Dédelgetett hagyaték és háborús fegyver: a nők hallgatása

Adott néhány sarkalatos kijelentés, mint amilyen a Majdan fúriái: szex, pszichózis és politika, az orosz tévéműsor következtetése, miszerint a háború egyik kiváltó tényezője az ukrán nők szexuális frusztrációja. Első látásra hatásvadásznak tűnő alcímek, például: Miért lopnak az orosz katonák női fehérneműt? Szembesülünk jó néhány rémtörténetnek is beillő jelenettel, mint a szovjet hazafias dalokat éneklő kislányok menete. Mindehhez pedig újabb kérdések társulnak, köztük az, hogy Ukrajna ellenállása miért hatott másképp Nyugat-Európában, mint a balti államokban. A kötet a fentieket két idősíkra vetíti, két földrajzi vonatkozásban válnak fontossá: az elnémított észt nagymama nővérének történetével párhuzamban számtalan nő hallgatása a mai Ukrajna területén. Hogyan rendezi a széttartó dolgok halmazát Sofi Oksanen mégis koherens és informatív egységgé? Milyen hangon beszél az objektivitás egy olyan témában, mint a háború és az aktuálpolitika, amire első körben mégis érzelmekkel tudunk és szoktunk reagálni? Hogyan képes túlnőni az Ugyanaz a folyó azon, hogy sokkoló, háborús kegyetlenségek gyűjteménye legyen, és hogyan bontja részleteire, teszi rendkívül olvasmányossá Európa oroszképét és Oroszország Európa-képét?

A finn–észt származású írónő, Sofi Oksanen első esszékötete, az Ugyanaz a folyó 2024-ben jelent meg magyarul a Scolar kiadónál, Panka Zsófia fordításában. A kötet alapkoncepciója szerint két idősíkot állít analógiába: a családja észt ágának történetét a második szovjet megszállás idejéről összeolvassa napjaink Ukrajnájával. Az alcím – Putyin háborúja a nők ellen – olyan perspektívát ígér, amely láttatja a nőket és hangot ad azoknak, akik elszenvedői a fegyvereskonfliktus-zónákban megsokasodott szexuális zaklatásnak és nemi erőszaknak. Mindez önmagában is izgalmas lenne, de Oksanen képes túllépni azon, hogy kizárólag háborús borzalmak katalógusszerű válogatását tárja elénk. A hangsúly a megbotránkoztatás helyett a jó kérdések kiválasztására kerül. Ő maga is kiemeli azt, hogy az igazságszolgáltatás folyamatában mennyire elengedhetetlen, hogy az esetet vizsgáló testület képes legyen megfelelő kérdéseket feltenni. A megfelelő pedig ebben az esetben alkalmast jelent arra, hogy a nőket ért traumák nyomán elindulva szálaira bontsa az orosz közgondolkodásban gyökeret vert mítoszokat és ennek következményeit, például az excepcionalizmusból kinövő expanzív nacionalizmust.

A kötetet végigolvasva arra jöttem rá, hogy saját recenzensi hatásköröm újragondolásra szorul. Oksanen esszékötete esetében a nekem szánt feladat nem annak a megítélése lesz, hogy hogyan, hanem jóval inkább betekintést nyújtani arról, hogy mit. Az indoklásom, túl azon, hogy a korábbi köteteitől eltérően a szerző ezúttal a tényirodalmat választja közlési formaként – ami önmagában indokolttá teszi, hogy más megközelítési formát válasszak –, a kötet alapvető funkcióját a széles rétegek bevonásában látom. Az imént emlegetett jókérdések minden alkalommal tudatos kíváncsiságot sugallnak, hiszen valaki olyan teszi fel őket, aki, bár már látja az összefüggéseket, meg tud győzni minket afelől, hogy vágyunk a magyarázatára. A kötet egyik legnagyobb erőssége az olvasmányosság, ebből fakadóan pedig, hogy magában hordozza a fontos témák szélesebb körben való tematizálhatóságának a lehetőségét. A személyes vonatkozások, illetve a zsigereinkig megrázó történetek megágyaznak az érvelésnek, és azt hiszem, hogy pontosan a magyarázat és megértés ilyen kéz a kézben járása lehet az első lépése a közömbösség feloldásának. Éppen ezért nekem, aki erről a könyvről írok, szintén be kell kapcsolódnom abba a láncolatba, ami szembemegy a passzivitással, ez esetben pedig az a járható út, ha igyekszem hozzájárulni, hogy mások is kézbe vegyék az Ugyanaz a folyót.

Természetesen a közérthetőség nem a könyv egyetlen érdeme. A nők helyzetét hangsúlyozó perspektíva a kötet egészét egy meghatározott mederbe tereli. Ez a meder pedig elég szélesnek bizonyul ahhoz, hogy beszélni lehessen a szexuális erőszakról mint háborús fegyverről, erről a demográfiai szempontból is fajsúlyos tényezőről, vagy a témát körüllengő, avítt mítoszok kártékony hatásairól. Oksanen amellett érvel, hogy az erőszaktevést a kontrollálhatatlan férfiösztön számlájára író narratíva a konfliktuszónák esetében még inkább újragondolásra szorul, mint általában. A tettek büntetlenségét fenntartó körülmények halmazát egy olyan jól konstruált és ellenőrizhetetlen eszközként mutatja meg, amely a civilek testén elkövetett erőszak formáit az elkövető szándékától függően népirtások előszobájává változtatja. A folyamat elsőre hosszúnak tűnhet az individuális történetektől a demográfiai számok csökkenéséig, de Oksanen következtetése nem kerget illúziókat: a nemi erőszak súlyát és hatását nem lehetséges és nem is célravezető számszerűsíthető statisztikákból levezetni. A katalizátorok skálája széles: a katonai szaktudás hiányától az állami vezetők és az orosz média dehumanizáló retorikájáig tart, de a megszállások során átalakult erkölcsi paradigmákat is magába foglalja.

Az orosz nők helyzete és az orosz családkép sem maradhatnak reflektálatlanul ebben a kérdésben. A partikuláris történetek olyan mintázat meglétét feltételezik, amely merőben eltér a nyugati gondolkodás normatív logikájától. Megbotránkozhatunk Olga Bikovszkaja és Tatyjana Szolovjova történetén, akik orosz katonák hozzátartozóiként elfogadják vagy támogatják az ukrán nőkkel szemben elkövetett erőszakot, de Oksanen arra világít rá, hogy a helyzet annál összetettebb, mintsem azt a megszokott kereteink felől értelmezni lehetne. A családon belüli erőszakot dekriminalizáló törvénymódosítás, a Katonaanyák civil szervezet ellehetetlenítése, a férfinépesség-csökkenés, a szovjet múlt látszólag egyenlőségelvű, de valójában csupán szimbolikus mozgásteret kínáló tokenizmusa mind hozzájárulnak az orosz nőközösség megosztottságához, így a különböző nemzedékek egységbe rendeződésének ellehetetlenítéséhez is.

Oksanen a sajátos orosz történelemoktatáson túl a fogalmak használatára és a nyelv szerepére irányítja a figyelmet, mint az eltérő kognitív struktúrák és hagyomány jól vizsgálható nyomaira. Innen pedig már egészen közel kerülünk a számomra legizgalmasabbnak tűnő részhez, az orosz néplélek mítoszainak lebontásához. Választ keres arra, hogy a félmeztelen Putyin-ábrázolás hogyan lehet egy többlépcsős PR-stratégia látványos megnyilvánulása, miért és milyen mértékben változik a fasiszta és fasizmus szavak jelentéstartománya az orosz közbeszédben, milyen ok-okozati láncolat eleme a második világháború Nagy Honvédő háborúként való emlegetése. Hogy miben és hogyan más az orosz hadviselés Európa-képe és fogalomhasználata, jól példázza az Ukrajnában szélsőjobboldali neonácikra számító nyugati újságíró anekdotája, valamint az az eset, amikor kihallgatótisztek a szexuális kisebbségekhez tartozó civileket a CIA-hoz fűződő kapcsolataikról kérdezgetve az LMBTQ betűkombináció mögött valamilyen titkos szervezet létezését feltételezték. A szerzőnő a problémák tüneti szintű felmutatásán túl áttekinti, hogy miért is van szükség egy egységes eszmerendszerre: a Szovjetunió összeomlását követő ideológiai űr betöltése egy olyan fragmentált lakosságú ország esetében, mint Oroszország, a homogenizálás és a hatalom megszerzésének előfeltételeként is értelmezhető.

Oksanen álláspontja nem vádaskodó, inkább működési mechanizmusokat tár fel, rámutatva a globális politika szereplőinek felelősségére is. A nagyobb kontextus feltárása a kötet szervezőelve, innen nézve pedig a felelősség attribúciója túlfeszíti Oroszország határait. Az Ugyanaz a folyó a balti államok nézőpontjából beszél, számonkér: például a Nyugat továbbhagyományozódó közömbösségét a második szovjet megszállás borzalmait illetően, vagy a dekolonizációs törekvések hiányát az Oroszország területén élő, asszimilált indigén népcsoportok kapcsán.

Felismerni, hogy ugyanabba a folyóba gázolunk, sok mindent jelenthet. Az ismerős körülmények azt a látszatot keltik, hogy létezik olyan kollektív fellépés, ellenméreg, ami már egyszer működőképesnek bizonyult. Oksanen viszont a háborús brutalitás kontinuitásában éppen az illuzórikus biztonságérzet ellentétét látja és láttatja. Azt akarja, hogy felismerjük az automatikussá vált félrenézés kényelmes gesztusát, ezért ízekre bontja az erőszaktevés mélyen gyökerező strukturális beágyazottságát. Mindezt tudatosítva nyilvánvalóvá válik, hogy ez a folyó mélyebb, ősibb, mint ahogyan a felszín felől első pillantásra gondolnánk, ez a következtetés pedig nem sok feloldozást sejtet. Oksanen feladatkörévé a megértés előmozdítása válik, a recenzens pedig saját magának a kötet recepciójának erősítését választja. Attól függetlenül, hogy mennyit tudunk a felszínről, mellékágakról, deltákról, nem mondhatunk le arról, hogy a saját cselekvőtereink medrét tüzetesebben felmérjük.

Sofi Oksanen: Ugyanaz a folyó. Scolar, Budapest, 2024.

‍