ’25 első néhány perce. A lakhatási válság olyan globális probléma, amely különösen hangsúlyossá vált Kolozsváron, az ország legdrágább városában, amelyben rendre perifériára szorulnak azok, akik nem engedhetik meg maguknak a várost – kellemetlenebb testszag esetén még annak tömegközlekedését sem –, amelyben a környező épületeknél sokkal magasabb, kétes jogi hátterű jóváhagyások alapján épülő „Hotel Kontinental Boutique-ok”, tömbházak, lakóparkok, plázák törnek a magasba. Megérdemelt volna egy egész filmet ez a témakör és ki is tölthette volna, azonban Jude olyasmi felé tereli a narratívát, amiben látszólag nincs elegendő tapasztalata: interetnikus kapcsolatok. Ugyanis a közvélemény (sajtó, internetes kommentelők) nem azt kifogásolja, hogy a társadalomból kivetett exsportoló szociális háló hiányában csak az öngyilkosságban talál menedéket – hanem azt, hogy a végrehajtó magyar nemzetiségű. A közelmúlt politikai eseményei bőven adhattak volna relevanciát ennek is, viszont a Kontinental ’25 nem elég határozott abban, hogy abszurd vagy társadalomtudományi irányba szeretne inkább elmozdulni, így megpróbálkozik szimultán mindkettővel.

Jól működik az abszurd az ételfutárként dolgozó egykori joghallgató esetében, aki LED-szöveggel a táskáján és trikolór karszalaggal jelzi a kolozsvári sofőröknek, ő „rendes” román munkás, nem holmi bevándorló. Nem működik azonban sem a románsága miatt bűntudatot érző barátnő, sem az agresszív kommentelőkön röhögő férj vagy a nacionalista magyar nagymama esetében. Utóbbi – ha nem lenne egyértelmű a vitrinben lógó magyar zászlóból – kertelés nélkül kimondja, nincs miért sajnálni a halottat, román volt. Együttérzés helyett inkább megszidja unokáját, amiért román férfihoz ment feleségül, nem telepedett át Magyarországra, és hagyta, hogy a „román gén” megfertőzze. Könnyen találunk példát faji, etnikai uszításra családi asztalon innen és túl, mégis ebben a kontextusban moralizálóan hat; épp a nagymama karakterén keresztül lehetett volna rámutatni arra a (magyarokat-románokat egyaránt érintő) tendenciára, hogy az idősebb generáció, amely élt diktatúrában, hogyan fordul ismét autoriter, fasiszta rezsimek, retorikák felé. Vagy akár lőhette volna piros-­fehér-­zöld festéklövedékkel az ablakból Kolozsvár románul beszélő járókelőit. Mindezt csupán meddő dialógus, orbánozás-putyinozás, majd könnyes békülés oldja fel – már akinek feloldja.

A Kontinental ’25 kísérletet tesz egyfajta „görbe tükör” állítására, de nem biztos abban, merre fordítsa tükrét: a többségi etnikum, a közömbös városlakók felé, esetleg a néző vagy a filmes szakma felé azzal, költséghatékonyan is lehet fontos filmet készíteni? Mondhatni, legalább olyan nehezen talál fókuszt, mint megfelelő beállítások hiányában egy ­iPhone a sötét szobában. A forgatókönyvírói döntésektől eltekintve ugyanis az a stilisztikai választás, hogy egy okostelefon rögzítse a cselekményt, kifejezetten jót tesz a filmnek, atmoszférájának. A néhol szándékoltan bekapcsolva maradt fókuszkereső hatása izgalmasan torzítja-mozgatja a helyszínt – és a Kontinental ’25 kreatívan viszonyul az eszköz korlátjaihoz. Ha valamivel meg lehetett örökíteni az ötcsillagosnak hazudott város technológiai száguldását, éjszakai életét, az ingatlanpiac visszaéléseit, a város arculatára mért csapásokat – vagy pusztán a hétköznapok abszurditását –, arra tökéletes eszköz a figyelmünket egyre inkább uraló okostelefon.

Mindent egybevetve a Kontinental ’25 merész, jelenleg egyedülálló vállalkozás. Eltekintve a román–magyar kapcsolatok néhol kellemetlenül moralizáló megközelítésétől, ha valamiről tanúskodhatnak a sorban álló nézők és az Ezüst Medve is, mindenképp az: lakhatásról, szolidaritásról, Kolozsvárról – és még a román–magyar kapcsolatokról is – beszélnünk kell. A szócső ott a zsebünkben.

Kontinental ’25, színes, román–svájci–luxemburgi–brazil–brit játékfilm, 109 perc, 2025. Rendező és forgatókönyvíró: Radu Jude. Szereplők: Tompa Eszter, Biluska Annamária, Ilinca Manolache, Şerban Pavlu, Adrian Sitaru, Gabriel Spahiu. Operatőr: Marius Panduru. Vágó: Cătălin Cristuţiu.

Jegyzet

¹                  A film következetesen használ roncsolt, „magyaros” román nyelvet magyar nemzetiségű főhőse interakcióiban: a sportolót például șportivnak nevezi, gyakran használ magyar tükörfordítást (pl. „a primit infarct” mint a „szívrohamot kapott” megfelelője), és amikor megtalálja a hajléktalan férfi holttestét, a sokk hatására magyarul szól a sürgősségi vonal diszpécseréhez.

‍